Péntek este hosszabb kihagyás után ismét egy nagyon jó vígjátékot láttam a Karinthy Színházban, a Pétert. Ezek után gondoltam egyet, újraterveztem a programom, és egy egészen más jellegű előadásra is visszaültem azon melegében, sőt a jövő heti új bemutatóra (Szembesítés) is készülök.
Ha röviden kellene összefoglalnom - spoilerezés nélkül a tegnap megnézett előadás tanulságát, ennyi lenne: ha művész vagy, akármiféle, óvakodj a rajongóktól! Hogy pontosan miért, nem részletezem, esete válogatja, viszont ebben az esetben az átlagosnál kiélezettebb a helyzet, amit sejtet már a színlap is. Egy pszichotrillert látunk, amely alaphelyzete, hogy a népszerű írót autóbalesete után elvakult rajongója találja meg, aki elkezdi saját házában ápolni. Havasak az utak, a rajongó szakképzett ápolónő, a férfi mozgásképtelen. Az ápolás kicsit elhúzódik...
Aki szereti a műfajt, élvezi, ha pattanásig feszült helyzetben ül majdnem két órát (egy szünet erejéig azért kiengednek minket szerencsére), annak ez messzemenőkig ajánlható, még akkor is, ha netán olvasta Stephen King könyvét, amelyből a darabot megírta William Goldman. Vannak olyan jók a színészek, hogy élvezni lehet úgy is, ha valaki ismeri a történet fordulatait. Nekem eddig az előadásig nem jutott eszembe, hogy a könyvért nyúljak, de most utólag el is olvasom, már elő van készítve. (Az esetemben ez a legtöbb, amit elérhet ez az előadás, az egyik főszereplőt már eddig is figyeltem, most is tetszett a játéka Balázs Andreának, aki miatt kitettem magam ennyi rettegésnek.)
Ha meggondolom, egy-két Agatha Christie krimiből készült előadást leszámítva egyáltalán nem láttam hasonló típusú darabot, nem is kerestem ezt a feszült hangulatot, amelyet az előadás végig fenn tudott tartani, sőt fokozott és csak rövid időre oldott fel.
Iványi Árpád profi munkát végzett, talált két alkalmas szereplőt, jól választotta ki a zenei betéteket, amelyek önmagukban is éreztetik velünk, hogy a fenyegetés fokozódik (hang: Voronko Miklós), saját maga tervezett egy olyan polgári otthont háttérnek, amely visszavisz minket vagy negyven évvel az időben és ami még lényegesebb: ebből a környezetből - a zenével ellentétben - kicsit sem sugárzik semmi veszélyes és így ezek a tényezők együtt biztosítják is a sikert.
Nem lebecsülve a megfelelő háttér fontosságát, ez mégis egy színész központú előadás, amelyben mindkét szereplő másként, de egyformán folyamatos intenzitással kell, hogy jelen legyen. Ha a néző azt érezné, hogy bármelyikük is ellankad vagy netán kiesne a szerepéből, a varázs is megszakadna.
Ezen az estén rám hatottak mindketten, olyannyira, hogy az előadás végén nem is tudtam tapsolni sem, örültem, hogy végre véget ért a tortúra. A többi mezei néző, akik megtöltötték a színházat, ma is pótszékes telt ház volt, viszont kellő intenzitással ünnepelte a játszókat.
Ha van nehéz helyzet, ez most az: úgy kell nyilatkozni az előadásról, hogy ne legyen se egészen felületes, se túlrészletező, különösen azért mert minden felfedett csavar veszteségnek minősülhet a néző számára. Azért próbálkozom:
Árpa Attilát ugyan már láttam a Lovagias ügyben, de annak kapcsán lényegében csak Bajor Imréről és a most is szereplő Balázs Andreáról írtam, nem emlékszem rá, hogy ő milyen volt benne. Fogalmam sincs, hogy a Karinthy Színház nézői számára mennyire közismert, "húzónévnek" számít-e. Amennyiben igen, akkor legalább rá is vesznek jegyet és a szereplése is magyarázat a teltházra (ez még csak egy hónapja van műsoron, friss előadásnak számít egyébként is), ha meg nem, akkor az is jó, mert bármely színháznak jót tesz, ha nem mindig csak a megszokott arcokat látja a közönség. (A társulatos színházakban játszóknak is jó, ha más kollégákkal játszva néha érik őket egészen új impulzusok is.)
Árpa Attila kiegyensúlyozott, normális embert játszik, aki történetesen írásból él, megpróbál éppen műfajt váltani és nem bevált sorozatát folytatni. Nagy kérdés, megteheti-e. Van családja, van menedzsere és vannak szokásai. Voltaképp minden rendben is van nála - a balesetig. Utána fokozatosan ébred rá, hogy a látszat ellenére nincs biztonságban és helyenként irigyeljük is kreativitását, lélekjelenlétét és neki drukkolunk óhatatlanul. Meg lehet szeretni, ez fontos az előadás szempontjából, enélkül sok minden borulna.
Amíg az író csak reagál mindarra, ami vele történik, addig áldozatos ápolója és rajongója nagyon aktív, és igényei is vannak, egyre nagyobbak... Balázs Andrea óriási érdeme, hogy nem lesz kétdimenziós a figura, és mi nézők megértjük az ő indokait is, pontosan érzékeljük, hogy életének milyen eseményei szolgálhatnak észszerű magyarázatként cselekedeteire. Elhiteti velünk, hogy valóban szereti az íróját, bár ez a "birtokló típusú", talán nem is annyira ritka szeretet fajta egyik kirívó esete sajnos. Amikor azt mondjuk, hogy "imádom a tejbegrízt" és utána megesszük az egészet, ehhez hasonló...- Talán még a rettegések közepette is átfuthat a néző agyán, hogy milyen is az a szeretet, amely árt annak az embernek, akire irányul. Ha valaki pedig nem viszonozza, akkor inkább szűnjön is meg?
Balázs Andrea nagyon erős hatást tett rám, és nemcsak rám. Az előadás után kiderült, hogy a mellettem ülő néző történetesen színész, akit előző nap láttam is játszani a Péterben, és mivel mindketten az előadás hatása alatt voltunk, ezen a mínusz két fokos téli éjszakán még egy órán át az épület előtt állva beszélgettünk és megosztottuk egymással az összes létező negatív élményt, ami a darab kapcsán eszünkbe bírt jutni a hasonló helyzetekről.
Jó volt ez a feloldó beszélgetés, ritka eset néző és színész között, váratlan ajándék volt, és csak azért eshetett meg, mert nem rajongói pozícióból indult, viszont a közös érdeklődés miatt mélyebbre mehetett, mint egy szokásos első alkalom, amikor két ember megismerkedik egymással. Egyébként pedig ez után az előadás után amúgy is kevés művész lenne, aki bizalomteli hangulatban fogadná a rajongóit....
