Az Orlai Produkció ezúttal a Trafóban tartotta új bemutatóját, nem a Belvárosi Színházban és nem a Jurányi Inkubátorházban. A helyszín, azaz az együttműködő partner választása sokatmondó: az előadást oda vitték, ahol legvalószínűbb, hogy azt a réteget eléri, amelyiknek ez leginkább való.
Hernádi Judit, Ullmann Mónika, Pataki Ferenc, Gyabronka József, Schruff Milán és Péter Kata - Szokodi Bea fotóit használtam a bejegyzéshez
A színlapról most is kiderülnek a legfontosabb dolgok, és némi háttérismerettel sejthető, hogy nem lesz könnyed szórakoztatás ez az előadás, amelyiket Tarr Béla első filmjének forgatókönyvéből készített Garai Judit és a rendező, Pass Andrea. Az előadás komor szembenézés a valósággal, amely ugyan prózai színészek párbeszédeiből áll, de ahogy ez elhangzik, leginkább a kamarazenére emlékeztet. A szöveg egyes mondatai ismétlődnek, ezeknek a ritmusa is zenei, de időről időre valódi zene is felhangzik – több esetben a Verdi Requiem. (Minthogy ez történetesen ajánló blog, megemlítem, hogy aki még élőben nem hallotta, azoknak a következő jó alkalom március 4-én lesz a Zeneakadémián, hogy nagyszerű szereposztásban láthassák ezt a művet.) A requiem a halál és az utolsó ítélet gondolatkörét hozza magával - lehet, hogy arra is utalnának az alkotók, hogy az itt felvetett problémák sosem fognak elmúlni? A szereplők is énekelnek - hangszerkíséret nélkül - és ezek a mozzanatok is sokat hozzátesznek az élményhez.
Hallgatjuk a Requiemet
Az előadásban van néhány derültséget kiváltó mondat (nagyon kevés), amely jellemzően Hernádi Judit szájából hangzik el, aki ebben az előadásban nem díva, sőt nem is központi szereplő. Figyelemreméltó alázattal van jelen, és így sem tévesztjük szem elől. Akik szeretik az előadásait, azoknak feltétlenül javasolnám, hogy nézzék meg, hogyan tud beolvadni egy csapatba, ha épp erre van szükség. Az általa játszott kicsit már megfáradt háziasszony az előadás egyik olyan szereplője, aki nem bánt meg szándékosan senkit, így szerethető.
Az előadás stílusa nem tipikus, ha opera lenne, akkor azt mondanám, hogy félig-szcenírozott, vagy közel van a koncertszerűhöz. Nagyon kevesen merik azt bevállalni, hogy csak úgy kiállítanak színészeket a színpadra, akik alig érintik meg egymást, legtöbbször csak maguk elé néznek és így mondják – de nagyon kifejezően - a szövegüket. A legtöbb esetben az a cselekvés sem történik meg, amiről szó van, és így az elhangzó szöveg különösen nagy hangsúlyt kap. Nagyon jók ezek a színészek, feltehetően hangjátékként is működőképes lehetne ez az anyag.
A látványnak azért nagy szerepe van ezúttal is. Bobor Ágnes díszletének hangulatát a színlap pontosan visszaadja. Egy letisztult szürkéskék tónusú térben látjuk a színészeket (Pető Kata ruháiban), egy hatalmas piros fazék az egyetlen emlékezetes kellék (az is üres), és három láda, amelyekre rá lehet ülni. Ugyancsak lényeges tényező a kivetítés, amely a hetvenes éveket idézi vissza többek között híradó részleteken. Az előadás egyik kulcsjelenete – Nagy Norbert és Péter Kata beszélgetése – csak kivetítve látható. A lakásosztály előadóját keresi fel a kérelmező minden héten, hogy a lakáskiutalást megsürgesse, és ebben a beszélgetésben átérezzük az egy lakásban szorongók teljes reménytelenségét. A bürokráciával nem lehet felvenni a versenyt.
A lakáshoz jutás esélytelensége van az előadás fókuszában, és azt láthatjuk, hogy milyen feszültségek keletkeznek egy családban az összezártság eredményeként, mennyire nem lehet "szépen élni", ha ilyenek a körülmények.
Feltehetően a Trafóba soha nem fog olyan ember bemenni, aki kilenced magával él egy szoba-konyhás, komfortnélküli lakásban, bár nyilván vannak ilyenek ma is. A színlap éppen erre utal: nem szűntek meg ezek a gondok egészen. Az más kérdés, hogy az, ha tudatosítjuk, hogy van egy másik Magyarország is, amellyel nem feltétlenül kerülünk kapcsolatba, mennyit segít, tudunk-e bármit kezdeni ezzel.
Ami azt illeti, az elmúlt öt hónapot részben olyan gyerekek tanításával töltöttem, akik ebben a másik világban élnek, még soha ilyen erősen nem érzékeltem ezt a szakadékot, amely kétségtelenül megvan két azonos életkorú tizenéves között. Szép a központi elképzelés, a gyerekekre rányomott elvégzendő tananyag, de az esélyegyenlőség és a társadalmi mobilitás mégsem biztosítható.Az előadás is végső soron erről a mozdulatlanságról szól.
A Trafó törzsnézői, akik leginkább egyetemisták és értelmiségiek lehetnek, ha nem is ilyen mértékben, de életük valamely szakaszában lehet, hogy a lakáshiány problémáját azért átélték már, vagy legalább azt, hogy a bezártság, megszorítottság miként hozta ki a legrosszabb énjüket - és a környezetükből úgyszintén.
A színészekre visszatérve:
Gyabronka József a családfő szerepében „alulfurkálja” menyét, akinek a jelenlétét nagyon nehezen viseli. Nekünk kívülállóknak ő tűnik a „támadó félnek”, és eleinte - minthogy a díszletnek három ajtaja is van, és nagyon tágas a színpad - nem derül ki számunkra, hogy igazán kis térbe van ez a sok ember összezárva. El tudtam fogadni az előadás stílusát, de ehhez a történethez a Trafó színpada valószínűtlenül tágas volt - nyilván szándékosan nem vetettek be semmi olyan eszközt, amellyel kezdetektől átéreztük volna, hogy a szereplők legnagyobb baja éppen az összeszorítottság. (Van három ajtó a háttérben - ez luxusnak tűnik a szöveghez képest.)
A jobb szélen: Török-Illyés Orsolya
Ami figyelemre méltó a családfő karakterében: láthatjuk egy másik oldalát is, a feleségével szinte valószínűtlenül kedves. Ez persze nem elég ahhoz, hogy mellé álljunk: minden rokonszenvünk a Péter Kata által játszott menyé, akiről nem hiszünk el semmi rosszat, és akinek a kiszolgáltatottságát végig átérezzük. A közös étkezések során átjön, hogy mennyire egyedül van ebben a családban. (Nagyon alkalmas ötletnek tűnik egy kisszék felhasználása a családban központi szerepet játszó unoka helyett. A gyerek kioktatása a közös étkezés közben meglehetősen tipikus mondatfűzérekből áll.)
Ugyan ennek a szereplőnek az oldalára kell állnunk, de a többiek szempontjai is érvényesülnek az előadásban.
Schruff Milán - az ifjú férj szerepében - megint meglepett. Nagyon sok arca van, és most se ismertem fel azonnal. Pataki Ferenc a testvéreként inkább háttérbe szorul. Nagyon izgalmas Ullmann Mónika és Török-Illyés Orsolya nőalakja, mindkettőjüknek jól áll az eszköztelen játék. Mintha a nőkkel empatikusabb lenne a rendező, az a benyomásunk, és ezt egyetlen erőszakos jelenettel éri el még az előadás korai fázisában, és ezek után a férfiakkal nem tudunk együtt érezni. (Néhány mozzanatról a Forte hasonlóan lepusztult közegben játszódó „A te országod”-ja is eszembe jutott még előadás közben, amelyiket szintén a Trafóban láthattam, utóbbi a mozgásszínházi elemeknek köszönhetően is erősebb hatásúnak érződött.)
csak a nők
Jobb lenne másként élni, és az előadás mintha ezt üzenné, hogy lennénk csak jobb körülmények között, kevésbé megszorítva, ez menne nekünk.
Hazatérve mindenki körülnézhet, megnézheti, hogy neki magának hány saját négyzetmétere van, tud-e neki örülni, ennek köszönhetően eléggé barátságos-e az embertársaival...
Ps. A lét kétségtelenül meghatározza a tudatot, és nyilván ennek a bejegyzésnek a sorsára is minimális mértékben kihatott, hogy miközben írtam, kiderült, hogy a kéményseprő vállalat életveszélyre hivatkozva most péntek délután pik-pak kikapcsolta a gázt - se melegvíz, se főzési lehetőség nem lesz hetekig. Ez ugyan közel nem azonos helyzet azzal, mintha kilencen kellene laknunk egy szobában, de azért minimális mértékben csak átélhetővé teszi a hivatalnak packázásait...
A leszerelt fiú hazatérése - az előadás legharmonikusabb pillanata
Ps. Szokodi Bea fotóit használtam - köszönet a képekért! Megint nagyon nehéz volt válogatni közülük, a fb-oldalán több is megtalálható.
