A Jurányi Inkubátorház választéka egészen lenyűgöző és az méginkább, hogy rendszerint különösebb reklám nélkül is a termek maximális kapacitását kihasználva játszanak. A műsorban szokatlanabbnál szokatlanabb címek szerepelnek, amelyek vagy felkeltik a néző érdeklődését, vagy nem. Ez a "Waiting for Hiróz" cím az esetemben az utóbbi kategóriába esett, és egy ideig nem is értettem, hogy milyen név az a Hiróz, aztán nagy nehezen leesett. Miért mentem el mégis a bemutató utáni előadásra? Egy héttel korábban láttam a Házassági leckéket a Centrálban, benne Balsai Mónit és a port.hu-n utánanézve az oldalán megjelent ez az előadás és akkor már láttam azt is, hogy a csapat többi tagja is újabb indok a megtekintésre.
A Scallabouche Theatre előadása Alexis Latham rendezésében rögzített improvizációkra épül, feltehetően a színészek a próbák folyamán kísérletezgettek és ezeket fogta össze Kiss Márton (Garai Judit dramaturggal), és lett belőle egy olyan darab, amely még így is elég laza, sőt néha meg-megszakad a történet és a színészek a saját nevükben is ki-és beszólnak, egy alkalommal még íróért is kiáltanak, leszúrják a rendezőt a tisztázatlan helyzetekért, bizonytalanságokért.
Zökkenőkkel, hullámhegyekkel és völgyekkel megy előre a történet több mint másfél órán keresztül a színlap által pontosan megadott alapszituációt kifejtve. Valóban kellemetlen helyzet, amikor egy családba a rég halottnak hitt személy visszatér (lsd. Háy János A halottemberét), de most inkább csak tragikomikus jellege lesz a látottaknak. Sokat lehet közben nevetni és az, hogy ketten is tudnak gitározni a szereplők közül ( a két egyetemista, Szántó Balázs és Messaoudi Emmina) és így vannak zenei betétek, szintén használ nekünk.
Az előadás három jól elkülöníthető térben játszódik egy lakáson belül (tervező: Ondraschek Péter), kevés bútor is elég, inkább csak a ruhák és a szöveg jelzi, hogy 1935-ben vagyunk.
Improvizációkra alapul ugyan az előadás, és helyenként tényleg széteső, de az alapértéke megvan: a színészek élnek benne, elhisszük nekik - a kizökkentések ellenére is -, hogy azok, akiknek mondják magukat, sőt egy-egy ihletettebb jelenetben még a szereplők egymás közti viszonyai is átélhetőekké válnak. Ez pont az az előadás, amely esetén sokat fog számítani, ha már lement belőle vagy tíz (amennyiben nem lesz közöttük túl sok idő), kell neki az összeérés. (Nem tűnik egyszerűnek az egyeztetés, hiszen ez nem egy összeszokott társulat repertoárelőadása, de biztosan műsoron lesz egy ideig.)
Balsai Mónit korábban nemigen láttam "alternatív" előadásokban, improvizálni pláne nem, az volt a benyomásom, hogy öröktől fogva és az idők végezetéig a Magyar Színházat fogja erősíteni. (Játszott persze Győrben és Tatabányán is, de aki pesti és nem tud vidékre ugrándozni, azoknak teljesen kimaradnak az egyébként is gyorsan lefutó vidéki szériák.) A Prókai család leginkább Berlinben (vagy maradjunk abban: otthonától távoli helyszíneken) kalandozó színésznő tagja ő, akinek titkos üzelmei nagyrészt rejtve is maradnak, leszámítva egyet, amely az előadás végén mégis kiderül. Előttünk is meg tudja tartani titokzatosságát, nem jövünk rá egészen végig, hogy mi jár a fejében és valójában mit is gondol férjéről és többi családtagjáról. Úgy tűnik, hogy megközelíthetetlensége és bája az a két pillér, amelyre az alakítás épül.
Elek Ferenc a papucsférj típust játssza egyénien, neki el lehet hinni még azt is, hogy 15 évnél hosszabb ideig képes valamit eltitkolni és valóban képes a megbocsájtásra is. Ő is képes magára illeszteni a szerepet úgy, hogy nem lötyög rajta.
Szalontay Tündének náluk összetettebb szerep jut a darabvázlat alapján, egyes neki tulajdonított cselekedetek egymással ellentmondásban is állnak, de jól megoldja ezt a másként extravagáns figurát. A darabkezdő monológ jelentős felelősséget ró rá, mert ekkor kell megnyerni azokat a nézőket, akik nem tájékozódtak eléggé és csak most ébrednek rá, hogy milyen lesz az előadás jellege (azaz a színészek ki-be fognak ugrálni a szerepekbe).
Chován Gáborra ránézve eszembe jutottak a régi Novák Eszter rendezések, amelyekben láttam, illetve az is, hogy az utóbbi időben az én látókörömből egészen eltűnt - és ez a távollét párhuzamba állítható a szerepével is. Neki nem jutott sok fogódzó, nem értjük meg teljes egészében cselekedetei motivációit. Megjelenésével az állóvizet felkavarja és ez a legfőbb feladata az előadásban.
A két egyetemista közül Messaoudi Emmina szintén hasonló szerepkörben hasznosul, az állítólag 15 éve hősi halott Bandi szeretőjeként, és szintén kevésbé hálás a szerepe. Róla magáról nem sokat tudunk meg, bár némi komikum forrása az, hogy nem tudja megértetni magát angolul, bár számára ez korántsem olyan mulatságos. Ezt főleg akkor értjük meg, amikor már megtudjuk, hogy milyen helyzetben van.
Szántó Balázs náluk sokkal jobban járt, mert mélyebben átélhető elanyátlanodottsága és vágya arra, hogy közel kerüljön mégis ehhez a ritkán látott és számára is elérhetetlen anyához. Keveset tud helyzete romlani a titok kipattanásával.
Az egész előadás számomra a színészi játékról és a játék határainak feszegetéséről szólt. Mintha nemcsak néhány szereplő akarna meggyőződni arról, hogy meddig mehet el bizonyos emberekkel kapcsolatos viszonyaiban, de a színészek is próbálgatnák, hogy mi az, amit még a néző eltűr.
Aki a felsorolt szereplők közül egy vagy több pályája iránt érdeklődik, azoknak érdemes miattuk ezt a kalandot is bevállalni.
Ja, és mi van a hősökkel, akikre várunk? A cím sejteti, hogy mikor fognak megjönni. Talán amikor Godot. Addig marad a megjátszás, permanens hazudozás és egyebek...
