Vége van lassan valaminek...- az évadnak mindenesetre.
Egy hete, ugyancsak szerdán nyolc tizenegyedikes tanítványommal a Radnótiban kötöttünk ki, voltaképp azért, mert mindeddig nem abszolválták a félévente melegen javasolt színházlátogatást (drámaóra kapcsán), a tanév utolsó előtti napjáig vártak vele. Ennek ellenére, hogy ez meglehetősen prózai ok, kellemes élményben volt részük, sőt volt olyan is közöttük, aki beismerte, hogy ez volt az első olyan előadás, amelyiket nem unt, hanem szeretett. Én emiatt a pozitív hatás miatt már hálás voltam a színháznak, ennek a néhány gyereknek lesz kedve jövőre másra is visszaülni és nem kizárt, hogy éppen hozzájuk, ahol ezt a kellemes estét átéltük.
A Radnótiban ez az utolsó előtti napja volt az évadnak, úgy néz ki, hogy a tanévvel szinkronban álltak le ők is, nem nyomják végig még ezt a hetet is, mint például a Katona. Annak ellenére, hogy már nyár van, nem észleltem azt, hogy a társulat bármi jelét adta volna a lazaságnak, fáradtságnak. Nem voltak dekoncentráltak cseppet sem. Jó erőben volt ez az 56. Buborékok előadás több mint 2 évvel és 3 hónappal a premier után.
Három évtizede igyekszem a Radnótiban az évi négy bemutatót a főpróbán, vagy nem sokkal utána megnézni. Ami lemarad, az egészen le szokott maradni, de szerintem 1988-ig visszamenve mindenképpen 90% feletti arányban láttam a színház produkcióit. Ez most a halogatott előadások közé került, mivel kritikus ismerőseim ezt a Mohácsi rendezést egy korábbi (2012-es), általam is látott kecskeméti Buborékok remake-jének és így kihagyhatónak nevezték. (Márton András Solmayként már abban is szerepelt.) A társulatot ismerem, a kecskeméti rendezést a Tháliában láttam – nekem tetszett már akkor is Mohácsi kemény és keserű befejezése -, de mindig volt valami sürgősebb „kihagyhatatlan” megnézendő, így a megtekintés mindeddig elmaradt.
Összevetettem az eredeti szereposztást a mostanival, és megállapítottam, hogy öt szereplő kicserélése igazából feltétlenül indokolta volna az újranézést egyébként is.
Hét nap telt el azóta, akkor az előadás után – amely fél11-ig tart, három felvonásos, de mégsem tűnik hosszúnak, mert leköt minket végig – eddig jutottam az írásban, és másnap elkapott A Rajna kincse, illetve a teljes Ring, olyannyira, hogy a szabadon maradó délelőttökön is csak ődöngtem, semmi másra nem tudtam gondolni egészen mostanáig, amíg végül az erősen túlírt és feltehetően rendkívül keveseket érdeklő bejegyzést be nem fejeztem végre. Most viszont visszatérek ehhez az előadáshoz, amely bennem így is, hogy a Ringre való készülés közben ért, nagyon jó emlékeket hagyott és ősztől minden előadási napon szeretném a napi ajánlókba is beletenni, hátha másnak is kellemes élményt okoz.
Csiky Gergely vígjátéka (1884-ből) sajnos nem idejét múlt, amikor köztisztviselők megvesztegetéséről, értelmetlen pazarlásról és léhűtő életmódról szól. Vannak hírek, amelyekből arra gondolhatunk, hogy most is egy-egy pozíció vagy megbízás elnyerésénél leginkább a kapcsolati tőke az, ami számít, jóval kevésbé a rátermettség. Emiatt is meglepő, hogy a színházi adattár mindössze 14 bemutatóról tud összességében, az 1986-os Józsefvárosi Színházban megtartott premier óta hosszú szünet után csak 2004-ben volt egy a Nemzetiben (Jordán Tamás rendezésében nagy sikert is aratott). és eddig a 2015-ös bemutatóig újabb nagy kihagyás következett.
A Mohácsi testvérek mindenesetre nem bízták most sem pusztán a mi asszociációs készségünkre magukat, hanem alaposan bele is nyúltak a szövegbe– most nem olyan alig észrevehetően, mint a miskolci Játék a kastélyban esetén -, és korrekt módon ezt a színlap fel is tünteti. A szövegbe beírt tipikusan „mohácsis” poénok mellett nemcsak egyes főszereplők lettek erősebb vonalakkal megrajzolva, hogy összességében ellenszenvesebb legyen az egész léhűtő banda, de ahogy a kecskeméti előadásban is az eredetiben alig észrevehető szobalány alakját minimális szöveg hozzáadása ellenére is sikerül jelentősen kiemelni (Trokán Nóra által), most ugyanezt a mutatványt láthatjuk megismétlődni, mégpedig Lovas Rozinak köszönhetően. (Látatlanban is biztos vagyok, hogy nem simult be a háttérbe Petrik Andrea korábbi alakítása sem, érdemes lett volna vele is megnézni.) Ahogy a szobalánnyal - tárgyként - bánnak, ide-oda küldözgetik, utasítgatják, már önmagában ez is mindent elmond a családról.
A beleírások által valóban az az érzésünk, hogy burjánzik a darab, pedig nemhogy az eredeti terjedelemből, de még annak meghúzott változatából is átjött volna a központi gondolat. De mi most nem egy újságcikkből tájékozódunk a korrupcióról, hanem színházba jöttünk, és úgy tűnik, hogy a Mohácsi testvérek nem akarják, hogy gyorsan elhúzzuk a csíkot - a két szünet is jelzi, hogy most akkor térjünk vissza a polgári színházi hagyományokhoz, legyünk hosszan ott a színházban, élvezzük az estét. Az előadás alkalmas is erre, nevetgélünk a poénokon, élvezzük a társulat csapatjátékát, a szellemes társalgást, azt, hogy a darab egésze "stílusban van tartva" és közben mindenki kiválaszthatja magának, hogy kik a legellenszenvesebb szereplők. Biztosan megoszlanának a vélemények.
Ami azt illeti, elképzeltem, hogy az általam odavitt 18 éves fiúk nem fognak-e túlságosan megriadni ennyi ruhamániás, kicsit eltérő módon ostoba és beszűkült gondolkodású nőt látva, nem túl nagy-e a dózis, amit hat nő áraszt rájuk megközelítőleg egyszerre. Mi van, ha elhiszik, hogy tényleg ilyenek a nők. (És mi van ha tényleg?)
Kovéts Adél viszi a prímet Solmayné szerepében, de úgy néz ki, hogy túl messze nem estek az almák a fától most sem - Szávai Viktória, Andrusko Marcella és Sodró Eliza követi a mintáját a maguk egyénisége szerint. Martinovics Dorina annyiban kevésbé szerencsés választás Sereczkyné szerepére, hogy ha ránézünk, akkor nem az jut eszünkbe, hogy elsősorban a pénzéért venné el Béla, pedig elvileg ez lenne az üzenet. Martin Márta Malvinként megmutatja, hogy mi lehet majd ezekből a nőkből, ha idősebbek lesznek - jó esetben férjük üzletének támogatói, akikre továbbra is rengeteget kell költeni - a darabból úgy látszik, hogy egy nő fenntartása mindenképp sokba kerül, ez nem függ a korától.
Ugyan Mohácsi János mindent megtesz, hogy ezek a nők kellően ellenszenvesek legyenek, és még kicsit koszol rajtuk ahhoz képest, amilyennek Csiky megírta a karaktereket. Az eredetiben vannak idealizált vonásaik, erre az előadásra már nemigen marad belőlük.
Hozzájuk képest csak a férfiakkal bánt rosszabbul az átíró. Solmay Ignác Gazsó György által így is talán a legszimpatikusabb marad közülük, talán azért mert végig tisztában van azzal, hogy rossz úton jár, de gyengeségével is, mert képtelen változtatni saját magatartásán. Igaz, ha megemberelné magát, és váltana, minden másként lehetne, de a kőr bubi nem engedi szabadon, így kevéssé hatékonyan tehet szemrehányást a lóversenyező Róbertnek - Adorjáni Bálint játssza -, vagy a hasonlóan lump életet élő Bélának, aki ráadásul még országgyűlési képviselő is, és vagyonokba került a megválasztása.(Rétfalvi Tamástól Rusznák András vette át a szerepet.) Látjuk az új generációt, akik lelkiismeretfurdalás nélkül szórják a pénzt, és rajtuk kívül csak az inasok (Róbert Gábor) dolgoznak, meg persze a nagyvállalkozók (Hámor szerepében Márton András, Morosán Demeter pedig Schneider Zoltán) ügyködését figyeljük, miként próbálnak protekciót szerezni, helyezkedni, előre jutni az életben. Náluk csak alig valamivel kevésbé szimpatikus Chupor Aladárként Schruff Milán, az élősködő élőképrendező, aki a lányok közül éppen az egyetlen már férjes asszonyt szúrta ki, udvarlásával fokozza a már így is kaotikus helyzetet. (Elődje Szabó Kimmel Tamás volt Chuporként.)
Látunk egy egészen fiatal és naiv embert is, Morosán Demeter fiát, Tamást, aki jó gyereknek néz ki, ugyanakkor bizonytalansága és befolyásolhatósága már előre sejteti, hogy Solmay Ignác sorsára fog jutni a legjobb esetben, annyi különbséggel, hogy hozománya sem lesz a lánynak, akit feleségül vesz. Olasz Renátó hozza is ezt a szerethető, de tétova fiút, akin szánakozhatunk, de biztosan tudjuk, hogy rá nem lehet építeni.
Az egyetlen kicsit is erőteljesebb és a többieknél feltétlenül szimpatikusabb férfit Pál András játssza, Rábay Miklós osztálytanácsos alapvetően tisztességes ember, szereti a feleségét, bár nem akar tovább nyújtózkodni, mint ameddig a takarója ér. Nem makulátlan, mert hajlamos az asszony barátnőjének kedvezni, hiába tett a férje csak "ötször drágább" ajánlatot, mégis neki juttatná a megbízást, de ezt kedvességből és nem haszon reményében teszi. Ez mégis enyhítő körülmény. Látjuk, hogy annyira ő sem erős, hogy ez a közeg ne darálja be.
Ami nagyszerűvé teszi az előadást: a rendező bemutatja ezt a rettenetes körképet, de fel is oldja a látottakat - többek között a keserű és kiábrándító véget- , illetve csak örülhetünk a majdnem folyamatosan szóló háttérzenének is, amelyért most is Kovács Márton a felelős, a rendező állandó munkatársa. Én úgy érzem, sikerült az, amire vállalkoztak: szórakoztató és kellemes színházi estét nyújtani a nézőknek, akik közben mégsem lettek elandalítva, csak rá lettek kényszerítve, hogy a XIX, század vége mellett a mára is vonatkoztassák a látottakat.
Ez pont egy olyan előadás, amelyikre a gimnazista korosztályt is nagyon érdemes elvinni és jövőre nem néhány tanulónak, de egész osztályoknak fogom a megtekintését felajánlani, különösen így, hogy ekkora siker volt.
(ps. Akik egészen eddig elolvasták a bejegyzést, azon keveseknek elárulom, hogy még gimnazistaként ez volt az első olyan színdarab, amit osztálytársaimmal színreállítottam, mert olyan jól kiosztható volt, és talán szerették is játszani. Emiatt utólag különösen nem értem, hogy tudtam eddig elhúzni a megtekintést, ráadásul a Radnótiban.)
