Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Megint Pécs – három héten belül másodszor, megint a Kodály Központ: remek dolog ezt leírni.

Mióta hétfőn laptop nélkül utaztam le Pécsre, már legalább tizenötféle kezdést kitaláltam, és valószínűleg mindet fel fogom használni. Most először NÉMI ráfutás következik, leginkább Kolonits Kláráról. Ugorjon, aki csak az előadás leírására kíváncsi. Erre lehet felkészülni.

Kolonits Klára észrevehetően a bel canto felé vette az irányt, aki kicsit is figyeli az operaéletet, tudhatja. Tudhatja a CD-t („Bel canto reloaded”) hallgatva, amelynek két bemutató koncertje is volt (a másodikon én is voltam), érzékelhette akkor is, ha netán elvetődött a Lammermoori Lúcia valamelyik előadására. E két este elég ahhoz, hogy valaki felfogja, hogy mi is ez a „szép éneklés” egy koloratúrszoprán szemszögéből. (Az, hogy mik is azok a koloratúrák, a szélesebb nézőközönség is tudja, aki már volt Varázsfuvolán, abban Kolonits Klára leginkább Éj királynője szokott lenni, az volt alig több mint három hete, Debrecenben is legutóbb.) Tavaly májusban az Erkel Színházban is tett még egy bel canto –kirándulást, koncertszerűen énekelte szintén Bellinitől a Capuleteket és Montague-kat. Láthatjuk, hogy több olyan jelentős előadása is volt az elmúlt időszakban, amelyek mind ebbe az irányba mutatnak. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy amikor Kolonits Klára bel canto darabokat énekel, akkor azt énekli, amit leginkább szeretne, nem pusztán annyi történik, hogy egy énekest szerencsésen találják meg a felkérések.

A Puritánok a tragikusan korán elhunyt Bellini egyik olyan darabja, amelyből jellemzően mindössze egy-egy áriát énekelnek nagy énekesek lemezükön vagy gálakoncerteken, de ritkán kerül egy operaház műsorára. Magyarországon – ahogy azt a csütörtöki müpás előadással foglalkozó bejegyzésemben is említettem – 1996 óta nem ment a teljes mű, viszont 2015. augusztusában Zamárdiban volt egy „sztárszereposztásos” előadás, nekem mindenesetre „csupa húzónév” szerepelt a Csákovics Lajos által készített keresztmetszet szereplői között – Kolonits Klára, Bretz Gábor mellett Horváth István és Kelemen Zoltán énekelt, amelyen nem lehettem ott.

Ezt a május 22-i napot én november végén beírtam a naptáramba, és december 7-én kértem rá jegyet a Kodály Központtól. Eléggé biztosnak tűnt, hogy menni akarok, és nagyon örülök, hogy ez megtörténhetett annak ellenére, hogy az előadás előtti hétvégén néhány komplikáció közbejött, de azokat még vasárnap éjszaka megoldottam, és így végül 3 óra alvás után, de teljesen kiegyensúlyozott, az előadás befogadására alkalmas állapotban utaztam el Pécsre.

Az én esetemben a személyes problémáknál sokkal lényegesebb elbizonytalanító tényező maga az előadás rendezése volt (Némedi Csaba munkája), amelyet csütörtökön előzetesen elsősorban erre a pécsire való felkészülésként tekintettem meg, bár kis mértékben kíváncsi is voltam a „konkurenciára”, milyen is az a Jessica Pratt, akit idehoztak a „mi Klárink” helyett. Ahogy a korábbi bejegyzésemben is elismertem, nekem, nem „bel canto fan”-ként is átjött, hogy tényleg nem rossz énekes, de azóta is találkoztam nem egy emberrel, aki látta, elfogadta, de azért hozzátette, hogy „kár, hogy nem Kolonits Klárával volt, vele jobban szerettem volna látni, de Pécsre nem tudtam lemenni”. Én azt hiszem, hogy létezik olyan, hogy törzsközönség, előfordul, hogy valakit megszeretnek a nézők és újabb és újabb előadásokban is hozzá ragaszkodnak. Érdekes szituáció lett volna, ha a Müpa bevállalja, hogy egy-egy arányban oszlik meg az előadások száma a két művész között, így is lett volna meghirdetve, és akkor kiderül, hogy melyikre mennek többen. Van egy érzésem, hogy sokan akár mindkétszer is megnézték volna, így viszont beérték egy előadással.

A rendezés megismerése azért mindig jól jön. Így volt négy napom arra, hogy feldolgozzam, „lenyugtassam magam”, hogy bizonyos megoldatlanságok ne zavarjanak meg már másodszorra. (Valószínűleg az alkotók is így lehetnek vele, hozzászoknak a próbafolyamat közben, sok választásuk nincs egyébként sem, tehát jobban járnak, ha elfogadják a koncepciót. Főleg akkor, ha szeretnének még lehetőségeket kapni, nem célszerű vitatkozni és idő sincs a műhelymunkára. Abból kell a legtöbbet kihozni, ami adódik.)

Az előzetes megnézés nagyon szerencsésen segített abban, hogy a tegnapi estén sokkal jobban tudjam szeretni az énekesi teljesítményeket, amelyek nagyszerűségét már csütörtökön is elismertem, de most jutottam el oda, hogy jobban figyelni tudtam a zenére. Sajnos, azt az optimális állapotot nem érhettem el, mint más ismerőseim, akik arról számolnak be, hogy őket nem izgatja, ha valamit nem értenek a rendezésben, képesek kizárólag a zenehallgatásra koncentrálni. Erre a szintre sosem fogok eljutni, azt gondolom, egyetlen olyan énekest sem ismerek, aki el tudja vonni a figyelmemet egészen, ha a színpadi megvalósítással kapcsolatos problémám van.

Mivel néhány alkalommal (amelyekről 47 bejegyzés készült) láttam énekelni Kolonits Klárát az elmúlt három évadban, kifejezetten érdekelt, hogy miként fogja megváltoztatni ezt a nem kifejezetten rá rendezett előadást, milyen Elvira lesz ebben a koncepcióban és nem utolsósorban: miként fogja befolyásolni a többiek játékát.

Ugyan néha megdöbbentő számomra is, amikor újra és újra szembesülök azzal, hogy létezik valaki, aki ennyire lazán és ugyanakkor pontosan (=számomra, aki nem tudnám a hallottakat egy kottából leellenőrizni a precizitás benyomását keltve) énekel, olyan magától értetődően, mint ahogy mi levegőt veszünk, én Kolonits Klára művészetében elsősorban NEM a koloratúrák szépségét, könnyedségét értékelem. Engem mégis az érdekel elsősorban, hogy miként formálja meg a szerepet, mit akar nekem azon túl is mondani, hogy egyértelműen esztétikai, sőt érzéki gyönyörűség hallgatni. (Ezt se becsüljük le, ha csak ennyi lenne – de akkor lehetne áriaest is, időtakarékosabb megoldás.)

AZ ELŐADÁSRÓL MAGÁRÓL INNEN OLVASHATÓ néhány gondolat:

A Kodály Központ nem volt egészen tele, szellősen ültünk a nézőtéren, meglátszott, hogy nem ellenállhatatlanul vonzó az ismeretlen opera címe, bár a városban még óriásplakátot is láttam, illetve több helyen kisebbet Kolonits Klárával, akiről azért azok az ismerőseim is tudnak, akiknek még a gondolat sem merül fel, hogy bemenjenek egy akármilyen színházba. (Én se tudnám visszanyomozni, hogy mióta tudom, hogy „minőség”. Vannak ilyen emberek, akik mindig benne vannak az életünkben, és nem tudjuk visszaidézni, hogy pontosan mióta. 1998-ban a Figaróban már úgy néztem, hogy tudtam, hogy nagy énekes, és addigra már többször láttam.)

18279050 1878358679048910 7548197146181562925 o

Az elején életszerűnek, de nem túl szerencsésnek érződött az elhúzódó kezdés. Rápillantottam a jegyszedőkre, akik technikai munkatársnak nézhették Aleszja Popova Maria Callasát, mert ők is tanácstalanul tekintgettek az órájukra, és mintha azt mondogatták volna, hogy ideje lenne végre elkezdeni az estét. A nehézkesség persze később eltűnt, ahogy a zene elkezdődött, helyreálltak a dolgok.

Engem ezúttal megnyugtatott, hogy nagyon sok mozzanat hasonlóan történt, és a legtöbb esetben Aleszja Popova megjelenéseiről azt kezdtem feltételezni, hogy nem kizárt, hogy az előadást maga elé képzeli mindössze, bár ha ez volt a koncepció valóban, akkor ez sem volt következetesen végigcsinálva, nemcsak a mesterkurzus szál. Most második nézésre kevésbé zavart, és ezért értelemszerűen nem őt tettem felelőssé, akit szintén az özönvíz előtt láttam először, még a nyolcvanas évek végén, amikor a Prosperóban táncolt. Maria Callasként sikeresen borzongást, félelmet és csodálatot is kivált a hallgatóiból, képes arra, hogy elhiggyük, hogy egy igazi egyéniséget látunk.

A koncepció néha működni látszott, ez például Alekszej Markov első áriája esetén most is nyugtáztam, hiszen szerelmi csalódásról énekel, és mi azt látjuk, hogy éppen a kurzus vezetője nem értékeli a teljesítményét. Ez a két mozzanat párhuzamba hozható, ha végig így megfeleltethető lett volna a külső cselekmény az opera történetével, akkor azt mondanám, hogy megélt a koncepció, egyébként összességében jobban szerettem azokat a jeleneteket, amikor az énekesek magukra hagyva csak úgy énekeltek, különösebben észrevehető rendezői beavatkozás nélkül, eszköztelenül.

Alekszej Markov mindenesetre most másodszorra is nagyon tetszett, később különösen, amikor Bretz Gáborral énekelt kettőst az előadás vége felé. Nekem ez a kettős az előadás csúcspontjai közé tartozott.

Bretz Gábor énekét, ha ez elmondható egyáltalán, még annál is jobban élveztem, mint csütörtökön. Folyton keveslem, amennyit fellép nálunk, és idén ráadásul nem voltam túl szerencsés, mert a Nabuccót nem szerettem, a Parsifalról pedig családi okok miatt hiányoztam, így még annál is kevesebbet láttam, mint amennyit lehetett volna. Most viszont még jobb volt hallgatni – az Elektra után – ebben az előadásban kétszer is. Most sem akarok szakértőként tetszelegni, de mintha egyre kifinomultabb lenne az énektechnikája, egyre szebbnek tűnik a hangja. Nagyon jól el tudtam volna képzelni egy „valódi” Puritánokban is, amikor ezt a nagybácsit – pót-apát – élesben kellene játszania. Örültem, hogy neki azért annyira nem volt kevés a szerepe, mint például a fivérét játszó Sebestyén Miklósnak.

Míg Bretz Gábor az én „kezdőcsapatomba” tartozik, abba a megközelítőleg húsz énekesbe, akiket egyszerre kezdtem figyelni 2006-ban egy Kovalik-rendezés (Mozart maraton) jóvoltából, addig Sebestyén Miklós a legfrissebben „begyűjtött” énekeseim közé tartozik, aki igazán szép és mély basszus hangján kívül kulturált színpadi játékával is meggyőzött megközelítőleg másfél éve, amikor Erwin Schrott oldalán Leporello volt. Ő még kevesebbet látható-hallható, legközelebb pont egy év múlva lesz Kékszakállú herceg a Zeneakadémián, így vele kapcsolatban most egyértelműen keveselltem a Bellini által neki írt részeket. A rendező jóvoltából most is kiderült, hogy remek színész, mert ő el tudta adni a próbaszituációt, és eléggé magára terelte a figyelmünket, amikor a hátérben a kollégákba próbált lelket önteni, és az éneklése most is hiányérzetet hagyott bennünk: vártuk volna vissza a második részben, de nem jöhetett.

Bár néma jelenésként a második rész elején is feltűnt, csak az első részben énekelte a királyné szerepét Szántó Andrea, akiről úgy tűnt, hogy a többiekkel ellentétben ő az egyetlen, aki valóban a Puritánok történetéből lépett volna elő. Érdekelne ennek a magyarázata, de nyilván sosem fog kiderülni, hogy miért is alakult így. Nem ártott neki ez, mind hangilag, mint színészileg nagyon kerek volt, amit láttunk, és megint nagyon szerettem a hangját hallgatni, mint amikor Juditot énekel. (Leginkább Juditként láttam, keveset lépett fel ő is itthon, bár heteken belül következik egy Rigoletto sorozata, amelyben meg akarom nézni őt is.)

Másodszori megtekintésre Francesco Demuro, Elvira imádottja, az előadás nagy meglepetése (számomra) szintén még jobban tetszett. Némileg aggódtam előzetesen, hogy milyen lesz, miután előző este ugyanezt a szerepet a Müpában énekelte, lesz-e ugyanolyan csodálatos, mint volt csütörtökön. Örültem, hogy idehoztak nekem valakit, akinek lenyűgözően gyönyörű a hangja, és ugyan csak kétszer hallottam, mindkétszer ebben a számomra kevéssé meggyőző rendezésben, és mégis eszembe jutott, hogy újra hallani kellene, rá is kerestem, hogy hol nézhető legközelebb…

Francesco Demuro valóban ideális énekes a szerepre, ha nagyon akarjuk, elhisszük Kolonits Klárának, hogy ez az Arturo annyira megfogta, hogy nélküle nem látja értelmét az életének. Ha nagyon megerőltetem magam, még azt is el tudom képzelni, hogy valakinek a különlegesen szép hangja olyan vonzó, hogy ellenállhatatlan hatást kelt. Pavarottival szoktam meg a híres áriát, és Francesco Demurót hallgatva nem volt hiányérzetem. Ez a legtöbb, amit elmondhatok.

Ezennel vissza is érkeztünk az előadás centrális szereplőjéhez, „az új beállóhoz”, Kolonits Klárához.

Igen, egy tinilány lelkületű mesterkurzus-résztvevőt látunk (ruhája, hajviselete ezt erősíti), aki operaénekesnek tanul, rengeteg gátlása van, fél Maria Callastól, bizonytalan és rászorul a többiek biztatására, aki alkalmanként viszont annyira beleéli magát az Elviraságba, mintha valóban át is változna a Puritánok szereplőjévé, akárcsak Szántó Andrea, aki végig királyné. Kolonits Klára helyzete nehezebb, mert hol operaénekes, hol Elvira, változik az elfoglalt pozíciója.

Elviraként megfogott elszántsága, az a könyörtelenség (magával szemben), amellyel elhiteti velünk is, hogy szerelme nélkül nem óhajt élni. Az opera műfajának ez is az egyik varázsa, hogy mi, akik halandó emberek vagyunk és saját túlélésünk érdekében hajlamosak vagyunk megalkuvásra, (ebben attól tartok, hogy osztoznak velünk az operaénekesek is), egy ilyen előadást nézve szekunder élményként azonosulhatunk hősökkel, akik viszont hűek az elveikhez, nem hajlanak meg, és – a bel canto operáknál – inkább rendre beleőrülnek a rájuk nehezedő nyomásba.

Bellini, Donizetti hősnőinek ez a válasza az őket ért hatásokra,nem tudják elviselni a körülöttük lévő világot, és így menekülnek ki belőle. Lehet, hogy ez nem is olyan érthetetlen, szimpátiánkat mindenesetre kiváltják.

Ha óhatatlanul is összehasonlítom a korábban látott Jessica Pratt-tel, akkor azt mondanám, hogy Kolonits Klára sokkal árnyaltabban érzékelteti zaklatott lelkiállapotát, inkább elhittem neki a megőrülést és a labilis idegrendszert.

Összességében elmondható, hogy jó, hogy tanúi lehettünk annak a pillanatnak, amikor Kolonits Klára a teljes művet, eredeti nyelven, kitűnő partnerekkel egy nagyon jó atmoszférájú és akusztikájú házban, a Kodály Központban elénekelhette, értő karmesterrel ( Ricardo Frizza), aki a jól teljesítő Pannon Filharmonikusokat és a Kolozsvári Opera Énekkarát vezényelte. Kolonits Klára számunkra maga volt a reflektorfény, amely ráirányította ezúttal erre a műre a figyelmünket, és általa már meg is szerettük a Puritánokat, ezért is köszönet illeti meg, nemcsak a szép estéért. És persze az én esetemben tudtam örülni annak is, hogy odavonzott Pécsre, ahol 24 órát töltöttem, találkoztam régi barátnőmmel, aki befogadott, másnap kicsit kirándultam és megnéztem megint Csontváry képeit is. Szerzett nekem egy tökéletes napot, nemcsak röpke három órát, egészen feltöltődve ültem vissza a vonatra, és ezért hálás is vagyok neki.

Címkék: Pécs Bretz Gábor Sebestyén Miklós Kolonits Klára Aleszja Popova A puritánok Szántó Andrea Francesco Demuro Alekszej Markov Némedi Csaba Riccardo Frizza

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr7612538505

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.