Csütörtök délelőtt néztem meg Szabó Máté rendezésének főpróbáját, amelynek azóta megvolt a premierje is. Mielőtt leírom az előadással kapcsolatos benyomásaimat, nyomatékosítanám, hogy ezt a bejegyzést egy olyan személy írta, akinek még általános iskolás korában elege lett az operettekből, emiatt nagyon ritkán is próbálkozik egy-egy megtekintésével (a múlt héten A cigánybáróra is csak a fellépő művészek miatt ment), mert a színházi előadásoktól nem szórakoztatást remél elsősorban, nem dekoratív zenés-táncos kavalkádot, hanem inkább gondolatokat és valamiféle reflexiót a mai életünkről. Ez lényeges, mert minden vélemény (a kritika is, és az ilyen nézői benyomások is, mint ez) a nézőről magáról is szól, mert minden előadás annyifélének tűnhet, ahány ember ül a nézőtéren. Sajnos, vagy sem, egy nézésre nemigen lesz senki, aki a mégoly összetett rendezői szándékokat mind érzékeli, és az összes felénk érkező jelzést az alkotók elképzelései szerint fogja fel. Van, amikor nem annak örülünk, sőt esetleg épp az ellenkezőjének, mint kellene (a darab rendezője szerint), de az előadások létrehozóinak sajnos ebbe bele kell nyugodniuk, hogy az üzenetük némi változtatással ér csak célba. Ha nem nyugszanak bele, akkor is ez van. (Nemrég egy rendező keserű megjegyzését olvastam arról, hogy nem érti jól a kritika az előadásait - szerintem ez elkerülhetetlen, a színház mégsem olyan, mintha valaki azt írná fel egy táblára, hogy 2+2=4, bár lehet, hogy már ennek is lehetne több értelmezése...)
Én a blogomat igyekszem éppen ezért a legkevésbé sem kinyilatkoztatás jelleggel írni, inkább csak felhívom az általam választott előadásokra a figyelmet, hogy jó esetben a más beállítottságú nézők is láthassák belőle, mire lehet számítani az előadással kapcsolatban, viszonyítási pontot adhat esetleg.
"Operett-nem kedvelőként" röviden azt tudom mondani, hogy A víg özvegyben a műfaj hívei meg fogják találni mindazt, ami miatt odamentek rá, jól fogják érezni magukat, kellemesen ki fognak kapcsolódni a saját életükből, és ezúttal rajtuk kívül érdemes az előadással azoknak is próbálkozni, akik szeretik a zenés színházat, de hozzám hasonlóan várnak valami pluszt ezektől az előadásoktól is. És most jöjjenek a részletek azoknak, akiket ez édekel:
Ezen a délelőttön is zsúfolásig megtelt az Operettszínház, mint legutóbb lassan másfél éve, amikor a Sybillt néztem. Szép ez a színház, jó leülni és csak kicsit bonyolítja meg a jegyszedők sorsát, hogy beláthatatlanul hosszúak a sorok és az előadás előtt nem kevés időt igényelt annak a kiderítése, hogy a 8. sor 21. székén már ülnek-e vagy sem, el merjen-e indulni egy néző befelé.
A múlt heti Cigánybáró után nem éreztem ugyan még sürgős szükségét egy újabb operettnek, de valóban bíztam abban, hogy Szabó Máté most is beletesz majd valami kis csavart, fanyar mellékízt,kicsit más megvilágításba helyezve a művet, így kíváncsi is voltam, hogy milyen átalakuláson esik majd át Lehár egyik leghíresebb alkotása.
Az első jelenetben egy kis balkáni ország nagykövete ünnepli Pontevedro nemzeti ünnepét Párizsban. Ez pillanatok alatt kiderült, és elég gyorsan eljutottunk az első táncszámig, amikor meg is nyugodtam. Elhangzik előtte Lőrinczy Attila libretto-ferdítésének egyik gyöngyszeme (mintha a "Röpülj lelkemet!", a K2 operettjét néztem volna): "és most adjunk teret a nemzeti érzelmű magaskultúrának". Azt hiszem, ez az első táncbetét a figyelmes nézőnek mindent elárul, illetve egy gyorstesztnek is jó, mert az alapján, ki hogyan látja ezt a táncot, kiderül, hogy mit lát az operettben, milyennek szeretné. Én éreztem benne a nem kevés iróniát, nemcsak a mondatban, de a tánc bumfordiságában, a szándékos tévesztésekben is, ugyanakkor a mellettem ülő felsóhajtott, hogy milyen ügyesek is ezek a fiúk, ő komolyan vette a látottakat. Biztos vagyok benne, hogy hiába írta át Lőrinczy Attila az egész darabot, és a mondatok tömegén érződik a kétértelműség, sok jelenet került idézőjelbe apró gesztusok által, ezt nem mindenki fogja észlelni, sokan pont úgy elandalodnak majd a szerelmi történeten, mintha ezek ott sem lennének. De ez nem baj. (Dánia is csak azoknak börtön, akik annak látják...) Előadás után valóban találkoztam is egy ismerősömmel, aki pontosan így fogta fel, áradozott a szép táncbetétekről, a látványról (Cziegler Balázs és Tihanyi Ildi munkája valóban igazán alkalmasak egy operetthez), és Lehár zenéjét élvezte. Aki csak a felszínt akarja látni, az nézheti így is, a módosítások annyira nem durvák, hogy ezt megakadályozzák.
A szövegpoénok és az ironikusan megrendezett jelenetek kísérik végig az előadást, amelyek közül ráadásul négy játszódik egy toalettben, szerelmi kettős, ária egy vécében! Én szellemesnek találtam ezeket, ráadásul kapcsolható is volt a helyszín a történethez (egy másnapos ember lehet, hogy valóban sok időt tölt a vécében hányással, ha ez nem kifejezetten operett-téma, akkor is). A második felvonásban már inkább dominálnak a táncszámok, abban valamivel kevesebb a kikacsintás, amelyek miatt nemcsak sokat nevetünk, de az egész történet is némileg másként tűnik fel.
Olyan, mintha egy eladosódott ország felelőtlen elitjét látnánk, akik mindenféle hazafias szólamokat puffogtatnak, de eközben mindössze az foglalkoztatja őket, hogy tudnák elérni, hogy minél tovább szórakozhassanak Párizsban, ezért foglalkoznak a gazdasági stabilizáció kérdésével annyit. Mindössze egy kiút látszik: a milliomos özvegyet kell egy hazafinak feleségül vennie. A borítékolható happy end bekövetkeztéig mindenki táncol, dalol, elegáns ruhákat hord, és közben folyamatosan mennek a háttérben a flörtök, házasságon kívüli viszonyok bonyolódnak és a percenként elhangzó hazugságok száma sem lebecsülendő. Az általános operettekben megszokott züllésben csak kicsit feltűnőbb jelenség a "pontevedrói Casanova" (Danilo), aki mindezt nyíltan csinálja, és nem férjes asszonyokkal, hanem grizettekkel.
Ugyan a történet részleteit nem tudtam volna felidézni korábban, de a nagy slágereket mégis ismertem korábbról, bár nem tudtam volna megmondani, hogy éppen A víg özvegyből van "az orfeum tanyám" illetve a "Lolo, Margó, Frufru" nevek is, és a zenének az sem ártott, hogy a másnapos hős kicsit ziláltnak tűnt. A közönség így is szerette Dolhai Attila Danilóját, a többségnek ez nyilván nem a harmadik találkozás volt vele, mint nekem, aki egy jobb sorsra érdemes, de különösebb képességekkel fel nem ruházott kallódó fiatalembernek látta ezt az alakot, aki a grófi címébe és a pezsgős poharába tud még belekapaszkodni az orfeumi lányok szoknyáján kívül, nem tud mit kezdeni az életével. Kevéssé hihetjük, hogy a házasság ezen lényegileg fog változtatni, de aki nagyon akarja, az akár gondolhatja ezt is.
Pontevedró pedig bármely lecsúszott kis ország lehet, nem erőszakolják ránk az alkotók, hogy feltétlenül a magyar politikai elitre gondoljunk, meghagyhatjuk ezt egy képzeletbeli országnak is. A néző tetszés szerint beleláthat társadalomkritikát is, de az előadásnak ez a megúszható dimenziója.
A rendező kis apróságokkal feldúsítja a színpadi történéseket, rögtön az előadás elején a rendezkedő pincérek ténykedése is ilyen. Van aki egy leesett süteménydarabot eszik meg, mások hallgatóznak, megfelelően látványosan, és én sokszor el is csábultam, néztem a mellékszereplőket.
Az operettekben az alulöltözött lányok által előadott látványos táncszámok mellett ugyanilyen lényeges összetevő, hogy minél többet nevessünk, és legalább egy olyan szereplő legyen a színpadon, aki nem illik bele az összképbe. Jelen esetben Nyegus, a mindenes lenne ez a valaki, aki időről időre feltűnik, távolságtartóan mond néhány mondatot és továbblöki a cselekményt. Én a szerepben Peller Károlyt láttam, ő volt kiírva a szereposztásban.
Érdekes élmény volt egy olyan előadást nézni, amelyben csak Sipos Imre (Kromov, politikai tanácsos) és Boncsér Gergely (Rosillon), tehát összesen ketten voltak számomra ismerősek, és a többieket ránézésre nem tudtam volna beazonosítani. Ilyenkor átélem, amit egy színházba alig járó néző rendszeresen, tényleg csak az alakítást látjuk, nincs viszonyítási alapunk, vagy tetszik, vagy nem. Boncsér Gergely feltétlenül kiemelkedett volna, neki igazi bonviván alkata van, meggyőzően tudja kifejezni rendíthetetlen szerelemét a nagykövet felesége iránt (Zábrádi Annamária), aki addig nem akar vele viszonyt folytatni, amíg nem nősül meg. Ennek a mélyebb okaira nem derült fény, miért is jobb, ha mindkét fél átver valakit,mintha csak az egyik. De feltétlenül figyelemre méltó jelenség így is Boncsér Gergely, kár, hogy ezúttal olthatatlan szerelmével csak másodhegedűs lehet. (Valószínűleg a dramaturgiai kereteket már túlfeszítette volna még egy csavar, amennyiben mégis belehabarodott volna az özvegybe.)
A vidám züllés, megcsalási történetek tömegében, amelyeket látva joggal elmondható, amit jó sokszor meg is hallgattunk ("az asszonyhoz senkise ért") , de volt néhány fájdalmasan szép pillanat is, amikor az említett Rosillion és a neki szánt özvegy egy párként táncol, miközben mindketten kinéznek arra, aki után vágyakoznak, de akivel a társadalom elvárásai, vagy a saját büszkeségük miatt mégsem lehetnek együtt. Ez a néhány kép kifejezetten markánsan és hatásosan jelent meg Lőcsei Jenő koreográfusnak is köszönhetően. Az ilyen jelenetek teszik talán a legemlékezetesebbé az operetteket.
A címszereplő szintén kiemelkedett számomra a mezőnyből, Bordás Barbara Glavari Hannaként elhiteti, hogy képes sok udvarló figyelmét magára vonni (és nemcsak a millióival), sőt a mi érdeklődésünket is fenntartja. Van megjelenése, egy pillanat alatt válik az elegáns társaság középpontjává. Ami szerencsés: ennél jóval többre is képes, megérezzük a szeretetvágyát, a felszín alatt soha el nem halt első szerelmét és csalódottságát, sőt még azt is, hogy jelenetről jelenetre miként alakítaná a játszmát Danilóval. Megjelenése jól elő van készítve, és utána már csak drukkolnunk kell, hogy a két kiemelt szereplő - akinek sok egyéb teendője amúgy sincs - egymásra találjon. Szép kettősöket és megindító dalolást eredményez ez a húzd meg - ereszd meg játék, és láthatjuk, hogy egy viszonylag mindennapi képletből (szerelmi házasságot meghiúsított a családi ellenállás), miként lesz további rutinszerű fordulatokon (a nő egy gazdag öregembert választott ezek után) mégis egy olyan helyzet, amikor hosszan lehet a szerelem be nem teljesüléséért egymást hibáztatni. Erre is jó az operett, és gyanítom, hogy a Danilo-Hanna játszma szemlélése közben ugyanolyan kevesen gondolnak a saját hétköznapjaik kisszerű játszmáira, mint ahányan a társadalomkritika oldaláról közelítik meg a művet. Ennél sokkal egyszerűbb és reális lehetőség végig csak élvezni az itt fel nem sorolt énekesek és a tánckar produkcióját is, elmerülni benne és drukkolni, hogy a szerelmesek találjanak végre egymásra és éljenek boldogan, amíg meg nem halnak.
A zavartalan elandalodás megoldható ezúttal is, bár eleinte furcsa volt a felragasztott mikroportok látványa a szereplők arcán, már csak azért is, mert így sem volt mindenki tisztán kivehető, és sokkal jobb lenne, ha éppen ezért, akárcsak az Operában, a magyar nyelvű előadást is feliratoznák magyarul, mert nem mindenki tudja gyorsan olvasni az angol szövegeket.
A körülöttem ülő nézőkről elmondható, hogy jól viselték magukat, csak a nyitányt tekintették persze kis haladéknak, a korábban megkezdett beszélgetéseket még befejezték, eleinte kevésbé koncentráltak a Dinyés Dániel által vezényelt zenekarra, de aztán bevonódtak. (A második rész elején csak egy ember gondolta azt, hogy a perecét azért még megeszi, ha elkezdődött a darab, ha nem.)
Összességében nagyon összetett és sokféle élményt adhat az előadás, keserédes hangulatába bele lehet feledkezni, ha nagyon ügyesek vagyunk, akkor ez a felkínált szerelmi történet is nyújt elég illúziót, ugyanakkor a valóság mégis jelen van, és egy pár percig tartó jelenetben mintha a darab dimenziói is kitágulnának. Az előadás legvégén Jordán Tamás hangján halljuk Glavari Hanna elhunyt férjének a végrendeletét. Ebből a pár bejátszott mondatból, amely szándékosan csak töredék, megérint minket egy élő kapcsolat hangulata, mert talán kevesebb, mint 2 perc alatt, kizárólag a hangja által, mégis valóságossá válik egy ember, aki nemcsak a pénze által létezett. A felvételt hallgató Hannára nézve pedig úgy érezzük, hogy volt valaki, akihez tényleg volt köze. Engem személy szerint ez a bejátszás kíváncsivá tett, hogy milyen is lehetett ez az első házasság. Ezek után csak másodsorban jutott eszembe, hogy Jordán Tamás személye kapcsán betolakodott a magyar valóság, a szombathelyi színház körüli áldatlan-méltatlan huzavona, a politika. Még jó, hogy ez szinte a happy end és a tapsrend előtt volt közvetlenül, amikor már úgyis vége volt az előadásnak, amely épp ebből a közegből kínál három órányi szabadulást.
