2012.május 11. – ezen a napon volt a bemutatója a Stúdió K előadásának, amely improvizációs jelenetek laza halmazának is látszhat, de nem – ez Forgács Péter rendező és Faragó Zsuzsa dramaturg közös darabja, meg van írva.

Akkoriban még a blog előtt voltam, mindössze egy hírlevélben bíztattam színházba járásra az ismerőseimet (leginkább volt tanítványaimat), és a négyeshatoson nap mint nap tanúja voltam szokványos és kevésbé szokványos „drámai” jeleneteknek, és nem egyszer bennem is felmerült, hogy akár darabot is lehetne köréjük kerekíteni.

Most, több mint öt évvel később, amikor szinte már csak gyalog mászkálok mindenhova, és a legritkább esetben ülök fel buszra, villamosra, más színben tűnik fel a város, és így már szinte csak színházban fordul elő, hogy tanújává válok idegenek beszélgetésének, amely a tömegközlekedési eszközökön általános jelenség.

Ez az elődás azok közé tartozott, amelyeket valóban meg akartam nézni, és mégis hónapról hónapra halasztottam, most mégsem az érdekelt a legjobban, hogy rám milyen hatással van.

Október 18-án az előadáson jelenlévő hetvenhét néző között ugyanis 54-en „mi voltunk”, három különböző osztály diákjaival mentem, akik maguk választották ezt több felajánlott lehetőség közül. Egy ilyen helyzetben engem valóban az érdekel, hogy azokra, akiket odaviszek, hogy hat az előadás, a még „be nem szokott” diákoknál egy élmény akár véglegesen is eldöntheti, hogy adnak-e esélyt újabbaknak, vagy életük további részében minden lehetséges módon kerülni fogják a színházakat.

Az előadás közben éppen ezért erősen figyeltem a tanítványaimat, különösen azokat, akik a színpadra, a szereplők közé ülhettek le kvázi utasokként, és akik még a többieknél is jobban megtapasztalhatták, hogy milyen érzés kartávolságra lenni egy színésztől, aki éppen játszik. (Kis színház a Stúdió K, aki legmesszebb ült, az se lehetett 5 méternél távolabb a játszóktól. Elsőre maga a helyzet is hatalmas élmény, még emlékszem.)

Az előadás előtt minden osztályban megkapták a feladatot, hogy gondolják át, milyen tipikus jelenetek történhetnek egy villamoson, és csoportos improvizációval jelenítsék is meg ezeket. A különböző osztályokban megszülető jelenetek között sok átfedés volt, láthattunk példát a helyért tülekedő öregasszonyra, aki mindenáron ki akarta erőszakolni, hogy átadják neki a helyet, pedig volt körülötte nem egy szabad ülés is, nem maradhatott ki sehol néhány ellenőr szerepeltetése, de ittas randalírozókat is láthattunk, míg néhány takarékos csoport csak egyszerűen leült egymással szemben és a telefonját nyomkodta 2 percen át – nekik ez jutott eszükbe a villamosutazásról.

Az előadás alkotói ennél mélyebbre ástak, ahogy persze ezt sejteni is lehetett. Kosztolányinál „A villamosutazás” című novella az egész életnek a jelképe, itt ez a Móricztól a Széll Kálmán térig tartó, de végtelenített üzemidejű viszonylat szintén bepillantást nyújt sokféle élethelyzetbe, kihangosítja az utazók gondolatait, és ugyan elhangzanak a villamos vonala mellett elhelyezkedő üzletek, fontosabb helyszínek nevei is (Sipos György által), tagolják a megnézett jelenetek sorát, de igazán szorosan mégsem kötődnek a járműhöz, ami persze nem baj.

Akárkik lehetnének az utasok, és így is átjön sorsuk sokfélesége.

Egyértelmű, hogy a színészek is adhattak ötleteket, a színház jelenlegi igazgatójának, Nagypál Gábornak az egyik szenvedélyes monológján egyértelműen látszik, hogy saját élményből született. Egy vajdasági magyar fájdalmát halljuk, aki nincs egészen otthon a választott új közegében sem, de a hazatérés sem lenne megoldás számára, hiszen már megszűnt az a közeg, ahonnan elszármazott. (Ez a jelenet volt számomra a darab legerősebb pontja, rendkívüli energiák robbannak ki belőle, és azonnal eszembe jutott, hogy a legmasszívabb gyerekeknek muszáj lenne Nagypál Gábor Peer Gyntjét is látni.)

A többi életsorsból (amelyeket minden esetben az elhangzás időpillanatának megjelölése vezet be, azaz minden szereplő narrálja a saját történetét) nem állapítható meg, hogy mennyi benne a színészek által hozott anyag, de feltételezhetjük, hogy nem csak ez az egy ilyen személyes betét volt.

Spilák Lajos, ahogy az más előadásokban is általános, ütőhangszereken játszik, és kevesebbet beszél, Horváth Zsuzsa – akit jó régen láttam már, de egyike ő is a számomra legmeghatározóbb színészeknek, akik diákkorom miskolci előadásaiban rendre feltűntek -  hitelesen játssza el a húsz éves Julcsit, anélkül, hogy a legkisebb mértékben is modoros lenne, vagy erőlködne, hogy külsőleg is fiatalabbnak látsszon.

Kuna Károlyt szintén már olyan régen láttam, és annyira más kép élt róla bennem, hogy nem ismertem fel – szégyen-gyalázat, de ez az igazság. Rengeteg színész van, akik sosem játsszanak Pesten, (néhány éve emiatt kelthetett igazi szenzációt egy több évtizede pályán lévő zalaegerszegi színésznő megjelenése a POSZT-on), így én is azt feltételeztem, hogy ez a Gábor, aki éppen partnerével, Nyakó Júliával az állatkertbe utazik, a Stúdió K „friss” felfedezése. Annyiban igaz is ez, hogy Kuna Károly szinte csak vidéken lépett fel eddig, az utóbbi időben leginkább Székesfehérváron – ha leszámítjuk egy-egy Stúdió K-beli szereplését. Ha jól visszagondolok, legtöbbet miskolci korszakában néztem, illetve azóta biztosan jól emlékszem rá a 2010-es Danton-ügyből, amelyikben majdnem annyira tetszett, mint korábban az Amalfi hercegnőben. Hiába, nemcsak a nézők öregszenek, a színészek is változnak, ha közben eltelik húsz év. Nyakó Júlia színpadi akcióit keveselltem, sokkal hosszabban is elnézegettem volna.

Játszott még Homonnai Katalin, aki a Stúdió K egyik alappillére, és Rusznák Adrienn is, akit még nem sokat néztem (a Danton-ügyben ő is szerepelt), akikről szintén megállapíthattam, hogy szeretik az előadást játszani, még öt év után is.

Az egyes jelenetek témája, a szereplők identitása könnyen módosítható lenne, és a darab a végtelenségig kibővíthető. De nem teszik, jó arányérzékkel megállítják a villamost, és mi úgy megyünk el a színházból, hogy ide más előadásra még vissza akarunk jönni feltétlenül.

A Négyeshatos havonta egyszer nézhető, legközelebb november 2-án 19.30-kor.