Az Állami áruház után a következő előadás, amelyikre eljutottam Alföldi Róbert rendezése volt.
Bánfalvi Eszter - Bányai Kelemen Barna
Telt ház fogadta a szombathelyieket, már a „80%-os nap” reggelén is csak az utolsó 2-3 sorba maradt néhány jegy, a nézők többsége feltehetően teljes árat fizetve nézte meg. Jól érezték a szervezők, hogy erre a két korábbi (a Katonában megtartott) vendégelőadás ellenére is van igény. A felfokozott figyelem a társulatnak és a rendező személyének is tulajdonítható, és bár hallottam elégedetlenségről árulkodó megjegyzéseket a korábbi vendégjátékok kapcsán, mégis mellette döntöttem. Megnéztem, bár ezt a nyíltan propagandisztikus darabot olyan nagyon nem szeretem, viszont jól ismerem, több feldolgozást is láttam (31 féléről tesz említést a színházi adattár, azaz sokszor és sokan találták aktuálisnak az üzenetét), és ezek közül is volt egy, Mohácsi János 1995-ös kaposvári rendezése, amelyik mély nyomot hagyott bennem. Közösségi tragédiát láttunk, amelyben minden szereplő nagyon fontossá vált, és többekre élénken emlékszem még – Kelemen József, Molnár Piroska alakítása megmaradt a közben eltelt 24 év ellenére is.
Egy igazán emblematikus előkép sosem használ egy új előadásnak, a nézők jelentős része hajlamos visszarévedni, hogy „bezzeg az XY milyen óriási volt, akit még kislány koromban láttam”. Ilyenkor kicsit jobban rá kell készülni, hogy ne viszonyítsunk, és így tettem én is. (Annyira nem volt nehéz, hiszen több szereplő és a rendező pályáját évtizedek óta követem, és önmagukért is érdekesek voltak számomra még rajtuk kívül mások is.)
Az előadásra ránézve egy művház jutott eszembe, amelynek egyik központi tere alakult át kis módosításokkal a különböző helyszínekké, lakásokká, sőt tárgyalóteremmé. (Az, hogy a kihallgatás ebéd közben folyna azért nem győzött meg, de túlléptem rajta.)
A hetvenes éveket árasztó hangulat és a történet eredeti kora és a boszorkányüldözések között a néző áttételesen kapcsolatot tud létesíteni, sőt egy-egy szövegmódosítás a jelenre is egyértelműen utal, szinte túlságosan is adja magát, hogy az utcai óriásplakátokról ránk zúduló szövegek jussanak az eszünkbe, és az az érzés, hogy ugyan ki hisz el ilyen képtelen vádakat.
A darab lényege ez, hétköznapi közegben, hozzánk hasonló emberek között egy valóban piszlicsáré ügyből növi ki magát a település számos családját érintő boszorkányüldözés, a képtelen vádakból börtönbüntetés, majd halálos ítéletek születnek. Ugyan egy percig sem kétséges, hogy ez is propaganda, ráadásul a végkifejlet jelenetsora – ezen az estén legalábbis – nem sikerült túlságosan valószerűre, de muszáj elfogadni, hogy fontos, hogy erről szó legyen, mert a bőrünkre megy a gyűlöletkampány.
Az előadás mondanivalója fontosabb, mint amilyen jól működött színházként ezen az estén.
Nagyon gyorsan átjött az üzenet, és a hétköznapi közeg ezúttal nem volt olyan árnyaltan kibontva, mint a már emlegetett Mohácsi-előadásban. Érdektelennek tűnt az eseménysort elindító konfliktus, bár nem zárnám ki, hogy ez volt a cél is, hogy minél valószínűtlenebb legyen, hogy ebből drámai fejlemények következhetnek.
Fekete Linda
Mertz Tibor tiszteletese szimpatikusnak tűnt, megértőnek, és egészen hihetetlennek, hogy mások halálát okozhatná. Fekete Lindának Abigailként valóban szerelmesnek tűnt John Proctorba, azaz Bányai Kelemen Barnába, de olyan őrülten intenzívnek és legyűrhetetlennek nem tűnt ez a szenvedély, hogy komolyan elszánja magát arra, hogy a férfi teljes családját romba döntse számos más ismerőse életével együtt.
Míg Mohácsi egykori előadása egyértelműen a közösség drámája volt, most inkább azt érezhettük át, hogy a nagypolitika miként nyomorítja meg az egyes kisember életét. Alföldi nem irányított fejgépet minden egyes szereplőjére, hanem a darab központi figurájára fókuszált, és így számunkra kizárólag csak az vált érdekessé, hogy mi lesz John Proctor sorsa. Örülni lehetett persze több más színész – pl. Jordán Tamás - felbukkanásának, de Kiss Marinak valahogy ez a mozgássérült öregasszony nem passzolt, bennem nem válthatott ki drámai hatást, ahogy annak idején Molnár Piroska Rebecca Nurse-e, akinek kiállására még ma is emlékszem. (A félreértések elkerülése végett: Kiss Mari hosszú évekkel ezelőtt a Vesztett édenben egy életre megfogott, belőle kinéztem, hogy megoldja, de talán egy másfajta beállítás jobban állt volna neki..)
Mary Warren alakja élénken foglalkoztathatta a rendezőt, hiszen ő az, aki először a boszorkányüldözésben részt vesz, majd belátja a tévedését, és legalább időlegesen átáll „a jó oldalra”. Az átállás nehézségeit is láthatjuk, és együtt tudunk érezni a Hartai Petra által megformált fiatal lánnyal.
Az előadás legizzóbb része mégsem a boszorkányság megtárgyalásával kapcsolatos. A téma fontossága ellenére mégis sokkal élőbb volt az a legelső jelenet, amikor a Proctor házaspárt látjuk együtt. Érezni a kettejüket összefűző szeretetet is, de a falat is, amelyet úgy tűnik, hogy az asszonyban meglévő gátak hoztak létre. Egy későbbi jelenetben Elizabeth be is vallja, hogy képtelen igazán kifejezni az érzelmeit, és utólag látva könnyen elképzeljük, hogy ez nyithatta meg az utat a férj előtt, hogy ösztöneire hallgatva reagáljon Abigail vonzerejére. A feleség – Bánfalvi Eszter – minden megjegyzésében és gesztusában kifejeződik a szemrehányás és a gyanakvás is, aki teljes szívből nem tud megbocsájtani a férj minden látható igyekezete ellenére sem, nagyon hat ránk, ilyen valóban létezhet a mindennapokban is, és mi nézők tényleg e két ember közös boldogságáért kezdünk drukkolni. Azért, hogyha már annyit szenvedtek, legalább találják meg egymást.
A darab tanmese jellegéből következik, hogy mivel minden a legrosszabbul alakul, John Proctor szívében is el tud valóban fordulni Abigailtől, a feleség pedig mégis nyilvánosan meg nem történtnek nyilvánítja a férj bűnét, és meg tud bocsájtani, de ezzel közvetetten mindkettejük pusztulását is okozza. A fordulat ennek ellenére feloldást jelent, bár a börtönben játszódó jelenetnél jóval működőképesebb az első, amelyben még a hónapok óta fennálló hadihelyzet egyik utolsó képét láthatjuk.
Ez az, amit ebből az előadásból várhatóan tovább fogok vinni, ennek a kommunikációs csapdában vergődő szerencsétlen házaspárnak a képét, akiknek nem elegendő feladat a férj egyetlen botlásának leküzdése, de meg kell küzdeniük a tetejébe még a külvilág ostobaságával, szűklátókörűségével is.
PS. Két nappal később pedig eljutottam a miskolciak vendégjátékára is. Az egyetlen olyan vidéki társulat produkciójára, amelynek a helyszínen is követhettem a munkáját, és KILENC előadásukról is beszámoltam ebben az évadban. Évtizedek óta nem volt ilyen. Már csak emiatt sem hagyhattam ki az Édes Annát. Bejegyzés következik…
