Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Mondhatnám, hogy kicsit késésben voltam, a bemutató egy éves évfordulóján néztem meg tegnap este Radnai Márk rendezésében ezt a számomra új, Magyarországon korábban még nem játszott Martin McDonagh "fekete komédiát" a Tháliában.

A nagyszínpadon megy a négyszereplős előadás, és ha így végiggondolom, a szerző hasonló darabjai leginkább kis stúdiókban voltak-vannak műsoron, és az eddigi helyszínek közül a Pesti illetve az Örkény volt a legnagyobb. Ez a kilencven perces darab is jobban illene intimebb nézőtérhez, bár így a kicsit több mint hatvan százalékos házat megnézve is többen látták, mint ha három stúdió lenne tele emberrel. A hangulatot az üres helyek mégis befolyásolják, a kezdés előtt néhány néző aggódva nézett körül, hogy milyen lehet az az előadás, amelyik nincs tele. Remélhetőleg ők is megnyugodtak, mert a tapsból ítélve az előadásnak sikere volt.

Aki sosem látott még Martin McDonagh darabot, azoknak is elárulja a színlap a legfontosabbakat - ha túl sok mindent nem is mondhat el a darabról anélkül, hogy a poénok egy részét hatástalanítaná. Az, hogy a beígért erőszakos jelenetek kinek mennyire tűnnek valóban erőszakosnak, más kérdés. (Én krimiparódiához hasonlítanám a látottakat, de a szerző egyik erőssége, hogy ügyesen tart minket bizonytalanságban. Egy-két hulla mindig becsúszhat.) A káromkodások tömege valóban elhangzik, akit ez zavar, az nem reklamálhat, erre ennél nyomatékosabban nem is figyelmeztethetne a színház.

És most próbálok a spoilerezés csapdáit elkerülve írni az előadásról, bár ezt most kihívásnak érzem.

Cseh Renátó egy lerobbant amerikai kisváros szállodájának egyik szobáját tette a színpadra - előnyösen leszűkítette a teret, és mindössze egy jelenet erejéig látjuk a szálloda előtti utcarészletet. Jól átjön a lepukkant hangulat, Mc Donagh szereti az ilyen reménytelen közegű helyek bemutatását, bár most ez a négy szereplő még véletlenül sem alkot közösséget,és ez jelentős különbség az Írországban játszódó darabjaihoz képest. Erdős Júlia Luca jelmezei is beleillenek a képbe.

Az előadás történései röviden összefoglalhatóak lennének, és csak kismértékben vonna le a fordulatok ismerete a mű értékékein, amely elsősorban most is maga a szöveg. Hamvai Kornélnak nem ez az első Martin McDonagh fordítása, látszik, hogy most is élvezettel épített bele magyar közmondásokat elferdítve a szövegébe (lsd a címem), de most nincs az egész agyonpoénkodva, ahogy az korábbi McDonagh-szövegek kapcsán nem egyszer előfordult.

Az alaphelyzet nagyon gyorsan kiderül - Carmichel 27 éve megszállottan keresi levágott bal kézfejét, és minden bonyodalom ebből adódik - és utána állóképszerűnek tűnő jelenetekben rendkívül lassan bomlik ki, minden azon múlik, hogy a konkrét néző ezt a típusú humort mennyire kedveli, mennyire szívesen merül el az előadás világában. Szervét Tibor a kezét keresi, (nem önmagát, mint más darabok hősei) nem riad vissza semmilyen eszköztől - legalábbis ezt kommunikálja. Maga a figura kellően rozoga lett, így a néző dönthet úgy is, hogy hisz annak, amit hall, de akár mindent valótlanságnak tarthat, ami elhangzik.

Van időnk az előadás közben eltöprengeni azon, hogy mennyi értelme van annak, ha valaki az egész felnőtt életét levágott keze felkutatásának szenteli. Ha valaki ezen elgondolkodik, és megállapítja, hogy semmi, akkor utána már csak egyetlen lépés, hogy általánosítson: mennyi mindennek, aminek kifejezetten nagy jelentőséget tulajdonítunk életünk egy időpillanatában, vagy akár huzamosabban, ha nem is 27 éven át, hasonlóképpen nincs akkora súlya, mint amit tulajdonítunk neki. Ez a mozzanat, amikor ide eljut az ember és a saját életéből hirtelen elkezd sorolni párhuzamokat, ez emeli feljebb a darabot egy átlagos szórakoztató este szintjénél. Abszurd helyzetben elég lehetetelen módon hallgatunk párbeszédeket, rajtunk múlik, hogy minősítjük őket. Érezzük az előadásban a játékosságot, és azt, hogy a lehető legjobban tesszük, ha legalább időről időre nem vesszük sem magunkat, sem az életünket túlságosan komolyan. "Nézd komédiának" - akkor jársz jól.

A színészek közül kevésbé szerencsés Bán Bálint és Szabó Erika (a bemutatón még Lovas Rozié volt a szerep, ebben az évadban adhatta át fiatalabb kollégájának, miután a Radnótiba szerződött), az ő karaktereik meglehetősen egysíkúak, kényszerhelyzetbe hozza őket a történet egyébként is, de derekasan helytállnak. Bán Bálintot érdekes ezzel a sminkkel látni, aki ismeri más előadásokból, azoknak ez még nagyobb poén.

A szerző stílusa és szövege nem áll rosszul Szervét Tibornak, éli a figurát, amely ugyan most is főszerep, ahogy megszokhattuk tőle, de ezt nézve érdekes visszagondolni a korábbi nagy alakításaira, mekkora utat is tett meg azóta. Nála is jobban illik viszont Tamási Zoltánhoz a feladat, aki nem szívesen nevezi magát recepciósnak, és éppen azt élhetjük át vele, amint régi vágya teljesül: élete dögunalmát most egy igazi dráma kavarja fel. Nagy alakítás.

Az előadás során tanúi lehetünk annak, hogy ketten is megkapják azt, amire régen és olyan nagyon vágyakoznak. Sajnos, erősen úgy tűnik, hogy ettől mégsem változott meg gyökeresen az életük. Lehet, hogy az egész este valóban erről szól, vegyük lazára a dolgokat, ne görcsöljünk, és ne próbáljuk mindenáron azt keresni, ami egyszer hozzánk tartozott, de már nem a miénk.

 

 

Címkék: Szabó Erika Thália Szervét Tibor Martin McDonagh Hamvai Kornél Bán Bálint Tamási Zoltán Radnai Márk Lovas Rozi Cseh Renátó A nagy kézrablás Erdős Júlia Luca

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr5612448979

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.