A CAFé Budapest fesztivállal szövetkezve valósult meg az Örkény Színház új előadása, amelynek egy korai főpróbáján – vagy talán inkább teszt-előadásán – járhattam, még szeptemberben, egy hónappal a premier előtt, a Csapodárok és a Teljesen idegenek közötti szombat estémen. Azóta a bemutató megtörtént a tervek szerint, és manapság ez már szinte rendkívüli eseménynek számít.
A főpróba alapján már elég rendesen látszottak az előadás körvonalai, bár feltételezem, hogy a maradék idő alatt kisebb változtatásokat az alkotók végrehajtottak, feltételezhetően ezért is szervezték meg ezt a nyilvános előadást. Ajánlani ez alapján is nyugodt szívvel tudom, engem lekötöttek a látottak, csak azt sajnálom, hogy nem ültem le azonnal utána, hogy részletesen leírjam a látottakat, így most csak egy rövid figyelemfelkeltő bejegyzést olvashattok. (Ez alapján is eldönthető talán, hogy valakit érdekel-e a téma, vagy sem.)
A produkció különlegessége, hogy valódi emberek beszélnek saját életpályájukról, küzdelmeikről, és a tíz különféle, de kivétel nélkül segítő foglalkozást folytató személy mellett kilenc színész is fellép, hol illusztrációként-élénkítésként az egyes történetekben, hol pedig saját civil énjüket játszva, a színházhoz és a színészethez fűződő viszonyukról beszélve. Minden színésznek akadnak kitüntetett pillanatai, amikor minden figyelem ráesik, és emlékezetes marad. Egy hónap távlatából Takács Nóra Diána, Znamenák István, Kerekes Éva és Novkov Máté szövegei hagyták bennem a legerősebb nyomot, talán azért is, mert némi önironikus humor is kapcsolódott ahhoz, ahogy saját pályájukat/helyzetüket értékelték.
A színészi pálya így összességében mégis kiemeltebben szerepel, mint a különféle – a színlapon is felsorolt – segítő szakmák, de jól van ez így. A színház és a művészet valóban segít átvészelni az unalmas hétköznapokat és a stresszes vészhelyzeteket egyaránt – nemrég a karantén-időszak ezt megmutatta, sokan menekültek a közvetítésekhez és felvételekhez, igazi előadások hiányában. Ezek után nem kérdőjeleződhet meg az, hogy szükség van-e rájuk, vagy sem.
Józsa Bettina a szociális gondozó szerepében - ápoltak: Takács Nóra Diána, Znamenák István
A színészek érdekesek számunkra civilben is, lényegében függetlenül attól, hogy életükkel kapcsolatban miről számolnak be. Amennyiben a megnyilatkozásuk őszintének érződik, olyan őket hallgatni, mintha egy titkos beavatási szertartás részesei lennénk. (A bulvár-sajtó ezt használja ki.) Egyszerre láthatjuk meg bennük a különlegeset és azt is, hogy sok szempontból mégis olyanok, mint mi.
Ez az előadás a közös pontokra helyezi a hangsúlyt, sőt helyenként a „civil” szereplők élete még eseménydúsabbnak, küzdelmesebbnek is látszik.
Boross Martin előadásának formanyelve is üdítő. Felhasználja a forgószínpadot, kivetíti az éppen beszélő szereplőt, hogy az arcát is jól megfigyelhessük. Időről időre a 9 színészt elkülönítve felsorakoztatja, és ezek a megjelenések ritmikusan tagolják az estét. Ismert drámapedagógiai gyakorlatokat is beépít, és ebből akkor is kitalálhatnánk, hogy Neudold Júlia, a színház drámapedagógiai műhelyének irányítója részt vett az előadás kitalálásában, ha a színlapot nem olvasnánk el.
Legérdekesebbek a megmutatott egyéni sorsok, és az, hogy az előadás kire mennyire hat, a szokásosnál erősebben nézőfüggő. Nagyon nem mindegy, hogy valaki „csak” érdekesnek fogja tartani az elmesélt nehézségeket, vagy van saját szenvedése, amelyik a hallottak hatására eszébe jut. Szüléssel kapcsolatos szövődmények, idős vagy beteg hozzátartozó otthoni ápolása, az egészségügyi rendszer problémái kerülnek leginkább előtérbe.
A 11 civil szereplő esetén nyilván szempont lehetett, hogy jól érvényesüljenek színpadon, érdekesen tudjanak beszélni. A beszélők többsége lekötött, és csak néhány megszólalást éreztem hosszúnak – ezeket azóta feltehetően le is rövidíthették.
Engem személyesen is érintettek a felvetett témák, az esetek legalább hatvan százalékában éreztem menet közben, hogy igen, ez így van, és ezzel kapcsolatban van saját élményem.
A bemutató felveti a nézőben azt a kérdést is, miként tekint a saját munkájára, lát-e benne többet megélhetési forrásnál. Attól tartok, ennek megválaszolása nem megkerülhető az előadás megtekintése után, és az sem kizárt, hogy még akár kedvet is csinálhat másoknak is a színpadon fellépők útjának követéséhez.
A főpróba után beszélgetni kezdtem egy érettségiző diákkal, akivel frissen ismerkedtem össze. Neki egyik témához sem volt személyesen köze, épp ezt nem érezte, hogy a saját tapasztalatait erősíti meg az előadás, de ettől még őt is lekötötte, és meg is érintette. Ebből azt szűrtem le, hogy az előadás kifejezetten jó apropó lehet beszélgetések kezdésére, „érzékenyítés”-re, és hasznos osztályprogram lehetne a részvétel – majd akkor, ha a vírus-helyzet ezt lehetővé is teszi.
PS.1. Horváth Judit képeit használtam a színház FB-oldaláról, van még sokkal több nagyszerű kép, érdemes rákeresni.
PS.2. MELLÉKELEM A SZÍNLAPOT:
Szereplők
zenei közreműködő Kákonyi Árpád
valamint
Csengei Andrea,
Csordás Anett,
Farkas Tamás,
Görbicz Adria,
Jeges Anna,
Kovács Adél,
Magyar Ilona,
Mezei Csongor Andrea,
Nuszer Mirjam,
Valcz Edit,
Kanizsay Zita
szakmai konzultáció Kováts Eszter, Milánkovics Kinga, Sidó Zoltán
Rendező Boross Martin
Alkotó munkatárs Neudold Júlia
Dramaturg Szabó-Székely Ármin
Díszlet Fekete Anna
Jelmez Nagy Fruzsina
A jelmeztervező munkatársa Bartos Letícia
Zene Tarr Bernadett, Kákonyi Árpád
Dalszöveg Máthé Zsolt
Hang-design Bartha Márk
Média-design Bredán Máté
Grafika, animáció Ásmány Zoltán
Operatőr
Bálint Dániel
Fénytervező Baumgartner Sándor
A rendező munkatársa Érdi Ariadne
Súgó Kanizsay Zita
Ügyelő Sós Eszter
Rendezőasszisztens-gyakornok Égető Fanni e.h.
Drámainstruktor-gyakornok Milovits Hanna e.h.
