Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

2001 óta nem jártam a pécsi színházban, így önmagában az a tény, hogy ebben a gyönyörű és harmóniát árasztó térben ülhettem, sőt előadás előtt még diákkori barátnőmmel is beszélgethettem egy órát, eleve elégedettséggel töltött el. Ha egy ilyen különleges helyszínre jutok, már jól érzem magam és az előadást ennek következtében a lehető legpozitívabb hangulatban nézem. Most ráadásul november óta számítottam erre az alkalomra, így különösen örültem, hogy miután a héten már egy szegedi előadás feladására kényszerültem, ez a tervem nem dőlt be.

Operaként mindössze kétszer láttam a Macbethet és sokkal kevésbé tetszett, mint a Shakespeare-féle eredeti. Tavaly muszáj volt levegőt venni a különösen intenzívre sikerült Shakespeare-fesztivál alatt, és szinte gondolkodás nélkül épp a Macbethről mondtam le, mint olyanról, ami kevéssé adhat új inspirációkat és így legkönnyebben feláldozható.

Ha ebből a látószögből nézek rá a pécsiek Gulyás Dénes által rendezett előadására, akkor elmondhatom, hogy sikertörténet, mert most először kedvem lett Verdi művét is alaposan megismerni, illetve az előadás után elkezdtem megint, sokadik alkalommal újraolvasni a darabot. Ez nem mondható jelentéktelen hatásnak, különösen azért, mert folyamatosan új színházi élmények záporoznak rám, a megtekintés óta eltelt négy napban a Hunyadi és a Siegfried volt az, amelyekkel foglalkoztam, Verdi korszakom különben is jó régen volt, de persze bármikor lehet megint.

A közönségről:

A színházban jó, ha hetven százalékos ház volt, amely már nem bántóan üres, de ha elképzelem, hogy milyen drága egy opera kiállítása, fáj a szívem, mert valahogy nehezen elképzelhető, hogy Pécsett tényleg nem lehetne erre a kivételes alkalomra megtölteni az emeleti helyeket is. (Persze a legutóbb Miskolcon látott Hollandihoz képest ez így is nagyon jó helyzet volt, de mégsem eléggé.) A közönség rendesen viselte magát, ahogy ez egy vidéki színházban szokott is lenni, ahol még az emberek megtisztelik a rendkívülinek számító alkalmat, felöltöznek és úgy mennek, mintha ünnep lenne az este. Nekem még mindig az.

Jól is mentek a dolgok majdnem az előadás végéig, amikor is a hatodik sor közepén (2 méterre tőlem) Lady Macbeth őrülési jelenete közben egy néző nemcsak csörgette a telefonját, hanem fel is vette, egy kicsit beszélgetett - nyilván megemlítette, hogy most mi is folyik körülötte, a királyné éppen kikészült a szemeink előtt -, majd vagy tíz perc múlva ugyanazzal, vagy mással folytatta a társalgást. 3100 megtekintett előadáson vagyok túl, de ilyet még nem tapasztaltam, hogy valaki ilyen gátlástalanul hagyja figyelmen kívül a helyet, ahol van, és egyáltalán nincs tekintettel sem a művészekre (ők azért jó messze voltak, talán nem is észleltek semmit az egészből), sem a körülöttük ülőkre. Ami engem még inkább lehangolt: a nézőtéri felügyelő szerint ez náluk mindennapos eset, és lehetetlen a folyamat megfékezése. Ez utóbbit nem hiszem, egyszerű lenne a jegyre csak annyit rányomtatni, hogy a megvásárlásával magamra kötelezőnek ismerem el a színház házirendjét. A pénztárban akár egy ilyen szabályzatot ki is lehetne függeszteni. Én nem gondolom, hogy tolerálható, hogy egy néző minimum ötven embert zavarjon meg, akik szintén megvették a jegyüket és egy Lady Macbeth őrülési jelenetéről a legerősebb benyomásunk ez a nézőtárs legyen.

De lássuk az előadást most már:

Ahogy az lenni szokott, egy előadásról a díszlete sokat elárul, és nagyon meg is határozza azt. A díszletre pedig nagy befolyással van a keretösszeg, amelyet rá lehet fordítani az előállítására, bár az alternatív szférában zseniális emberek vannak, akik rendszeresen a semmiből is tudnak valamit csinálni - de ne felejtsük el, sosem nagyszínpadra. A mai időszakban a filmekhez és a rengeteg változáshoz szokott közönség miatt a látvány nem elhanyagolható része az előadásnak, és ebben a tekintetben a pécsi színház úgy tűnik, hogy nincs túlságosan elkényeztetett helyzetben. Nem túl ötletes, ámde legalább egyszerűen használhatónak tűnik Túri Erzsébet munkája, amely alkalmas arra, hogy Solymos Tamás mozgóképeit rávetítsék. A boszorkányok árnyak formájában vannak jelen, a rendező elkerüli a természetfeletti lények megjelenítésének egyik tipikus csapdahelyzetét, ugyanakkor a vetített képek mégsem lesznek se félelmetesek, se érdekesek - sőt kicsit még nevetségesek is. A természetfeletti erők beavatkozását az emberi életbe Shakespeare komolyan vette, a pécsiek ezt a hatást súlytalanítják a lehetőségekhez képest. Ez is egy lehetőség, tetteinkért ne hibáztassunk megmagyarázhatatlan külső tényezőket.

A színház állandó közönsége nem tudom, hogy milyen stílushoz van szokva, lesz-e hiányérzetük, de én sajnos két nappal korábban és két nappal később is láttam M.Tóth Géza ingergazdag animációit, amelyeket a Siegfriedhez készített, utána csak korszerűtlennek és unalmasnak látom ezt, amit a pécsiek a színpadra tettek. De nem ez a fő baj. A díszlet alkalmas lenne arra, hogy benne elénekeljék a darabot, fel sem tűnne, de ahogy kivitelezték, az lehetetlenné teszi, hogy nagyobb zaj nélkül megmozdítsák, akár kismértékben is. Ráadásul folyton áthelyezik. Egy operánál különösen túl sok ez a zaj, de zavaró lenne akármilyen más előadáson is. (Csak ne láttam volna a Madáchban Az operaház fantomját, amely megmutatta, hogy lehet 2-3 perc alatt teljes képváltást úgy lebonyolítani, hogy semmi zaj nincs és egyetlen díszítő urat sem vesz észre a néző a színpadon, az illúzió teljesen megmarad.) A rendezés alkalmazkodik a libretto leírásához többnyire, bár engem a vacsora jelenetben zavart, hogy mindenki a lépcsőkre ült le, megoldatlanságra utalt az asztal hiánya.

Velich Rita jelmezei azonnal egy "hagyományos előadást" sejtetnek, olyat, amelyikben bejön az énekes, megáll egy jó akusztikájú helyen és szépen elénekli a számát, majd kimegy. Ez a rendezés valóban ilyen, úgy tűnik, hogy a legfőbb cél az volt, hogy a mű megszólaljon és élvezni tudjuk az énekeseket. És igen, ez a cél megvalósul, és nincs ugyan most hasonló ötletparádé, mint amilyet két éve láttunk a Don Giovanniban a pécsiektől, szintén Gulyás Dénes által, viszont örültem néhány énekesnek, akiket felkért a feladatra, jó volt őket hallani, és így elfogadtam, hogy most lényegében a mű magáért beszélt és a rendező nem adott hozzá valami különleges pluszt is.

Shakespeare talán legkedvesebb témája, amellyel az összes királydrámában és néhány tragédiájában is foglalkozik: a hatalom megszerzésének, megtartásának kérdése, illetve különösen az, miként torzítja el szükségszerűen a hatalom az embert, kivétel nélkül. Ha valaki sorban olvassa a királydrámákat (én még 15 évesen ezt megtettem), akkor láthatja, hogy egy kaptafára készült mind. Valakiből király lesz, majd elkezdi a hatalmát félteni, elkövet gaztetteket (sokszor már a trón megszerzéséért is), majd emiatt lesznek irigyei, akik szervezkednek ellene és végül letaszítják a trónról, meg is ölik, majd jön az új király, aki ugyanezt a mókuskereket tapossa tovább. A kortárs uralkodók I.Erzsébet, majd I. Jakab tetteire is gyakran reflektált utalásokkal a szerző - a közönség szerette az áthallásos színházat akkoriban is - és bőven talált az aktuálpolitikai fordulatokhoz újabb példákat is Anglia történelméből. Macbeth is egy valóban élt uralkodó volt, aki ugyan eredetileg szabályos párbajban győzte le elődjét, és az orgyilkosságot csak később kenték rá, hogy izgalmasabb legyen a cselekmény. Mivel I. Jakab őse volt Banco, így a szerző ezt tudva meghagyta Macbeth társát egészen ártatlannak, bár egy ilyen tiszta ember, akit teljes szívből tudunk sajnálni, egyébként is jól jön néha egy darabban.

Verdi  nagyban támaszkodott a szövegre, és a kicsit szaggatott jelenetezésű darabot még vázlatosabbá tette, és a legfontosabb mozzanat számára, hogy a zsarnokot le kell győzni, a hazát fel kell szabadítani mindenáron. A bemutató még 1847-ben volt, a forradalom előtt, és bőven az olasz egység megvalósítása előtt, így a darabválasztásban biztosan közrejátszott az, hogy a zsarnokság ártalmasságát ezzel jól be lehet mutatni. Ebben az esetben fel sem merül a nézőben, mint Shakespeare kortársaiban az az üzenet, hogy egyik király olyan mint a másik, egymást váltják a hatalomért folytatott harcban és menet közben rengeteg ember hal meg értelmetlenül. (A Macbeth cselekménye is egy csatában indul, a címszereplő éppen királya hatalmát menti meg egy árulótól, akinek a rangját meg is kapja jutalmul, érezzük, hogy nincs stabilitás és a hatalomért való harc állandó.)

Ami az érdekes, ezekhez az értelmezési lehetőségekhez képest, mit mond nekünk most 2017-ben a pécsiek előadása, amikor a szó szoros értelmében itt éppen nincs háború, de ettől még a hatalomért folyó harc ugyanúgy megállás nélkül folyik, csak más eszközökkel, igazi béke sincs a politikai életben, talán nem is lehetne.

Mivel semmi nem utal konkrét aktualizálásra, nem merül fel annak az árnyéka sem, hogy a pécsi Macbethben valamilyen mai politikai szereplőt kellene látnunk, aki a hatalom birtokában netán elszabadulna és túlzásba esne (bár lehetne egy ilyen Macbethet is rendezni) megmarad a mű annál az általános üzenetnél, amely nem csak politikusokra, de a legkisebb hatalommal rendelkezőre is igaz: bele lehet szédülni egy pozícióba, a hatalom visszaélésre csábít és tönkreteszi nemcsak az elnyomottak életét, de az elnyomókét is, akiknek szükségszerű a bukása. Nem kevésbé elgondolkodtató, hogy mind Macbeth, mind a felesége tisztán látja, hogy csak gaztettekkel lehet érvényesülni ebben a világban. Mindketten tisztán látják, hogy bűnök sorozatát követik el, az erkölcsi érzékük rendben van, de feltételezik, hogy e tettek nem hatnának vissza rájuk, mindenre képesek.

További általános és még közhelyszerűbb tanulság, de ettől még igaz: akármikor bármi megeshet velünk, egy pillanat alatt felívelhet szerencsénk, de az egész életünk is tönkremehet. Macbeth első mondata megjelenésekor, a megnyert csata után, amikor nyilván sok embert is megölt: "Soha ilyen vad és szép napot nem láttam!" - és percek alatt beindul a gépezet, megkapja a jóslatot is, amely mozgásba lendíti.

A mi Macbethünk, akit látunk - ebben az esetben Geiger Lajos megformálásában - egy jó képességű, felívelő karriert befutó profi katonaember, aki nem kivételes zseni, nem is olyan, aki ambícióit hajtva bárkin áttaposna, pusztán egy átlagember, aki előtt (ez esetben a boszorkányok) megvillantanak egy lehetőséget, amelynek nem tud ellenállni, de minden körülmények között hitelesnek tűnik az a mondat ellensége szájából: "egykor jobb embernek látszott". Ennek a jobb emberségnek a benyomása végig velünk van és valami miatt hajlamosak vagyunk benne is áldozatot látni és nem fordulunk el a címszereplőtől, akármilyen gonoszságokat is követ el.

Az őt bajba rántó jóslat egyik fele szinte azonnal beválik, és ezek után Macbeth nem marad passzív (bár hátra is dőlhetne és mondhatná, hogy akkor lássuk, miként leszek király), felesége unszolására elköveti a könnyűnek látszó, de annál több bonyodalmat - gyilkosságok egész sorozatát - elindító tettét. Macbeth katona, az öléshez szokott és az szinte rutin számára. (Ezért is hihetetlen, hogy ennyi vér tapadna a kezére, egy alvót egy szúrással is leszúrhatna,  de persze a vér-motívum Shakespeare-nek is fontos, és a "ki hinné, hogy egy öregemberben ennyi vér van" mondatot is alá kell valahogy támasztani, és jobb, ha az erkélyről is látszik, hogy az egész keze tiszta vér lett.) Nem véletlen, hogy barátja megöléséhez már bérgyilkosokat fogad - tíz ember sem jár el sikerrel, Banco fia így is kicsúszik a kezük közül.

Számunkra az az érdekes, hogyan alakul át ennek a nagyon józan embernek a gondolkodása úgy, hogy a jóslat miatt a barátját és harcostársát, majd sok más embert is megölet. Ennek az átalakulási folyamatnak a lépéseit követhetjük, az újabb jóslatkérésig, majd a bukásig, amely jelenetben - az ismerős szituációban, a nyílt párbajban - végre magára talál, újraéled benne a harcos katona és címszereplőnkre talán itt tudunk egyedül felnézni, amikor férfiasan szembenéz a biztosnak jövendölt pusztulással. Macbeth elsősorban katona, és nem vált belőle igazi politikus mégsem, hiába lett király - tévút volt az egész történet, érezzük. Egy olyan lehetőség kísértette meg, amelyet jobb lett volna elengedni, hiszen király lett valóban, de tönkrement az élete közben. Egyik kulcsfontosságú áriájában - a mű vége felé énekli: "Az élet? nem számít!', és ebben minden csalódása, keserűsége benne van. A hatalom kívülről előnyösebbnek látszik, mint amikor valaki hozzájut.

Az, hogy egy ilyen történet - ha általánosítunk - akármelyikünkkel megeshet, azért is kiemelődik, mert nemcsak Geiger Lajos nem játssza Macbethet különleges figurának, de partnere sem lesz démonikus, hideg és számító asszony Lady Macbethként, mint ahogy azt szinte borítékolhatnánk. Másféle Ladyt nem is igen láttam, a szerep alapértelmezése az, hogy ez a nő Macbethen keresztül akarja magát megvalósítani, és mindenáron lökdösné előre, ő az oka, hogy Macbeth ide jut. (Talán miatta is sajnáljuk jobban a férfit, mint amennyire elítélnénk.) A darab minden sora egy számító és kegyetlen nőre utal, aki a legvégsőkig menne céljai megvalósítása érdekében. Végül persze ő is megtörik, se férje, se ő nem bírják a gyilkosságokkal járó idegi terhelést, de ő az, aki tovább egyben tud maradni, míg Macbeth Banco megöletése után azonnal szétesik.

Ezen a csütörtökön különleges helyzet állt elő, számomra mindenképp. Arra számítottam és azért is választottam épppen ezt az időpontot, mert Geiger Lajost Miksch Adrienn-nel akartam együtt nézni, aki még 2014-ben a Figaro Grófnéjaként egy előadással is meggyőzött arról, hogy nagy énekes, és azóta is igyekszem nézni, ahányszor mód van rá. (Nagyon alul van reprezentálva az Operaház műsorában, idő közben több amerikai turnéja volt, mint ahányszor meg tudtam tekinteni és azért nincs több írás róla 20-nál, mert nem adódott jelentősen több alkalom az elmúlt három év alatt, amióta figyelem.)  Miksch Adriennt látatlanban is nagyon jól el tudom képzelni, hogy milyen Lady Macbeth lehet, egészen biztosan vérfagyasztóan hideg és kíméletlen, de látni mégsem láthattam, mert megbetegedett és rendkívül józan módon nem akarta hangját tönkretenni és lemondta a fellépést. Helyette Nemes-Horváth Orsolya énekelt, aki a teljes sorozatból eredetileg mindössze két előadást kapott, a többin pedig a kórusban lép fel.

Az énekes, akiről soha nem hallottam korábban, bár a tavalyi és a tavalyelőtti pécsi vendégjátékokban kórustagként  biztosan ott lehetett, kellemes meglepetést okozott annak ellenére, hogy a csere miatt volt bennem érthető módon csalódottság. Az ő Ladyje jól illett Geiger Lajos Macbethjéhez, mert rájuk nézve láthattuk, hogy a jóslat nélkül ez a pár szépen leélhetett volna egy hosszú és boldog életet - legalább addig, amíg a katona férj el nem esik az egyik csatában -, és valószínűleg mindketten jól is érezték volna magukat így. Nem úgy tűnt, mintha akármelyikük is túl ambíciózus lett volna, ez a derűs beállítottságú bájos és inkább puha, mint kemény nő mindössze arra serkenti a férjét, hogy az ölébe hulló lehetőséget ragadja meg, mert hosszú távon ő sem gondolkodik. Erről a párról eleinte elhihető lehetett az udvar népének is, hogy nem ölték meg a királyt. Azt hiszem, hogy ez a szokásosnál lágyabb és nem különlegesen kegyetlen Lady Macbeth jót is tett a történet általános értelmezésének, jobban elhihetjük, hogy ugyanez velünk is megtörténhetne. (Azt eleve éreztem, hogy Geiger Lajos alkatához illik a szerep és az előadás megtekintése ebben az előzetes véleményemben meg is erősített.)

Erről a Lady Macbethről az jutott eszembe, hogy a történet párhuzamba hozható lenne akár egy mindennapi helyzettel, amikor valaki a férjét arra serkenti, hogy egy új vállalkozásba fogjon bele, amely majd napi 14 óráját az illetőnek leköti és később ennek hatására bele is rokkan a stresszbe és a sok munkába...ilyen párhuzamok előhívhatóak még így is, hogy nem volt modernizálva a történet.

Ha az énekesi teljesítményeket nézzük, elmondhatom, hogy nagyon örültem végre, hogy az általam 2008 óta megfigyelt, de Pesten igazán hosszú szerepekkel el nem kényeztetett baritont, Geiger Lajost végre jó hosszan hallgathattam. A pécsi színház akusztikájának és a szerzőnek köszönhetően különösen jól érvényesült a hang szépsége, a címszereplőnek volt elég megszólalása ahhoz, hogy a művész hasson is ránk. Ez volt számomra az előadás egyik nagy hozadéka. Szerettem a Pannon Filharmonikusok játékát is, akiket Oberfrank Péter vezényelt.

Mellékesen persze eszembe jutott, hogy a vidéki operajátszást azért is kellene nagyon sokkal jobban pártolni, mert sok énekesnek kellenének ezek a lehetőségek, hogy komoly terhelésnek legyenek alávetve, és egy-egy ilyen sorozatban fejlődni tudjanak. (Arról nem is beszélve, hogy Pécsről Pestre eljárni operába mennyire költséges, egy család részére egy egész vagyon lenne a közlekedést, szállást, jegyet összevéve egy ilyen kaland, a vidéki nézőknek is jól jönnek ezek a lehetőségek.)

Nagyon tetszett Kiss András Banco szerepében, már az első kettőse sokat ígért az első jelenetben, jól összeillő páros Geiger Lajossal. Két jó kedélyű férfit látunk, akik egymással összhangban elégedetten mennek haza egy győztes csata után és ebben a jó pillanatukban kapják a csodás jóslatot, amely mindkettőjük életét felborítja.  Ugyan nincs sok megszólalása, de ami van, az hatásos és emlékezetes. Neki túl sok eljátszanivalója sincs, ártatlan áldozat, aki a jóslattól kezdve passzívan tűri a fejleményeket, és a rendező jóvoltából még kísértenie sem kell visszatérnie, csupán az előadás végén, a tapsrendkor látjuk viszont.

Lady Macbethként nemcsak a játékát, de a hangját is szerettem Nemes-Horváth Orsolyának és elképzeltem, hogy milyen lehet a kórus többi tagja, ha van valaki, aki úgy énekel benne, hogy képes egy ilyen jelentős szóló szerepet is minőségi módon bemutatni. Ráadásul nekem még egy énekes tűnt fel különösen szép hangja miatt, Kovács Melinda, aki jellemzően szintén csak a kórusban énekel, most pedig a Lady kamarásnőjeként lépett fel, ráadásul van színpadi kisugárzása is. Tötös Roland is megnyerő tenor hang birtokosa, aki az előadás Macduffja. Jó volt látni, hogy vannak még énekesek az Operaházon túl is, akik előbb-utóbb több figyelmet fognak követelni és előtérbe kerülnek majd egy kis szerencsével.

A rendező nagyon szerény, sem a tapsrendkor nem jön ki meghajolni, sem a színlapra nem írja ki magát, pedig ő lép fel Duncan király néma szerepében, akit egyszer látunk örülni Macbeth vendégeként, majd már csak a véres hulláját teszik közszemlére és hurcolják át a színpadon. Nagyon szerencsés megoldás és sokatmondó, hogy saját személyiségét dobja bele a szerepbe, mert ezzel kimondatlanul is jelzi, hogy egy jelentős egyéniséget öltek meg, és ami jön, az feltétlenül egy rosszabb korszak lesz. Ugyanebben a helyzetbe egy ismeretlen statiszta nem lehetne ilyen hangsúlyos, még akkor sem, ha az illető kellő színpadi rutinnal rendelkezne. Remélhetőleg a pécsi néző is tudja, hogy az egyik legnagyobb nemzetközi karriert befutott magyar tenoristát nézi éppen. Ez az alázatos hozzáállás nagyon szimpatikus és feltétlenül az előadást támogató tényező, ráadásul a két másik szereplő, aki ugyanilyen véres hullaként jelenik meg a színpadon kevéssé panaszkodhat, nem ők az egyetlenek, akik majd hosszasan súrolják le magukról a művért. (Kellenek a hullák, láthatjuk, hogy ilyen ez a közeg, a gyilkosság az egyetlen konfliktuskezelési technika, muszáj a nézőnek is éreznie, hogy ez elfogadhatatlan.)

Összességében kellemes benyomásokkal távoztam, több volt a pozitívum az előadásban, mint amit hiányoltam és csak javasolni tudom, hogy április 9-én a Primavera fesztivál keretében nézzétek meg az előadást az Erkel Színházban, érdemes. Egyébként is ki tudja, mikor lesz szerencsénk egy másik Macbeth-hez.

(A youtube-on van egy modernizált teljes felvétel - az is figyelemre méltó, ha valaki nem jut el élő előadásra.)

 

 

Címkék: Pécs Opera Macbeth Pannon Filharmonikusok Geiger Lajos Oberfrank Péter Gulyás Dénes Miksch Adrienn Kiss András Túri Erzsébet Velich Rita Kovács Melinda Tötös Roland Nemes-Horváth Orsolya Solymos Tamás

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr8012348423

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.