A Ring harmadik estéje is számos kérdést felvetett, annak ellenére, hogy számomra ez éppen a 20. élő megtekintése volt. Nem érte, és nem is érhette el a pénteki Walkür hatását egyikünknél sem, de ez még így is csak hét – különböző korú és hátterű - néző véleménye, így sem reprezentálja a mindhárom előadáson jelenlévő többszáz nézőét! Nem lehet minden napra csodát beprogramozni, de a hatására a mű alapkérdésein megint elkezdtem gondolkodni, így nem mentem hiába.
Mime és Siegfried - Gerhard Siegel - Stefan Vinke
Közvetlenül az előadás után nyilván örültem, hogy megnéztem, bár, ha nem kapom ezt az első sorba szóló ajándékbérletet az egész sorozatra, ehelyett valószínűleg mégis Zombola Péter és Vizin Viktória ősbemutatóját választottam volna a Miskolci Operafesztiválon (az Echo a BMC-ben október 11-én nézhető lesz, de addig is a Tisza tavi fesztiválon nemsokára!), és feltehetően utána még hozzácsaptam volna még a Hábetler András-féle Bohéméletet is, amelyiknek nagyon kellemes szereposztása volt. Remélem, hogy ezeket az eseményeket valaki más majd megörökíti, hogy nagyjából tudjam, miről maradtam le. (Ha meg tudtam volna oldani, hogy egyszerre két helyen legyek, akkor eleve kapásból három különböző városban lettem volna, de továbbra sincs időkibővítőm.)
Ami a Siegfriedet illeti, elmondható, hogy túl sok lényeges változtatást nem hajtottak végre rajta, az átrendezés minimális méreteket öltött. Leginkább az Erdei madár karakterét alakították át, aki korábban inkább közelített egy nem nélküli jelenséghez. Legelső megformálója, Gál Gabi még frakkban, és szorosan befont hajjal énekelte, nem éreztük azt, hogy egy nővel évődik a rendkívüli hős. Jelenleg a jelmeztervező nyilvánvalóan eldöntötte, hogy a lehető legnőiesebbre kell átformálni, és Zemlényi Eszter által ilyen is lesz. Ahogy a sellők vonzerején az első részben még próbáltak kicsit fokozni (bár nem nagyon kellett, eleve nagyon csábosak voltak), most a madárral is próbálkoztak. Természetesen ízlés kérdése, hogy ki milyen madarat szeretne, örül-e annak, hogy dekoratívabb lett, viszont feltehetően mindenki örült már annak, hogy hosszú órák után végre egy szép női hang is hallható volt végre.
Gál Erika szintén gyönyörű volt ma is, de ez leginkább a tapsrendnél derül ki, mert Erdaként ismét üveg mögé rejtették, így hangja erősen tompítva hallatszott, és hatalmassá vált a kontraszt a vele éneklő Wotan mellett.
Túl sok női szereplő tényleg nincs ebben a részben, és csak az előadás utolsó negyven percében jelenik meg Brünnhilde is, akit Allison Oakes igazán fiatal lánynak mutat, aki hosszú évek alatt ténylegesen kialudta a walkürségét, nem érezni rajta, hogy más életformához szokott. Most már csak az ifjú hőssel foglalkozik, akinek az eljövetelére várt, és úgy néz ki, hogy számára nem okoz problémát, hogy a tervek szerint bele is szeressen.
A nézők helyzete ennyire nem egyszerű, bár azt hiszem, hogy aki elment ma este a Müpába, maga is arra vágyott, hogy az előadás hatása alá kerüljön. Mi is szeretnénk, ha elragadna minket Siegfried és a többi szereplő.
Számomra az este valamivel jobban alakult, mint ahogy vártam. Az előadás több szereplőjére mondhattam azt, hogy pontosan azt a formát hozták, amire szükség volt. Gerhard Siegelt élmény nézni most is Mimeként, sokadszor is, minden mondattal közölni akar valamit, nincsenek üresjáratai, látjuk a félelmét, azt, ahogyan számítgat és tervezget. Ráadásul remek partnert talált a színpadra kiültetett ütőhangszeres zenekari művész személyében, aki szintén mindenre reagál.
Varga Zoltán Mihály végig fent ül a színpadon, szintén frakkban, és még intenzívebben követi az eseményeket, mint a korábbi Siegfried előadásokban, bár már a legelső alkalommal is jelenség volt, azonnal megjegyezhető. Helyenként mintha a törpe másik énjeként lenne jelen, és amikor az kilép a színről, lehajtja a fejét, láthatatlanná válik. Siegfried lépéseire a törpe nézőpontjából reagál, látjuk azt is, ahogy megijed, elhúzza a székét, próbál minél nagyobb távolságot teremteni Siegfriedtől.
A Ringben kevés a humor, de épp e rész első felvonásában van valamennyi, és ez szerencsésen érvényesül is. Az előadás egyik legsikerültebb részlete, amikor Siegfried és az ütőhangszeres művész közösen „kovácsolnak”. Látjuk, hogy menne ez az énekesnek egészen egyedül is, feltehetően rengeteg előadásban fellépett már a korábbiakban is, rutinos.
További zenekari művészek is közreműködnek Siegfried partnereként, szintén oldva az előadás feszültségét: Berki Sándor és Hamar Gergely játszottak Siegfried helyett – kisebb-nagyobb sikerrel, ami az erdei madár figyelmének elnyerését illeti. Mi is, és a zenekari kollégák is az ő részüket szerették leginkább, aki elég jó pozícióban ült az árokban, mindenki őket figyelte.
Hamar Gergely, Berki Sándor és Siegfried
Az előadás stabil pontjai ők hárman, minden egyes Siegfriedben őket láthattuk, és azt pláne remélem, hogy hozzájuk a végsőkig ragaszkodik majd a karmester.
Mime mellett ugyancsak a szokott formáját hozza óriásként Walter Fink, és csak remélem, hogy hozzá a végsőkig fog Fischer Ádám ragaszkodni. Hasonló vágyakat ébreszt Kálmán Péter szuper-intenzív Alberichje. Őrült szenvedéllyel akarja a gyűrűt, valóban azt hiszi, hogy elnyerhető általa a világuralom. A naivitás és a szenvedély keveréke együtt jelenik meg a testvére, és szinte mindenki más ellen szóló gyűlölettel. Itt van valaki, aki nagyon akar, és nem tudunk a hatása alól szabadulni. Várjuk a mai rövid felbukkanását is az utolsó este.
A tegnapi Walkür mély nyomokat hagyott bennem, minél jobban telik az idő, annál jobban értékelem Johan Reuter kifinomult alakítását, és igazából most már nem bántam volna, hogyha végig őt látom.
Tomasz Konieczny Wotanjában több a remény, és az elbizakodottság is. A mai alakját a Rajnában jobban el tudtam volna képzelni, de azt megállapítottam, hogy ugyan ő sem válik szimpatikussá, mégis ő volt a színpadon az egyetlen férfi, akiben volt valamennyi vonzerő, a szemüvege ellenére is, amely kissé elidegenítő hatást keltett, mégpedig elsősorban a többiekénél jelentősen kellemesebb árnyalatú hangja miatt.
Persze Wagner világa kegyetlen, alapvetően jellemábrázolásra törekszik, és nagyon rendben van, hogy a nőcsábász karakterű főisten hangja válik csak vonzóvá, a személyisége nem – épp ezt hiányoltam az első este Reuteréből. Igazi nagy volumenű, fényes hang, olyan, amilyet jó hallgatni, különösen úgy, hogy a többi kollégáé érdesebb, és persze nem is kapnak különösen szép dallamokat a szerzőtől. Különösen eleinte esett jól ez a basszus, amikor még nem észleltem, hogy lényegében végig fortissimóban énekel, így végül sok is lett belőle, és eljutottam oda, hogy képes voltam Reuter árnyaltabb technikáját (és színészetét) visszakívánni. Ezt a fordulatot magam sem vártam, hiszen a lengyel énekes hangja árnyalatában egészen közel áll a számomra legideálisabb hangéhoz.
A közönség is eléggé élvezhette ezt az orgánumot, a hatalmas bravózás ennek szólt. Az énekes a számára kiosztott fehér rózsát elegáns mozdulattal dobta oda az egyik hegedűsnek – jó húzás volt ez is.
Tomasz Konieczny és mögötte Kálmán Péter
Persze nagyon szerencsés lenne, ha a címszereplő hangjára is elmondhatnám, hogy vonzó volt, aki az utolsó este is sokat fog énekelni. Különösen az utolsó jelenetben lett volna ez lényeges, ha sikerül elképzelni a nagy egymásra találást, és a szereplőkkel együtt felujjongani.
Siegfried eleve nem íródott túl vonzó szereplőnek, egy tanulatlan, bárdolatlan ifjúról van szó, aki szeretetet sose kapott senkitől, még bőven ráférne, hogy hozzászokjon az élethez, amikor órák leforgásán belül két felesleges gyilkosságot követ el, sőt egy harmadikhoz is közel jár, majd örök hűséget esküszik az első nőnek, akit életében meglát.
Ahogy neki nem sikerül Mimét megszeretni, nekünk sem biztos, hogy sikerül őt a szívünkbe zárni, és vele menni a megpróbáltatásai között. Pedig jobb lenne, ha a címszereplőt rokonszenvesnek találnák. A nézőnek nagy segítség, ha van olyan szereplő, akivel azonosulni tud, akiért aggódik, akit szerethet. Sokkal hajlamosabbak vagyunk az előadás egyéb hibáinak elfogadására.
Hosszú évekig Christian Franz énekelte Loge mellett Siegmund és Siegfried karakterét is, és az ő megnyerő személyiségében még mindig ott rejlő gyermeki vonások, a játékossága még akkor is közel vitt Siegfridhez, ha alkatilag ő sem nevezhető férfiszépségnek, és kevéssé emlékszem arra, hogy az aktuális Brünnhildével együtt valaha is ideális párt alkotott volna.
Stefan Vinke személyiségében nekem nem sikerült semmi gyermekit találni, minden esetben szerencsétlenül jön ki, amikor a szövegben a fiatal korára történik utalás. Mozgása kellően intenzív, de a játékából éppen nem az ostoba fiú érvényesül, hanem a sokat tapasztalt rafinált férfi. Nem nagyon kötődünk hozzá, hangja sem nyűgöz le, nem ismétlődik meg a tegnapi eset Stuart Skeltonnal. Nagyon nehéz elképzelni, hogy holnap este emiatt a férfi miatt majd Brünnhilde máglyára veti magát, hamarabb ugrana be a zenekari árokba a csellisták és a bőgősök közé. A mai Brünnhildével is éppen ez a szerelem nem születhetett meg, és azért ez kár, még akkor is, ha a darabot jól elénekelték közben. Wagner nagyon keserves világot mutat, de a zene alapján szeretné, ha a hősei néha egy-egy oázisba is betévednének.
Könnyen lehet, hogy nincs is tökéletes Siegfried, a figura túl összetett, senki nem tudná tökéletesen megeleveníteni és el is játszani. De várom, hátha egyszer Fischer Ádám hoz egy ilyet is. Jelenleg – ha durva ez, ha nem – csak azt mondhatom, hogy Kovácsházi István ráérését érdemes lett volna lecsekkolni…
A koreográfiával kapcsolatban hanyagolni szoktam a megjegyzéseket, de most még egyszer említem Újvári Milánt, aki a tűz jelképezőjeként új jelenség idén, minden részben feltűnik - üde jelenéség, jó ránézni, bár elődjét is igazán szerettem.
Még néhány óra, következik a lezárás, és utána persze jön a kérdés, hogy a második sorozatra menjek-e vagy sem, vagy beérjem a Rajna és a Walkür duplázásával.
PS.A fiam számára az utolsó rész már sok volt, de az első két részt végig figyelemmel követte, bár sokszor nézegette a zenekari művészeket, akik a kezdés előtt nagyon kedvesen rámosolyogtak. Nagyon szerette az első sor élményét, ahogy azt várni lehetett.
Jó este lett, és örülünk, hogy sikerült megnéznie, annak ellenére, hogy fél háromkor jött rá, hogy minden nadrágja éppen mosódik. Végül fél óra vasalás kellett hozzá, hogy egyet gyorsan megszárítsunk, és magára tudja húzni. Csak nem hagyhatta ki a tetralógia harmadik estéjét ő sem. És ma hátra van az utolsó, csak legyen jó helye – az első rész 120 perces, állva nem létezik, hogy tudná élvezni is…
PS. A fotók a Müpa fb-oldaláról származnak.
