Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

II. felvonás: A vágy villamosa balettben - május 6-án délelőtt:

20170625 vagyvillamosa 001 resizeA nagyváros közege...

Vasárnap délelőtt a lányommal mentünk el az Operabarát-bérletben játszott „A vágy villamosá”-ra. Az ötletet egy olvasóm kommentjéből merítettem, aki azt említette, hogy tavaly milyen nagy élmény volt számára az előadás, és most Földi Lea lesz a főszereplő és rá különösen kíváncsi, csak nem egyszerű pont úgy időzíteni, hogy most vele nézhesse.

A tervezés nekem sem egyszerű, még mindig 20-nál több prózai előadás van azon az elmaradásaim listáján, bár most áprilisban sikerült (28 megnézett előadással) ezt rövidíteni, de ez a megjegyzés azért szöget ütött a fejemben. Másoktól is annyira sokszor hallottam, hogy szerették mind Dés László zenéjét, mind Venekei Mariann koreográfiáját.

Dés László nézte is az előadását, akit épp előző nap hallottam szaxofonozni Fodor Géza dramaturg és zeneesztéta emléktábla avatásán.

Az operabarát-bérletesek szinte egészen megtöltötték az Erkel földszintjét, de úgy tűnik, hogy a műfaj és az intézmény iránti elkötelezettségük ellenére is sokan vannak közöttük, akik ugyanúgy beszélgetnek, cukorpapírt csörgetnek (hogy mindent ne soroljak fel), mint más mezei bérletesek más előadásokon.. Összevetve a szerda délután látott balettkalandos csoportok viselkedésével a jellemzően idősebb nézőkből álló közönséget, nem észleltem jelentős különbséget, akkor volt igazi nagy csend, amikor elég feszült volt a színpadi akció.

A vágy villamosát nézve nagyon jól követhető a mű minden epizódja, azoknak feltétlenül, akik ismerik a történet fordulatait. (Nem tudom, hogy milyen lehet nem ismerni a művet, már nem emlékszem - 15 évesen elolvastam és nagy hatással volt rám.) A lányommal nincs egy hónapja, hogy láttuk a Vágyvillamos utolsó előtti előadását a Radnótiban, így ő is képben volt. Szerettem volna, hogy lássa ugyanazt a történetet más műfajban, ezért vittem magammal annak ellenére, hogy a korábbi alkalmakkor sem vettem észre, hogy az opera helyett a balett felé közeledne.

A készítőket elismerés illeti, minden fordulat megjeleníthető a tánc nyelvén, a beszédet semmiképp nem hiányoljuk, sőt van, amikor egyszerű lenne kellékekhez nyúlni és mégsem teszik:  a koreográfia a „kan-bulik”, kártyázások légkörét sokkal jobban visszaadja csak mozgással, és nekem ezek voltak a kedvenc részeim az előadásban.

Nagyon szerethető ebben az adaptációban az, ahogy Blanche emlékképei megelevenedhetnek. Látjuk élete mélypontját, amelyet nem tud kiheverni, a báli jelenet különösen jól eltáncolható, sőt ezen kívül is megjelennek egy-egy fontos pillanatban a nosztalgikus ködbe vesző gyermekkor emlékképei is. (Ez így kétségtelenül más élmény, mint egy-egy monológban meghallgatni.)

A közönség érdeklődését feltétlenül felkelti a kezdőképben a két gyermek-táncos, a fiatal Blanche és Stella közös idillje, amelynek egyes mozdulatai később is visszatérnek a szerepet ezen a délelőttön eltáncoló Földi Lea és Krupp Anna kettős jelenetében.

Az előadásban tisztán és világos átjönnek a főszereplők közti viszonyok, és az elhagyott mozzanatok nem annyira lényegesek, kapunk helyette sűrítve mást. (A darabban rengeteget beszélnek arról, hogy Blanche a fürdőkádban van szinte mindig – most ebben az előadásban csak egy, de annál fontosabb fürdőkádi jelenettel találkozunk.)

Ugyancsak lényeges még, hogy a csoportos jelenetek visszaadják a látvánnyal együtt (Zöldi Z Gergely a díszlet tervezője) a nagyváros, New Orleans hangulatát is. Földi Lea Blanche-át ebben a rendezett káoszban látjuk először egy bőrönddel állva, szinte mozdulatlanul – majd egy későbbi képben pedig Stellával együtt képes lesz a beilleszkedésre, és ezt is plasztikusan kifejezi a koreográfia.

Bevallom, korábban nem gondoltam a történetnek arra a mozzanatára, hogy egy kisvárosi nő (talán életében először) egy sokkal zsúfoltabb közegbe kerül, és ennek a váltásnak is vannak árnyoldalai, még akkor is, ha a korábbi traumákat netán le tudjuk számítani…

Ha már a díszletről volt szó, akkor ne maradjanak említés nélkül Bianca Imelda Jeremias ruhái, amelyek jól hordhatóak, kifejezőek, és nem tolakodnak az előtérbe. Egyébként a díszlet is praktikus, mert látványosak a leereszkedő ablakkeretek, a házakat jelző díszletelemek pedig oldalt vannak, és a kevés bútor nemcsak Stelláék szegénységét jelzi, hanem elég felületet hagy szabadon a táncnak.

Ahogy az eredeti történetnek is, ennek a balett-változatnak is a második része a keményebb, ebben bontakozik ki igazán a tragédia.

Dés László zenéje nekem nagyon tetszett, és a táncosok mozgása is, és nagyon érdemesnek tartom az előadást a megnézésre, akár a többszörire is. (A legtöbb ismerősöm nem is egyszer nézte meg, akik dicsérték azok közül senki nem állt meg kettőnél, sőt sokan már négyszer is látták a darabot, mire beszéltem velük.)

A műfajból következően azért óhatatlanul maradt hiányérzetem. De ez nem a beszéd hiányához kapcsolható, hanem éppen a látványhoz – a testek látványához.

Tennessee Williams darabja nem fiatal és tökéletes testű emberek tragédiáját mutatja be, mert ha a darab szereplői mind a húszas éveikben járnának és mind ennyire ideálisan néznének ki, akkor valószínűleg egy hajszállal kevésbé kellene tragikusan látniuk a jövőt, ha egyszer az élet nagy része még előttük áll. Ha eszembe jut a Radnóti szereposztása, akkor azzal a színészgárdával megjelenésében nem tudja felvenni a versenyt ez sok gyönyörű embert felmutató balett-együttes. Persze a mozgással sok minden átjön, de a zene és a koreográfia szépsége mindenképp felemelően hat ránk, így mégsem lesz olyan igazán mélyen depresszív hatású az előadás, mint ahogy az ideális lenne egy amerikai naturalista dráma esetén.

Azt hiszem, hogy a közönség nagyobb része mégis csak jobban szereti ezt így, a tánc nyelvén elbeszélve, és nem bánja, ha egészen mélyen nem döngölték be a padlóba két és fél óra alatt.

Összességében nagyon elégedett voltam ezzel, amit láttam, a zene talán még jobban is tetszett, gondoltam, hogy nagy ötlet lenne CD-n kiadni. Ez az Operaháznak is eszébe jutott, még a pénztárban is kapható volt az előadások előtt…

ps, A kép az Operaház honlapjának képgalériájáról való, ahol még sok további megnézhető és ráadásul egy videó-bejátszás is, és persze a napi szereposztás is megtalálható. (Ez egy blogbejegyzés, és nem kritika - és szándékosan nem akartam az egyes táncosok méltatására azért sem kitérni, mert mindenki tetszett, és a teljes társulat mutatkozott meg nekem mindkét balettben, mégpedig nagyon jó formában.)

Címkék: Dés László A vágy villamosa Erkel Színház Magyar Nemzeti Balett Földi Lea Venekei Marianna Krupp Anna

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr713897916

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.