Tetszik, nem tetszik a Radnóti Színház a saját legjobb előadását veszi le május elején. Az utolsó előtti Vágyvillamost néztem hétfő este lányommal, akinek ez eddig kimaradt talán egyetlenként a színház repertoárjából. Vilma nem volt jól, sőt komolyan rosszul is lett az előadást megelőző percekben, de ezt a különleges alkalmat nem akarta semmiképp kihagyni, és az előadás el is feledtette vele a saját bajait, nagyon szerette ilyen állapotban is. Ennél többet a most következő sorokban sem fogok tudni elmondani laudációként, de kicsit próbálkozom még.
Zsótér Sándor bemutatója 2011. októberében volt, és így erről nem írhattam még – a blogbejegyzéseimmel 2012. januárjáig mentem vissza a 2013. februári kezdés ellenére, de jobban nem. Az újranézést pedig rendre halogattam, azt hittem, még sok idő lesz rá. Már nincs. Ennek dacára link nélkül még így is rendre berakosgattam a napi ajánlókba ezt a valóban katartikus előadást, amely az utóbbi években csak egyszer ment már havonta, közben a színház életében is nagy változások történtek, így érthető, hogy most megválnak tőle, bár benyomásaim szerint továbbra is remek állapotban van, és más színházakban ez még bőven mehetne évekig.
Annak idején a péntek délelőtti főpróbát láttam, és akkor még Csányi Sándor játszotta Stanley szerepét, amelyet Pál András átvett tőle, ahogy a Tháliába átigazolt színész egyeztetése egyre több nehézségbe ütközött.
Csányival is szerettem az előadást, el tudtam képzelni olyannak is Stanley Kowalskit, amilyennek ő mutatta, de Pál András alkatára egyenesen ráillik mindaz, amit a szövegből megtudunk a szereplőről. Erőteljes ösztönlény, aki hajlamos elengedni magát, de egyáltalán nem ostoba, és képes átgondolt tervet szőni a betolakodó nővér eltávolítására.
Most már Petrik Andrea sem tartozik a színházhoz, de mivel szabadúszó, neki jobban belefért Stella szerepe, és ha ez elmondható így az utolsó alkalom előtt, ennyire mély és sokszínűen árnyalt Stellát, akinek a sorsa éppen annyira fontossá tud válni, mint a főszereplő Blanche-é, még sose láttam. Elég sok jó Stellához volt szerencsém, így épp ezzel a szereppel kapcsolatban nem nagyon volt korábban sem hiányérzetem. Petrik Andreát nézve viszont értem, hogy miért ragaszkodott ehhez a feladatához úgy is, hogy más szerepeket átadott, és miért nem akarta a színház sem lecserélni. Épp az ilyen alakításokat nézve érzem egészen lehetetlennek, hogy mindazt, amit egy-egy gesztusban kap a néző, hogyan lehetne belesűríteni mondatokba. Látjuk egyszerre a ragaszkodást a régi családja maradékát jelentő nővéréhez, akit valóban szeret, bár az erőviszonyok már régen megfordultak, és ő az, aki gondoskodik róla, látjuk a szerelmet és a csalódottságot is, amit a férjével kapcsolatban érez, akinek a legrosszabb oldalát korábban nem ismerte meg, és azt az alapvető vágyat, hogy zavarmentesen, „csak úgy” élhessen bele a világba. Vele tudunk menni, tudunk neki drukkolni. Nem vagyunk biztosak, hogy nővére tragédiáján házassága nem szenved-e hajótörést.
Schneider Zoltánt is eltalálta Mitch, benne van a „szeretnivaló mackó” is, a magányos bárdolatlan melós is, és mindenképp sajnáljuk, hogy ebből a helyzetből ő is vesztesen került ki. Továbbra is nagyszerűek a mellékszereplők is – Martin Márta és Formán Bálint, utóbbi zongorázik is. (Az élő zene még egy előadásnak sem ártott…)
A főpróba óta ugyan eltelt több mint hat év, de Zsótér Sándor rendezésének nagyon sok apró részlete megmaradt bennem, és ugyancsak sokat őriztem nemcsak a már említett színészek, de a centrális szereplő játékából.
Kováts Adél nagy lehetőséget kapott és Blanche-ot valóban másodperc alapon játssza, éli át, átlényegül – és lehetne még színezni azt, hogy valaki egészen azonosul a szereppel. A két megtekintés között ráadásul embertelen mennyiségű (200+) operaelőadást láttam, amelyben sokszor csak egy-egy vonása jön át a figuráknak, a mélysége és a kapcsolatok valahogy elmaradnak, így ezek után ha lehet, még jobban tudom értékelni, amikor egy igazán nagy színészi alakítást látok. Blanche helyzetét tényleg át tudjuk mi is élni, egészen úgy, mintha mi lennénk a helyében.
Ráadásul elmondható, hogy ha nem is azonos mennyiségű szöveggel, de négy színészt látunk együtt élni, és mind a négy élethelyzetével is azonosulni tudunk. Ez emeli meg igazán az előadást, mert egyedül sose tudna ilyen jó lenni Kováts Adél, kell hozzá a rendezés és a partnerek úgyszintén.
Az előadás akkor is megrázó, ha valaki sokszor olvasta, sokszor látta, és erősen hat. Arra is, aki nem ismerte korábban, mint a lányom. A Radnóti nézőterén érezhető volt a hatás, a csend – és benne egyetlen pár a nézőtér negyedik sorának közepén. Ez a pár lehet, hogy moziba képzelte magát, csendesen beszélgettek, ropit ettek, amelynek a zacskója azért a férfi mellényzsebében meg-megcsörrent időről időre. A hölgy bájosan fel is nevetett néha…Hát igen, ennyi – két néző zavaró hatása az egész földszintre kihathatott valószínűleg.
Más helyeken írtam már hasonló kis epizódokról nézők kapcsán, és kicsit beleborzongok, amikor a Katonában, Örkényben, Szkénében, azaz „a magas kultúra fellegváraiban”, ahova elvileg gondolkodtató előadásokra járnak az emberek, ugyanígy feltűnnek a barbárok. Lassan azt hiszem, hogy ideje lenne valami vicces kis oktatófilmet levetíteni előadások előtt – lelki szemeim előtt megjelenik a Nézőművészeti KFT, amint ezt megcsinálja -, hogy mindenkinek essen már le végre, hogy ez más szituáció. Ahogy alsó gatyában sem ül valaki egy nézőtéren, pedig lehet, hogy otthon úgy néz meccset, vagy akár színházi közvetítést is.
Nagyon remélem, hogy az utolsó előadásra egy „még nem beszoktatott” néző sem téved be, véletlenül sem.
Aki kihagyta, az próbálkozzon jegyet venni, vannak pótszékek is, csak ezt tudom mondani.
ps. A képek a jegy.hu oldaláról származnak.
