Az évad elején meglátva a teljes prózai színházi kínálatot, ez az előadás volt az, amelynek a kitűzése leginkább felvillanyozott - a téma, a társulat és a rendező, Székely Kriszta miatt is. Azonnal látni akartam, és persze csak májusi bemutató volt. A sors iróniája, hogy az első nyolc kitűzött időpontra mind akadt valami „kihagyhatatlan”, és így csúszott ez egészen el az idei utolsó időpontra, ahova magamtól sosem lettem volna képes elhalasztani, hiába tudom, hogy elvileg így jártam jól, mert egy előadás nem a főpróbán és nem a premieren a legjobb. "Ha majd elindulsz Ithaka felé, válaszd hozzá a leghosszabb utat..."- így kezdi versét Kavafisz, és ez esetemben így is működött. A hosszú várakozás felfokozta az előadás értékét.
Kiss Eszter - Nagy Ervin - Mészáros Blanka - a Küklopsz-jelenetben
Egy kiéhezett néző és olyan színészek, akik már rég túl vannak a premier lázán, és nyilván szeretnék egy jól sikerült utolsó előadás emlékét magukkal vinni a nyárra – ideális kombináció, mondanám. Ugyan én a szokásosnál tényleg jobban vártam az előadást, de eddig a Katonában nem vettem soha észre semmiféle minőségi hullámzást, vagy fáradást, amelyet annak lehetne tulajdonítani, hogy egy előadás főpróba vagy éppen a sorozat 150. alkalma, évad eleje van-e, vagy a vége. Ez a társulat bármilyen szövegre tud olyan produkciót készíteni, amelyik érdekes lehet, ha másért nem, a közreműködők miatt biztosan.
A társulat és a rendező személyén túl még sokkal jobban izgatott maga az Odüsszeia-téma, amelyet 1994 óta tanítok. A mű a világirodalom egyik legérdekesebb férfi-alakjáról szól, akinek története rengeteg tanulsággal bír – például Odüsszeusz n számú pofára esés után felismeri, hogy célszerű megfogadni a tanácsokat, okulni mások tapasztalataiból és ezáltal lesz belőle csapatának egyetlen túlélője -, ugyanakkor a szöveg teljesen befogadhatatlan és érdektelen a kilencedikes korosztály legtöbb tagjának, akiknek elvileg kötelező ezzel szembesülni, miközben még nincs elegendő élettapasztalatuk, amelyekkel összeköthetnék az olvasottakat. Még éretlenek, viszont azok, akiknek elsősorban való lenne - a szüleik, illetve olyan felnőttek, akik már elértek valamit az életben, de itt-ott az elbizonytalanodás közelében vannak - sosem fogják éppen e régi kötelezőt előszedni csak úgy szórakozásból, ez itt a bökkenő. Mű és a célközönsége nem találkozhat.
A kettő között feszülő akadályt egy jó előadás ledöntheti és kíváncsivá tehet az eredeti műre is. Ez lenne az EGYIK ideális mellékhatás - bár akik nagyon képtelennek érzik magukat erre, mert diákként kudarcélményük fűződik az eposzhoz, azoknak mondom, hogy Paizs Miklós készített egy szellemes átiratot (Odüsszeiász, 2009), amely könnyen olvasható. (Akinek van kilencedikes gyereke, azoknak van egy még jobb kiegészítő javaslatom: olvassák fel a 24 éneket esténként a gyereknek, ők is jól járnak, a gyerek sem fogja azt érezni, hogy egyedül van hagyva a problémával. Ezt én megtettem egy júliusi balatoni nyaralás során, 12x1,5 óra délutánonként elég volt rá, ennek volt is értelme, és a két kisebb is fel tudta fogni, nemcsak Vilma, aki miatt az egész akció történt.)
Odüsszeusz még Kalüpszó szigetén - Pallasz Athéné narrációja
MOST MÁR AZ ELŐADÁSRÓL…
Ezen az előadáson egyértelműen látszik, hogy minden eszközzel - szöveggel, látvánnyal, zenével - a mai emberhez mindenáron közel akarja vinni a történetet, és azt bizonyítani, hogy ezek az alakok köztünk élnek.
Ami nagy kérdés számomra: nehezen megállapítható, hogy a rendező mennyi előismeretet feltételez közönségéről. Helyenként -például amikor Pallasz Athéné mutatja be magát az elején - úgy tűnik, hogy szinte semmit, míg később, ahogy az Odüsszeia egyes motívumai nem egészen az eredeti sorrendben, nem is a teljesség igényével, de szájbarágós átkötések nélkül sorakoznak, mégis optimistának tűnik, mintha remélné, hogy valami csak maradt a tanultakból azokban a nézőkben, akik a Katonába eljönnek erre a címre. (A Katona közönsége feltételezhetően az átlagosnál műveltebb emberekből áll, a repertoár egésze is inkább azokat vonzhatja, akik szeretnek gondolkodni és nem felszínes kikapcsolódásra vágynak, tehát lehet, hogy joggal tehetik magasabbra a mércét, és talán a törzsközönség ezt is várná tőlük el.)
Az előadás szövegkönyvét Závada Péter és Szabó-Székely Ármin jegyzi. Az eposzból kiemelt sorokat is hallunk, ha nem is ezek vannak túlsúlyban. Ezek új kontextusba és tipikusan mai szavak közé helyezve más értelmet nyernek. A szöveg által is más megvilágításban feltűnő Nagy Ervin Odüsszeusza már nem „leleményes, sokattűrt, isteni hős” hanem csak egy nárcisztikus férfi, akinek volt ugyan egy-két használható ötlete, de már azok kivitelezése sem volt olyan, amilyenre igazán büszke lehetne valaki (lerészegedett emberek lemészárlása Trójánál, a berúgott Küklopsz megvakítása). A hazatérés tíz éve pedig nem lesz több, mint hosszas időzés egy-egy nőnél miközben nem felejti el saját társadalmi szerepét, és Ithaka húsz éven át távol lévő királyaként álszent módon „az első a haza, a család” jelszavakat ismételgeti rutinszerűen. Ez a lefokozott Odüsszeusz nem tűnik különösebben vonzónak, sem érdekesnek, és beleláthatunk egy sikeres mai üzletembert, akit a külvilág elismer, és van ugyan „rendes” családja is, de az illetőt valamiféle hiányérzet további kalandok felé kergeti, nem tud lenyugodni, mondhatjuk, hogy „életközépi válságban van” már túl a negyvenen.
DE és nagyon súlyos ez a DE: nincs más férfi, vagy másik férfi minta az előadásban, és ez elég súlyos véleményt fejez ki önmagában is. Ez az egy legény van talpon messze a vidéken, és ez is milyen. (Ez van, ezt kell szeretni.) Az alkotók erre erősítenek rá, náluk „futottak még” kategóriába eső férfiak sem szerepelnek. Nincsenek társak, sem kérők, kimarad a történetből a fiú, a disznópásztor, a szelek királya, a Küklopsz is nővé változva jelenik meg. Kiss Eszter szövegében újabb kritikai megjegyzésekkel szembesíti a más lakásába kéretlenül betörő főszereplőt, és ha az ez nem is indokolj az emberevést, de részben igazat kell neki adnunk. (És van egy igazán vicces jelenet is, ahogy a két idegen nyelven kommunikáló felet bemutatják, Pallas Athéné tolmácsi szerepvállalásával.)
Nem látjuk az alvilágban sem a jóst, sem Agamemnónt, egyedül az anyával való találkozás jelenik meg. Bodnár Erika szövege egészen független az eposztól, leginkább egy mai fiú férfivá serdülésének tipikusnak tekinthető állomásairól hallunk egy anyától, akit kétségek gyötörnek, hogy rendben mentek-e fia dolgai. (Ezen a ponton az eposzhoz viszonyítva elmélyül a történet ideiglenesen, és örülhetünk, hogy milyen jó feladatot ad az előadás a Katona alapító tagjának.)
Ez az Odüsszeusz a lehetőségek határáig meg van fosztva minden értékétől, ahogy a kéken csillámló színpadról is egy-két percen belül lefoszlik minden dekoráció, és marad a kopár feketeség. Balázs Juli valóban leleményes, díszlete egyszerűségében is hat, nekem az évad csúcsteljesítményei közé került egycsapásra ez a munkája, és ezt jól kiegészítik Pattantyus Dóra jelmezei.. Túl sokat nem öltöznek a szereplők, a nyolc női szereplő közül hét (igazodva a csillámló kékes-ezüstös szalagok által keltett revüszínházi hangulathoz), jól szabott kék ruhát kap a közös jelenetekhez, így még jobban felerősítik az egy férfi – nyolc nő aránytalanságot.
A zenés betétek, a kékséges csillogás ellenére is azt látjuk, hogy van nyolc pompás nő és egy, hozzájuk képest eléggé jelentéktelennek tűnő férfi, akinek az értékét az adja, hogy nincs kivel összehasonlítani. Ez az Odüsszeusz már nem az, akire érdemesnek tűnik 24 eposzi éneket vesztegetni, sőt ehhez képest a másfél óra színházi idő is néha soknak érződik. (Feszes az előadás, de egy óra után itt-ott mégis leül, éppen a főszereplőt eljelentéktelenítő beállítás miatt. Hiába, nem lehet büntetlenül végig azt üzenni, hogy akiről szól a történet, az nem érdemes a kitüntető figyelemre.)
Nagy Ervin a rendezői koncepció ideális alanya, az alkotók eleve benne gondolkodtak, úgy tűnik. Ha a szobortalapzatról le is lökték Odüsszeuszát, valamit mégis meghagytak vonzerejéből, és nem tartjuk képtelenségnek, hogy ezek a pompás nők mind megpróbálják maguknak kisajátítani felszínessége ellenére sem. „Hát ilyenek a férfiak, mit lehet tenni”, nincs más alternatíva, hacsak az nem, ami az előadás végén történik: a nők egymással beszélgetve, kis csoportokban elhagyják a színpadot, és egyikük sem foglalkozik többet az egy szem férfival.
A nők közül a legtöbb szöveg és figyelem Pallasz Athénénak jut, aki az eposz szövegében mindig csak vészhelyzetben avatkozik be kedvence sorsába, egyébként messziről figyeli és választásával erősen megtámogatja, neki elhisszük, hogy különleges a férfi (legalább több esze van, mint a társainak – ez is valami). Most Mészáros Blanka által inkább játékos, a környezete elvárásaira rá sem hederítő „különutas” istennőt látunk, aki nem öltözik kékbe, sőt azáltal, hogy ugyanazt a jelmezt (fekete öltöny, fehér trikó, edzőcipő) kapja, mint Odüsszusz, még inkább jelzi az azonosulást pártfogoltjával, de a szövegében megjelenő ironikus beállítás egyben távolságot is teremt köztük. Érzelmileg ugyan szintén bevonódott, de tisztánlátása így is megmaradt, mi pedig éppen az ő látószögéből nézzük Odüsszeuszt, éppen emiatt lesz ilyen vegyes a róla alkotott kép, amelyet kritikával vegyes elnéző szeretet hozott létre. A jelmez markánsan jelzi, hogy mennyire kivételes ez a hozzáállás, nem a tipikus férfi-nő viszony jelenik meg kapcsolatukban.
A többi nő csak egy-egy alkalomra jelenik meg önállóan, de – valóban mintha revüszínházban lennénk – karban többször láthatjuk őket együttesen. Lehet szeretni a játékukat együtt is, külön is.
Fullajtár Andrea
A már említett Küklopsz és Anya mellett Fullajtár Andrea Kalüpszó nimfája átérezteti velünk annak a második feleségnek a sorsát, akit (a kritikus hét év alatt) már meguntak, talán éppen azért, mert elvárások nélkül biztosított a férfinak mindent. Az ő alakja az egyetlen az előadásban, amely súlyos tragikumot is hordoz, és ez egészen logikus: az istennőnek mindössze hét év boldogság után kell a nem múló magánnyal és hiányérzettel szembenéznie egy örökkévalóságon át. (Annál rosszabb, hogy a nekünk megmutatott Odüsszeuszról nehéz azt elképzelni, hogy bárkinek is lehetett akár ideiglenesen is igazi társa.)
Ónodi Eszterből a szemünk előtt lesz a végzet asszonya, azaz Kirké – a fodrász előttünk alakítja át szőkéből vörösre, ezzel leleplezve a varázslatot. A Kirké jelenet is erről szól, Odüsszeusz az egyetlen, aki – mivel az istenek támogatják – a züllés közben sem esik szét, nem változik disznóvá, de ettől még saját elhatározásából (kényelemszeretetből) leragad egy évre ebben a megállóban is, ahol szintén nem sok szellemi kihívás éri, amelyre pedig elvileg olyan nagy szüksége lenne. (Aki ezt az előadást megnézi, biztosan nem fogja Kirkét és Kalüpszót összekeverni, ahogy azt diákok szokták, nagyon nem összemoshatóak.)
Nagy Ervin - Ónodi Eszter
A kalandokat most is az utolsó állomáson meséli el a főhős, ez a rendezés sem követi az időrendet, sok epizód kimarad, és csak futólag kerül sor Nauszikaára is, akinél ugyanúgy évekre leragadhatna, ahogy korábban a két istennőnél, de Odüsszeusz most már mintha beleunt volna ebbe a programtípusba is. Rujder Vivien üde fiatal lány, elég csábító jelenség, és még el is hisszük neki, hogy épp ez a macsó vadember kellene neki, akinek ő látja a tengerből éppen csak megmenekülő férfit.
Székely Kriszta a jelenetet alaposan megkurtítja, nem foglalkozik azokkal, akiknek nincs meg a háttértudása ahhoz, hogy kiegészítsék, és hasonlóan gyorsan intézi el a Szirént is, akiből Jordán Adél által valamiféle alternatív rocksztár lesz – magával ragad minket arra a kis időre, amíg halljuk, jól áll neki a szerep.
Ugyancsak kevés szöveggel kell teljes sorsot megmutatnia Rezes Juditnak Pénelopéként, akinek ezúttal nem az odaadóan várakozó feleség kliséjét kell kitöltenie. Ahogy beszéltetik a kérőkről, abból is világos, hogy neki is vannak nárcisztikus vonásai, nem bánja, ha körül rajongják, viszont a cselekvési lehetőségei korlátozottak férjes asszonyként, ez különbözteti meg a helyzetét leginkább Odüsszeusztól, aki viszont minden szembejövő nő ágyába befekhet hosszabb-rövidebb időre az otthonától távol töltött húsz év alatt anélkül, hogy ezért a legkisebb bírálat is érné. Ahogy az előadás végén a két egymásra találó emberre nézünk, azonnal látjuk, hogy pont így volt jó, semmi értelme nem lett volna jobban felpörgetni a hazatérés-projektet, és az eposz katartikus találkozása helyett a minden mindegy érzésével szembesülünk. Pénelopé ugyan kicsit más kék árnyalatot kap, de mégis csak egy a sok nő közül, nem a kiválasztott, nem fűzi Odüsszeuszhoz rendkívüli kapcsolat. Sajnos Ithaka mögött sincs semmi többlet, csak ürügy és elrugaszkodási pont.
Az előadás lendületesen halad előre, és aki nem akar, az nem gondol bele, hogy voltaképp nem látunk mást, mint üres vagy már kiürült kapcsolatokat egészen végig. A hős megy előre útján, sokakkal találkozik, de nem tud igazán senkihez sem kötődni. Csak a felszín tűnik izgalmasnak, ha a mélyére nézünk ennek az életútnak, akkor ez se más, mint egy feldíszített mókuskerék. Ezek után különösen indokolt, hogy Odüsszeusz – egy újabb ürüggyel – a kérők megölése után ismét útnak indul, mit is tehetne?
Mészáros Blanka, Rezes Judit, Nagy Ervin
(Menet közben még eszembe jutott, hogy az egészet lehetett volna még tovább is fokozni – stúdiószínházi körülmények között, nem gondolva arra, hogy végre milyen jó, hogy sok színésznőnek kínálkozik jó szereplehetőség -, játszhatta volna Odüsszeusz összes szerelmét-szeretőjét ugyanaz a színésznő is…De persze így is eléggé átjött, hogy a hős egyforma helyzetek sorát éli meg különbözőnek.)
Székely Kriszta véleménye a férfi-nő kapcsolatról, korunk hőséről elég lelombozó, nem nagyon hagy kapaszkodót, amelyből reményt meríthetnénk. Esetleg az marad, hogy mégsincs veszve azért minden, amíg vannak ilyen előadások, amelyekbe ezt a kiúttalanság-érzetet mégis bele lehet fogalmazni.
Az elszalasztott lehetőség, Nauszikaá - Rujder Vivien
PS. A fotók a színház galériájáról származnak, ahol még több kép is megnézhető. Horváth Judit készítette őket.
