A mai Anyeginnel pontosan úgy jártam, ahogy Anyegin Tatjánával: mire rájöttem, hogy mi is a jó az előadásban, már elérhetetlenné vált – azaz vége lett. Lehetséges, hogy ez is volt a célja a gyergyószentmiklósiak hangsúlyozottan kísérleti produkciójának, hogy kifejezze: ott van valami közel, a miénk lehetne, de mi hagyjuk elmenni és csak utólag szomorkodhatunk (vagy verhetjük a fejünket a falba).
Már többször is emlegettem, hogy ez az időszak nem optimális számomra színháznézésre, mert nem szeretem csak úgy a tabletre és a számítógépekre hagyni a gyerekeket, ha az apjuk nincs elérhető közelségben. Emiatt, amit tudtam töröltem is a naptáramból, de egy határontúli vendégjátéknak mégsem tudtam ellenállni, amelyik ráadásul az egyik kedvenc történetem, az Anyegin, amelyet a színház honlapján a leírás is elég izgalmassá tett, így rászántam magam a megtekintésre.
Ugyan a „Puskin nyomán” megjelölésből és egy másik szerző hiányából előre sejteni lehet, hogy nem egy klasszikus előadást látunk majd, de az előadás első öt perce után ez azoknak is szembetűnő lett, akik rá se néztek a tájékoztatásra.
A közönség soraiban – érthető módon - sok volt a gimnazista, talán ők is lehettek a felhasznált techno zene alapján a célcsoport, akiket a rendező nem akart lefárasztani a verses szöveggel (alig valami hangzott el belőle). Az előadás kapcsán a legjobban az érdekelne, hogy akik semmit nem tudtak a történetről, azok mit vettek le belőle, de ezt sose fogom megtudni, attól tartok.
Nagyon szeretem ezt a művet, az opera változatot szintúgy, és eddig kétszer is elvittem egy-egy busznyi gyereket Pozsonyba, hogyha egyszer itt nem megy 2013 márciusa óta, akkor legalább ott lássák, bár orosz nyelven és szlovák felirattal elérhető csak. Viszonylag tisztában is vagyok a művel, nem csak nagyvonalakban, és ugyan nem mondhatom, hogy az elejétől kezdve lenyűgözött a rendező Botond Nagy (így szerepel a színlapon a neve) koncepciója és ötletei, sőt az előadás első felében nagyon erős menekülhetnék jött rám, az otthon hagyott gyerekek képe jutott eszembe leginkább, de később csak el kellett ismernem, hogy akárhogy is van, bármennyi elidegenítő megoldást tett bele a történetbe, szakította meg a mesét, mondta be a színészek nevét, mégis amit látunk, az LÉNYEGÉT tekintve az MÉGIS az Anyegin.
Átjön a kínlódás, a feleslegesség érzet, az emberek közötti kapcsolódás lehetetlensége, és láthatjuk azt is, hogy miként reagál valaki arra, amikor nem kapja meg azt, ami annyira magától értetődőnek látszik számára, amit annyira szeretne – talán éppen azért, mert elérhetetlen. Nem kapja meg azt az embert, akire annyi szépséget kivetített, akiről már nem is dönthető el, hogy mennyi köze van az ideálképéhez. (Tatjána leveléből világos, most., hogy már szereti Anyegint, szeretné végre megismerni.) Látjuk ezt a folyamatot kétszer, éppen úgy, ahogy az Anyeginben Puskin megírta, és akár gondolhatunk arra, hogy milyen kár, hogy ilyen az emberi természet, ami közel van és elérhető, az egészen addig értéktelennek tűnik, amíg el nem távolodik, de ahogy eltávolodik, abban a pillanatban kiderül, hogy mégis jó lett volna nekünk, de már késő.
Az előadás századik perce környékén a különféle formákban tálalt provokáció után direktben is ránk szólnak: gyávák vagyunk, hogy nem változtatunk az életünkön, és nem merünk még felállni sem, ha nem tetszik egy előadás (előtte 2 perccel épp kiment két ember az első sorból, akik feladták - így nekik már nem szólhatott a szemrehányás, volt két bátor is köztünk ezek szerint).
Furcsa egy este volt, mintha nemcsak én, a közönség nagyobb része is ingadozott volna a „tetszik – nem tetszik” között, és nem kizárt, hogy ők is most gondolkodnak azon, hogy érdemes volt-e beülni erre az előadásra, vagy mégsem. A narrátor Szakács Lászlót idézve: sikerül-e az Anyeginhez közel kerülni ebben a formában, vagy marad ez egy techno zenés installáció? Erre többféle válasz is születne, az bizonyos.
Lehet, hogy ez nem is baj, hogy ez az este így alakult, mert van olyan színház, amelyik ott és akkor leköt minket, majd már a villamoson elfelejtjük, hogy mi is történt, viszont van ez, amelyik valószínűleg egyes képeiben időről időre eszünkbe fog jutni, és jelen esetben az Anyeginről alkotott képünket feltétlenül gazdagítani fogja.
Én viszont most már csak kihúzom a maradék időt itthon a gyerekkel, majd holnap igyekszem nem vágyakozni semmilyen előadásra, hanem majd visszagondolok, hogy ma az Anyegin helyett vele akartam volna inkább pingpongozni - tanulok a színházból, és igyekszem örülni, hogy ez most háromszor egymás után megvalósítható lesz. Pénteken pedig majd együtt teszünk egy kísérletet, amelynek eredményéről majd valószínűleg be is számolok,ha minden jól megy.
