Számomra a Figaro házassága „A” legfontosabb opera Kovalik Balázs 2006-os rendezése óta, folyamatosan foglalkoztat, ha van belőle éppen futó előadás, ha nincs. Bármilyen színrevitele érdekel, emiatt lehet az, hogy az elmúlt hét éven belül kereken nyolcvan alkalommal írtam róla. Volt már közönségvizsgálat, 34 énekes-portré külön a Figaro 2.0 szereplőiről, külön bejegyzés minden egyes tájelőadásról, napló az operakalandos 17 megtekintésről, és a legextrémebb akció: önvigasztaló nyomhagyás az Operaház észt-turnéja kapcsán, annak apropóján, hogy NEM lehettem jelen.
Meg kellett néznem a nálunk néhány éve Don Giovanniként debütáló Erwin Schrottot is, két előadásban Figaróként, egyszer pedig Almavivaként, aki mellett a legerősebb érv az volt, hogy több általam régen megfigyelt énekessel lépett fel, akiknek mindig örülök. Az elmúlt kilenc hónapban hol erősen vártam ezt az eseményt, hol a kihagyásán gondolkodtam, de utóbbira végül mégsem voltam képes.
Még szerencse, hogy végül a teljesség igényével futottam neki, így láthattam a rendkívülire sikerült főpróbát is, és az volt a legizgalmasabb az egészben. Ez a végső konklúzióm, akárhogy is hangzik ez most a bejegyzés elején. Három Figaró is jutott nekem, pont eggyel több, mint amire a papírforma szerint eredetileg bárkinek esélye volt, így végül a mérlegem mégis pozitív.
2015: Kiss András, Molnár Levente, Rácz Rita és Cser Krisztián - Pályi Zsófia képén
Az előző két hetem minden mozzanatára rávetült a Figaro, naponta többször is beleírtam ebbe a bejegyzésbe. Az olvashatóság érdekében három részre tagoltam, és holnap, illetve holnapután jön a következő két rész. Ez itt a bevezető, a második rész kilenc szereplőről szól, míg az utolsót meghagytam a Figaróknak és Grófoknak.
I.Miért érdekes ennyire nekem pont a Figaro?
A pénteki (harmadik) előadás előtti utolsó órámon ezt kérdezték a diákok, amikor említettem nekik, hogy a 82. Figarómra indulok egy óra múlva. Ez a legfontosabb kérdés, és erre viszonylag tömör választ meg is tudok fogalmazni. (Jó, őrültség nyilván, de van mögötte indok.)
A Figaro számomra Mozart nagyon élhető és vonzó életszemléletét tükrözi, amely vezérfonálba kapaszkodva próbálok a felszínen maradni 2006 óta.
A Kovalik-rendezésben úgy éreztem, hogy az alábbiak ki is fejeződnek, és azóta ezt a darab minden előadásába akkor is belelátom, ha netán a rendező nem ezt akarta kifejezni. Elsősorban emiatt hallgatom-nézem állandóan.
Tökéletlen világunk tele van tökéletlen emberekkel, akiknek meglehetősen nehéz egymáshoz kapcsolódni, és a próbálkozás közben kudarcok sora éri őket. De ez nem tragédia, így, ilyen tökéletlennek kell elfogadni mindent, SŐT magunkat is (ez sem könnyebb), és így kell örülni az életnek. MUSZÁJ meglátni benne azt, ami valóban jó, hiszen vannak igazán jó pillanatok, egymásra találások, még ha nem is tartanak hosszú ideig. Meg kell bocsájtani egymásnak. Nem mindig könnyű ezt a mutatványt végrehajtani, amelyhez erőt magunkból meríthetünk elsősorban, de a zene is rengeteget segíthet a kegyetlen-keserű valóság elviselésében.
Ez lenne a legtömörebb összefoglalása annak, amit én látok a Figaro „üzenetének”. Lehet máshogy is gondolni az élet dolgaira, akár teljesen pesszimistán is.
Ez a hozzáállás nem önámítás, és bár nem mondhatjuk, hogy ez a lehető világok legjobbika, ott van a „veder schietto” (lsd. Figaro áriáját), a tisztánlátás szükségessége IS, de utána jönnie kell az elfogadásnak, a pozitívumok megtalálásának, sőt szükség esetén a megbocsájtásnak, és amit nekem néhány utóbbi időben látott Figaro-előadás hozzátett (lsd. Szabó Máté-rendezéséről készült öt bejegyzést), és ez is fontos: a továbblépés, az önálló út megtalálása a már feltérképezett viszonyok között.
Mit akarunk kiemelni az életünkből, azt, ami megvan, vagy ami nincs? – Ez is döntés kérdése, ahogy egy előadást is meg lehet írni többféleképpen. A Mezei néző tudatosan AJÁNLÓ és nem anyázó blog, bár egy hibalista talán többeket érdekelhetne. A világ színes, arra is van ember, aki megcsinálja, de az nem én vagyok. Számomra lassan hét éve az állandó CÉL annak megmutatása, hogy miért volt érdemes megnézni a már bevállalt előadást.
A Figaro az emberi kapcsolatokról szól, illúziók nélkül, „szétszed minket”, de ad energiát a szembenézéshez. Ez fontos előnye. (A másik legtöbbet elemzett operámmal szoktam összevetni, a Kékszakállúval, amelynek a legjobban sikerült előadásai is csak szétszednek, de nem raknak össze minket. Árad ránk a reménytelenség, és ehhez képest sovány vigasz, hogy netán a közreműködők nagyszerű formában voltak, és nekik persze lehetett örülni.)
Éppen a fentiek miatt, a Figaróval bírtam elviselni a legkeményebb időszakaimat, ezért hallgatom hetente. A sok megtekintés által rárakódott emlékképek pedig segítenek abban is, hogy a nem százszázalékos előadásokban is meg tudjam látni a pozitívumokat, mert a nem tökéletes világról jellemzően nem tökéletes előadások születnek - a Figaróból IS.
(Ha semmire nem mennék, csak arra, amiről feltételezem, hogy minden szereplő, rendezői ötlet a helyén lesz, nagyon kevés maradna fenn a szűrőn, és nem tudtam volna 1800+ előadásról benyomásokat rögzíteni.)
Ez a három most látott előadás sem volt mentes a pontatlanságoktól, a rendező által elrendelt mozgások nem mindig voltak szinkronban az éppen akkor énekelt szöveggel, de a mezei nézőnek nem is a tökéletességre van szüksége, hanem arra, hogy megérintsék a látottak, érezze, hogy van tétje a játéknak. Ha az előadás összességében nem elég szenvedélyes – vagy mondjuk azt: leginkább a mellékszereplők játékában érvényesül, de mindegyik főszereplőében nem - , akkor egy 3,5 órás opera könnyen leül, itt-ott elunalmasodik – főleg azoknak, akik nem kötődnek erősen a műhöz, így éppen ezért – a magam részéről elsősorban ezt kifogásolnám, nem éreztem, hogy ezúttal igazán felizzott volna a levegő a színpadon.
Eredetileg – 1985-2006 között – unalmas, hosszú, túlbonyolított vígoperának láttam a Figarót, semmi különösnek. Nem zárnám ki, hogy akinek ezek az előadások voltak az első Figaro élményei, szintén a felületen maradva ugyanezt gondolhatta, esetleg megjegyezve, hogy X vagy Z azért jól énekelt.
Bevallom így utólag: a rendezés és a szereposztás ismeretében hasonló élményre számítottam, részértékekre, amelyeknek egyébként tudtam is örülni.
II.Galgóczy Judit rendezése
Ezt valószínűleg mindenki láthatta, aki akarta, az Operaház törzsnézői pláne – 1998 januári bemutató volt. Itt csak két nagy énekest sorolok fel: Kincses Veronika és Bátori Éva osztoztak a Grófnén. Az előadásonkénti teljes szereposztás az OperaDigiTárban megkereshető (az első 142 alkalomról 2014. májusáig), de azóta már közelíti a 170-et az előadásszám. Ilyen előélet után valóban vonzó szereposztás kell ahhoz, hogy az Erkel minden egyes székét el lehessen rá adni, ahogy most is történt.
KERETként működik ez a „hagyományos” rendezés, megtartja a cselekményt a saját korában. Mínusz, hogy sok apró gesztus hiányzik, a kapcsolatok nincsenek mélyen kidolgozva, és az énekeseknek magának kell kitöltenie a hiányzó réseket, de ez legalább nem is lehetetlen. Plusz: hagyja, hogy az énekes az éneklésre koncentráljon, nem állít elé még nehezítő akadályokat is. És igen: egy ilyen rendezésbe kevés próbával is be lehet állni éppen keret-jellege miatt, Erwin Schrott meglehetősen szabadon improvizálva működött közre minden alkalommal, és ezzel nem rombolt le semmit.
Biztosra vehető, hogy e rendezés láttán a JÓ minőségű prózai színházhoz szokott nézőben hiányérzet keletkezik, HACSAK valami nagy egyéniség el nem varázsolja. Emlékeim szerint néha unalomba fulladt, bár tisztességesen el volt énekelve, néhány kivételes esetben pedig hatalmas szenvedélyek tomboltak.
KÉP a 2015-ös előadásból - II. felvonás - Pályi Zsófia képe
A premier környékén is megnéztem, és azóta 1-2 évente mindig, de 2014 óta szinte minden lejátszott Figarón ott voltam. Visszanézve a 30+ alkalomra, a 2015-ös sorozat számomra a legmaradandóbb emlék, akkor érezni lehetett a tétet, személyes kapcsolatokat, robbanásszerű feszültséget, sőt szép íve volt a sorozatnak, ahogy az erőviszonyok módosultak, műhelymunkának érződött a háttere. Akármilyen profi énekesek állnak rendelkezésre, akkor működik IGAZÁN az előadás, ha van idejük egymásra hangolódni, ezt a tanulságot szűrtem le belőle.
Jelen esetben fel sem merülhetett, hogy a sztárvendéggel heteken keresztül együtt tud próbálni a csapat.
Aki e rendezés hiányosságairól akarna olvasni, azok visszapörgethetik a Figaro-bejegyzéseket, de mivel rengeteget foglalkoztam vele, szinte belülre kerültem, és már elfogadtam. (Ebben az első operaházi éjszakai vetélkedőnek is szerepe volt, amikor ebben a díszletben léptünk fel.)
Ebben a rendezésben az egyéni teljesítmények gyakran elszigetelten hatnak, de ebből könnyen lehet koncepciót gyártani: ilyen a világ, mindenki külön-külön próbál boldogulni, és néha amikor az érdekei vagy érzelmei úgy hozzák, akkor kapcsolódik valakihez, máskor nem, tartós szerelem vagy akár folyamatos egymásra figyelés alig jöhet létre.
E három előadáson erős hullámzást éreztem, de pl. másként érzékelte ezeket, a 11 éves, nem operarajongó fiam, aki először látta ezt a rendezést, de volt már tapasztalata a darabbal a 2.0-ás előadás miatt. Azt hiszem, hogy a január 12-i előadás szereplőit erősen dicséri az, hogy János egyszer sem unta el magát közben. (A megtekintett háromból nekem is az tűnt a legkiegyenlítettebb előadásnak egyébként.)
A holnapi második részben a szereplőkről lesz szó, a Grófokat és Figarókat leszámítva. (Akit csak Erwin Schrott érdekelne netán, annak sajnos várnia kell keddig.)
PS. Amint lesznek képek a jelenlegi sorozatból Erwin Schrott-tal, majd kiegészítem a bejegyzést. Addig az itt szereplő két kép az Operaház képgalériájáról származik, Pályi Zsófia készítette őket.
