Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Sorozatnak indulok neki, mert már most benne van a terveim között néhány olyan koncert, amelyeket - hacsak valami igazán extrém akadály nem jön közbe - meg fogok nézni, így még legalább három rövid írás születni fog egy hónapon belül.

Mivel a koncertek egyszeri események, ami elmúlt azt jó esetben egy felvételen lehet visszaidézni, javasolnám előre, hogy a már megjelent májusi Koncertkalendáriumot nézzétek végig - én az imént is találtam valamit, ami elkerülte a figyelmem korábban. De mivel e programok közléséért a koncert szervezőinek fizetni kell, ahogy megtudtam nemrég, így még ez sem biztosíték arra, hogy az ingyenes programokról is elég információt tartalmaz. Benyomásaim szerint naponta van a városban legalább egy orgonakoncert, amelyekre én ugyan nem járok, de aki szeretne menni, az gondoljon erre az eshetőségre is.

Az én következő kiszemelt programom kedden, április 25-én 19h-kor lesz. A Magyar Rádió Márványtermében Cser Krisztián 17 (Schubert, Liszt, R. Strauss és Kodály) dalt énekel, Lugosi Anna zongorázik. Ez lesz a következő koncert-bejegyzés témája, de most legyen szó a péntek estéről.

A Concerto Budapest a Vigadóban lépett fel és a Kocsár Balázs vezényelte zenekar négy művet is előadott. A címeket nézve, három alapján az átlagosan tájékozottaknak is bevillanna, hogy most mintha a halál témakörét járnánk körül. Ezt a műsorfüzet megerősíti, a program összeállítója valóban gondolt erre, ráadásul az összefoglaló címet ("Halotti beszéd")  is ennek megfelelően, a második műsorszámról,Durkó Zsolt oratóriumáról adta.

Húsvét után vagyunk nem sokkal, aki akart, több passiót is megnézhetett az elmúlt hetekben, amelyek kapcsán akár az elmúlással kapcsolatos saját gondolatait is rendezhette. Most újabb lehetőséget adott erre ez a koncert is, és nyilván a hallgatón és előéletén múlt, hogy mit hozott bennük elő a zene.

Ügyes megoldás a két kortársnak számító (1975-ös és 1984-es) művet Liszt két szimfonikus költeményével keretezni, bár a közönség reakcióit figyelve úgy gondolom, hogy a négy műsorszám mégis túl sok volt, elfáradtunk a végére, bár mindegyik igényesen és élvezhetően szólalt meg, (Ne felejtsük el, hogy mégis egy pénteki munkanap lezáró eleme volt ez a koncert sokak számára.)

Ha már a közönségről van szó: ahogy sejteni is lehetett, ez a rétegműsor (kortárs zene!) nem töltötte meg a Vigadót, annak ellenére sem, hogy a hatalmas apparátust igénylő oratórium miatt jóval kevesebb férőhely állt rendelkezésre a szokásosnál.

Akik viszont eljöttek, azok a nagyon kulturált emberek közé tartoztak, így most nem tudom a beszámolómat se telefonáló, se koncert közben cukorkapapírt csörgető nézőkről szóló leírással színesíteni. (Mindig történik valami hasonló, most örültem a kivételnek.)

Az előadás előtt észrevettem Molnár Szabolcs zenekritikus ismerősöm megjelenését, aki a Muzsikába készül írni az eseményről, így azonnal meg is nyugodtam, hogy nem én leszek az egyetlen nyomhagyó, előbb-utóbb lesz rendes szakcikk is, csak ki kell várni.

Az előadásról az egyik közreműködő honlapjáról értesültem, akinek figyelemmel követem a fellépéseit, és ezúttal miatta mentem a helyszínre. Cser Krisztián kedvenc operáim címszerepeit kiválóan énekli, gyönyörű a hangja és ebből következően érdemes sokféle műben is hallgatni. Nemrég János- és Máté-passióban is nézhető volt, azok előtt pedig szintén kortárs művekben lépett fel (lsd. Eötvös Péter vagy Lendvay Kamilló operákban). Ha már itt tartunk, júniusban ötféle különböző operában lehet meghallgatni, ha valaki még nem ismeri, számos alkalma lesz a meghallgatására.

Kifejezetten szeretem ezt a sokféleséget, a számomra új, vagy régen hallott művekkel való találkozást, magát a felkészülést is, azt, hogy egy-egy alkotás jobban is megérint, és még a koncertek után hosszan foglalkozom velük. És persze előre sosem tudható, hogy épp melyik műnek-koncertnek lesz erősebb utóélete, akármi megeshet.

Jelen esetben a koncertre ráhangolódás céljából hetekkel korábban beszereztem egy felvételt (az Országos Idegennyelvű Könyvtár Zenei Gyűjteményét ajánlom mindenkinek), elkezdtem hallgatni Durkó Zsolt oratóriumát, sőt a már korábban ismert Liszt-darabokat is többször elővettem.

Durkó Zsolt oratóriuma felvételről kevésbé hatott rám, és nem fogott meg különösebben. Akár lehetett volna lapozni és azt mondani, hogy legyen helyette erre a péntekre mondjuk egy Nabucco a program, és majd nézem a művészt egy másik alkalommal. Ez a megoldási lehetőség – bár nem tűnik logikátlannak – már csak azért sem merült fel, mert tavaly egy klasszikus alkotással pont így indult a kapcsolatom (Berlioz: Rómeo és Júlia), amely hasonlóképpen nem hatott rám felvételről, de a koncert végül az egyik legjobb zenei élményemmé vált. Feltételeztem, hogy ugyanez megismétlődhet bármikor, így most fel sem merült, hogy netán kihagyjam.

Durkó Zsolt 14 tételes oratóriumát, amely az egyik első magyar nyelvemlékünk, a Halotti beszéd néhány sorát dolgozza fel, ezen a pénteken a Concerto Budapest zenészei mellett a Nemzeti Énekkar legalább száz tagú együttese szólaltatta meg. Fogalmam sincs, hogy az általam hallgatott (és részleteiben a youtube-on elérhető) felvételen voltak-e ennyien, de így - a hanghatás mellett -  lehengerlő látványt is nyújtott ez a rengeteg énekes, ráadásul köztük szólistákkal, akikhez mind több előadásélményem is kötődik. Nem véletlenül szól ennyire jól a Nemzeti Énekkar, kiváló tagokból áll össze. (A teljesség igénye nélkül, ha már őket észrevettem, hadd nevesítsem Bakos Kornéliát, Mikecz Kornélt, Pintér Dömötört, Kelemen Dánielt legalább – még sok ismerős arc volt, de a névmemóriám nem a legjobb. És persze a koncertek szórólapjai sosem tartalmazzák név szerint sem a zenekari művészeket, sem a kórustagokat, így nem is adnak sok esélyt a beazonosításukra.)

Ehhez a 33 perces műhöz valóban kell ez a kitűnő és hatalmas kórus, mert a mű alaphangulatát leginkább épp a kórus megszólalásai adják meg. Őket hallgatva felidézhető a hívő ember folyamatos rettegése a pokoltól, félelme a rá váró bizonytalanságtól, amelyben a nem hívőkkel osztozik. Másként riasztó a megsemmisülés, vagy a folyamatos kárhozat gondolata. Egy örökkévalóságig tipródni azon, hogy mit szúrtunk el ez alatt a néhány év alatt,ami életünk folyamán jutott, kifejezetten félelmetes gondolat. A zenét hallgatva magunk elé képzelhetjük akár a Dante által leírt poklot, a szenvedő tömeget, amely előttünk kavarog, és amely szinte minket is beszippant, hiába ülünk a Vigadó biztonságos zöld foteleiben, távol az előadóktól. A kiadott hangokból átjön a káosz, a hatása alá kerülünk, de ha a karmestert figyeljük, akkor az is megfoghat minket, ahogy Kocsár Balázs egy mozdulatára megáll a gomolygás és egy pillanat töredéke alatt csend lesz. Azon kívül, hogy ebből még a mezei koncertlátogató is érzékelheti, hogy a szakma mesterével van dolga, és imponáló a profizmusa, akár áttételesen a mű világán belül is kapunk némi fogódzót: nincs minden veszve, nem fogunk törvényszerűen káoszba süllyedni, van esély a helyzet kezelésére is. Valaki kézben tartja az eseményeket, akihez lehet fordulni. Nem reménytelen mű mégsem ez az oratórium. (Biztos, hogy még nem ismertem meg eléggé, a koncert megtekintésével nem tekintem lezártnak a kapcsolatot a művel, ezt már most tudom.)

Elmondhatom, hogy a zenekar és a kórus összmunkáját látva valóban eljutottam ahhoz a megállapításhoz, hogy érdemes volt a koncertre eljönni, mert ez talán felülemelkedett az átlagosan megszokott koncertteljesítményeken. És örültem neki, hogy Cser Krisztiánt kérték fel a bariton szólóra, mert másként ez kimaradt volna az életemből.

Ha már a szólistákról van szó, akkor maradjunk is még náluk.

Cser Krisztián a mű néhány kulcsmondatát többször is elénekli, és a tőle megszokott szuggesztivitással teszi ezeket élményszerűvé. Elképzelhetjük a halotti beszédet celebráló pap szerepében is akár. A halállal való szembenézés szükségessége elkerülhetetlen és fájdalmas („látjátok feleim szümtükkel mik vogy muk, isa por és homu vogy muk”), ez az előadásmódjában is kifejeződik, nemcsak a zenében és a szövegben.

A tenor szólót éneklő Pataki Potyók Dánielnek talán még valamivel több vagy hosszabb szólója is adódik, az a benyomásom. Gyönyörűen énekel, kifejezően és megint sajnálni kezdtem, hogy az elmúlt években alig láttam. Igyekeztem most nagyon kihasználni ezt a fél órát, amikor most viszont igen.

Hosszan néztem mindkét szólistát, és nemcsak a mű gondolatvilágán töprengtem közben, hanem azon is, hogy mi nézők (és persze a művészek is) mennyire ki vagyunk szolgáltatva a műsornak, illetve a műsorkészítőknek, nemkülönben a legfőbb zenei intézmények döntéshozóinak, hiszen itt állt előttem két olyan énekes, akiket egyformán 2008 novembere óta figyelek (egy bizonyos Pomádé óta), de a tenorista most már négy éve leszerződött a bielefeldi színházhoz és alig láthatjuk itthon. Bármikor előfordulhat akárkivel, hogy külföldre sodorja a pályája, így addig kell örülni mindenkinek, amíg itt nézhető, meg kell ragadni minden lehetőséget. Akárkiből lehet ritkán látott vendég. Az elmúlás gondolata inkább ebben az összefüggésben jutott eszembe. A pillanat viszont ha el is illan, amennyiben hangfelvétel készül egy előadásról, akkor mégis megmarad részben, ezzel vigasztalhatja magát az ember. (Mintha ezt a koncertet is felvették volna, hátha előbb-utóbb hallható lesz a Bartók rádióban, ezt remélem.)

Ez az oratórium volt ugyan a főprogram, de nagyon jól szólt mindkét Liszt szimfonikus költemény is, a műsorfüzetben is leírt gondolatokat ugyan csak utólag olvastam el velük kapcsolatban, de valóban kiérezhető volt az Orfeuszból áradó derű, és a Tassóból kisugárzó tragikum és drámaiság. Tassóról magáról valószínű, hogy az átlagnéző nem sokat tud, lehet, hogy ez a Liszt mű lehet az, amelyik leginkább emlékeztet minket arra, hogy volt egy ilyen olasz költő. Az én esetem csak annyiban tér el, hogy én olaszul éppen azért akartam megtanulni, hogy Tassót eredetiben olvashassam. (Ezt csak azért írom le, mert erre a mondatra eddig minden olasz ismerősöm elnevette magát – még nem sikerült senkivel találkoznom, aki a teljes művet olaszként önszántából végigolvasta volna, pedig a Megszabadított Jeruzsálem távol van attól, hogy unalmasnak lehessen nevezni, én nagyon szeretem és ajánlani tudom.)

((Lássuk be, a mai rohanó világban sem Tasso, sem a nagyszabású költemények nem korszerűek, nincs semmire idő a rohanásban, hiába könnyítenék meg az életünket a technikai eszközök. Liszt úgy érzékelteti a művében, hogy örök dicsőség vár a nagy művészekre – talán leginkább a saját utóéletére gondolt ezzel is. Ő még jól tartja magát, vele sokan foglalkoznak, bár azt hiszem, hogy egyre kevesebb türelem van az emberekben arra is, hogy mozdulatlanul ücsörögjenek koncerttermekben. A közlekedés közbeni zenehallgatás talán nagyobb tért nyert, mivel már ez is egy lehetőség. ))

Az est egyetlen meglepetése számomra Dubrovay László II. zongoraversenye volt. Erre nem készültem, nem vagyok járatos a szerző életművében, egyedül a zongora-virtuóz Balázs János volt számomra ismerős, akit láttam játszani azon a versenyen, amikor a köztudatba berobbant. Jó élmény volt a mű, illetve a zongorista játéka. Két hete hasonlóképpen egy másik mű miatt hallgattam meg egy zongoraversenyt és kifejezetten szerettem azt is. (Itt jön az idő problémája, néha jó lenne egyszerre két helyen lenni, de folyton választási helyzetben vagyunk.) A mű kifejezetten tetszett, első hallásra is gond nélkül élvezhető, dallamos. A Concerto romantico cím illik hozzá, a romantika hatása mellett valamiféle – általam fel nem ismert – népdal hatását is éreztem. Remek lehetőség ez egy virtuóznak, ráadásul az se mindegy, hogy a közönség számára kellemes élményt is ad. Örültem, hogy hallottam, és utána fogok nézni annak is, hogy mi hallgatható még meg a zeneszerzőtől, aki annyira kortárs, hogy még most is köztünk él.

Örültem a koncertnek, és szombaton még volt bennem annyi lendület, hogy a MET-Anyegin vetítés előtt beültem a Müpában is egy „hangulatkoncertre”, amelyen két újabb művel ismerkedtem meg. Miranda Liu játszotta Dvorak a-moll hegedűversenyét, illetve Bartók II. hegedű-zongora szonátáját (Soós Orsolya és Nagy Mira kísérte). Aki egy igazán jó hegedűst akar látni, az április 30-án elmehet a Zeneakadémiára Miranda Liut meghallgatni, ahogy teljes zenekarral játszik - húsz évesen az M.A. diplomakoncertjét adja éppen. Nagy élményben lesz része.

A keddi koncertet pedig, amelyiket a bejegyzés elején ajánlottam, fontoljátok meg. Bejegyzés következik róla remélhetőleg már szerdán.

Címkék: Opera Cser Krisztián Pataki Potyók Dániel Vigadó Kelemen Dániel Pintér Dömötör Concerto Budapest Nemzeti Énekkar Kocsár Balázs Mikecz Kornél Bakos Kornélia Durkó Zsolt

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr312447229

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.