Néhány éve nagy élvezettel olvastam a darabot és éppen ezért a lehető legpozitívabb várakozással mentem a budapesti második előadásra a mai estén. Nagyon vonzó volt a szereposztás is (Nagy Mari, Pál András!), régen voltam a Trafóban és az előadás megtekintése a blogom 4. születésnapján a legjobb ötletnek látszott, ráadásul beleillett a jelenlegi stratégiámba is: legyen minél több helyszínről bejegyzés, sokféle műfajú előadásról és minél rövidebben, inkább ajánló jelleggel, hogy minél kevésbé keverjék össze a "valódi" kritikával.
Horváth Illés rendezéséről az lett az alapvető benyomásom, hogy mintha nem sikerült volna a darab előnyös oldalát kellően kidomborítani. Az olvasva szellemesnek és pergőnek ható dialógusok mintha ellaposodtak volna és a zenei betétek hatására még tovább lassult az előadás. Természetesen lehet szembe menni a trenddel, dönthet úgy egy rendező, hogy csak azért is "lassú színházat" játszat, örüljünk neki, hogy ott lehetünk és ne siessünk sehova, de tisztában kell azzal lenni, hogy az emberek a gyorsabb és több impulzushoz szoktak hozzá, így lehet, hogy nem én voltam az egyetlen a nézőtéren, akinek a tempóval baja volt. Nincs előttem a szöveg, így nem tudom megítélni, hogy Sediánszky Nóra mennyire avatkozott bele dramaturgként, illetve mennyire hagyták, de akár rövidíthetett volna kicsit. Sokkal gyorsabban felfogjuk, hogy miről szól a történet, és különösen a szerelmi szálra vonatkozó részek nagyon vontatottak és kicsit mesterkéltek is. Olvasva ezt nem érzékeltem, így meglepett a hatás illetve a hatás hiánya. (Van akinek viszont épp így a jó, két ismerősöm is már másodszor nézte ezen a napon és ez nyilván a tetszés jele.)
Az előadásnak azok a legerősebb részei, amikor Takács Géza jelen van, aki a pályája elején álló Gaius Julius Caesarként éppen a kalózok fogságában szerez tapasztalatokat az állam vezetésével kapcsolatban. Egy igazi politikus áll előttünk, akinek nincsenek gátlásai sem érzelmei, viszont óriási az önbizalma és bárkin átgázol. A kalózokon is, akik a körülményekhez képest még emberségesek is voltak vele. "És most Róma jön." - hangzik el a záró mondat és érezzük, hogy a szemünk előtt szabadult el egy zsarnok. Valószínűleg a szerző rá gondol a Trafó műsorfüzetében kiemelt és az előadásban is hangsúlyosan elhangzó kulcsmondattal: "Féljen magától az, aki sejti, hogy képtelen a szeretetre." Jó ez a Caesar-alakítás, nehéz kivonni magunkat a hatása alól.
Az előadásban Caesarnak okostelefonon mutatják meg a hajók képét, de ezen kívül minden jelmez és díszletelem (tervezők: Cseh Renátó, Gálvölgyi Anett, Miovác Márton), és persze a szöveg stílusa is a mai viszonyokra utal. Ez a római birodalom és benne a kalózok mini-köztársasága most is lehetne. Mintha a szerző merített volna Dürrenmatt darabjából, A nagy Romolusból is, és egy ideig a poénok uralják a történetet. Bebizonyítják nekünk közben, hogy nem működik se a köztársaság, se a demokrácia, se kicsiben, se nagyban, se elméleti síkon, se ténylegesen. Szálinger darabját nézve mégsem tudunk ilyen közömbösen elmenni a darab tragédiába fordulása után, csak megszerettük idő közben a szereplők egy részét, nem sikerül magamban felfedezni az "úgy kell nekik, hisz kalózok voltak" érzést.
A kalózok vezetője, Gáspár Tibor jó szimattal érzékeli Caesarban a nagyformátumú személyiséget, szüksége van valakire, akivel gondolatait megoszthatja és még utódjának is el tudná képzelni a fiatalembert, akiről az nem derül ki számára, hogy ambíciói egy birodalom kézbentartását célozzák, egy kalóz-miniállam kevés neki. Kicsit idealista figura, kevésbé életszerű, de a színésznek hajlandóak vagyunk elhinni, és hajlamosak vagyunk szimpatizálni vele, bár örülnénk, ha kicsit kevésbé ragozná túl a gondolatait (a szerző).
A beosztott és egymás alá rendelt közkalózok szerepében Pál András és Gémes Antos is jó, nem győznek meg arról, hogy "egyenlőként" túl kedvező a sorsuk ebben a kalóz-köztársaságban, míg a harcba küldött szakács (Ágoston Péter) halála kifejezetten felesleges áldozatnak tűnik. A legfőbb baj persze az, hogy a mű nem mutat fel egyetlen olyan közeget sem, amelyiket mi nézők jobbnak vélhetnénk a többinél, így kellő pesszimizmust áraszt, de ez csak azt jelzi, hogy a valóság visszatükrözése a célja, és nem valami szórakoztató tündérmese bemutatása. (Milyen szerencse, hogy a Trafó közönsége feltehetően nem is vár tőlük semmi hasonlót.)
Mészáros András Caesar szolgája, ő a rómaiak között él, így a ruhája ugyan elegánsabb, de a kalózoknál lényegileg ő sincs jobb helyzetben.
A nőknek ha lehet, még kiszolgáltatottabb a helyzete Szálinger világában. Van a lány, aki apja nagyhatalmi terveinek eszköze lenne (Sophia - Horgas Ráhel), aki ezt szerencsétlen módon keresztül húzza azzal, hogy az alárendelt szakácsba bele mer szeretni (bár elvileg az egyenlő vele), van a megvett nő, aki mindenkinek a szeretője (Délea - Lovas Emília) és végül a dajka (Nagy Mari), aki a kalóz-köztársaság minden tagját hiányzó anyjuk helyett is nevelte. Közülük egyedül Nagy Mari esetén éreztem, hogy van súlya a sorsának és mélysége az alakításnak, a másik két szerep persze túl nagy lehetőségeket sem tartogat a játszóknak, a szerzőt elsősorban a politikai mondanivaló érdekelte, ez őket nézve még egyértelműbb.
Megjelennek a műben igazi érzelmek, van szerelem, van barátság, de azokat, akiknek ez fontos mind elsöpri a hatalom, ebben a világban a praktikus gondolkodás a célszerű. Kevéssé vigasztal minket, hogy az idő nem áll meg és egyszer március idusa is eljön.
