Ha valaki az internetre ránéz, az sem világos, hogy egybe vagy külön kell írni a címet. Amíg az Operaház honlapja különír, a mű wikipédia oldala egybe. Ez a látottak-hallottak szempontjából mindegy, sokkal inkább probléma lehet, hogyha valaki nem tudja, hogy pontosan mire jön, akkor operára is számíthat, miközben Kodály daljáték minosítése igazából népdalfüzért takar, amely talán mégis a legjobban koncertszerűen hathatna.
Mondom ezt az operaházi friss premier után.
A Székelyfonónak van ugyan Kodály által elképzelt kerek története, amely nem köthető a szöveghez, így a lengyel rendező, Michal Znaniecki a lecserélése mellett döntött. Kitalált egy univerzálisabbat, amely kevésbé kapcsolódik a zene által sugallt közeghez. Ahogy a korábbi beharangozókban is jelezték, az Operaház éppen azért kért fel külföldi alkotókat, hogy a megszokottól eltérő külső nézőpontot kaphassunk.
Tudva, hogy ez volt a cél, egy nézésre azt nyugtázhattam, hogy ugyan ez nem az én előadásom volt, nem kötött le a történet és nem vitt magával, nem keltette fel bennem az újranézés vágyát, de az eredeti cselekmény ismeretében azt hiszem, hogy egy hagyományos Székelyfonó rám még kevésbé hatott volna. (Az eredeti sztorit belinkelem, de csak az érdekesség kedvéért, azt lehet belőle megtudni, hogy miről nem fog szólni az előadás.)
A díszlettervező, Luigi Scoglio és a jelmezek megálmodója, Magdalena Dabrowska összehangoltan dolgozott és kifejezetten érezzük azt a törekvésüket, hogy a látvány modern is és hagyományos is legyen egyszerre. A virágmotívumok dominálnak, ennek bemutatására az Operaház honlapjának megtekintése az ideális, hosszas részletezésbe nem bocsátkoznék.
Maguk a dalok szerelemről és halálról szólnak, és míg az eloadás folyamán a fájdalom és a veszteség lesz a hangsúlyosabb, hiszen egy férfi haldoklásával indul a történet, addig a végén ugyanúgy kapunk egy reményteljes és boldog megoldást, ahogy az eredeti koncepció szerint is.
Ezen a ponton felmerülhetne akár az általam kihámozott történet leírása, de azt gondolom, hogy aki megnézi, kapja meg a lehetőséget, hogy magának összerakhassa.
Az előadás kettős szereposztásban kerül az októberi műsorra (és majd év végén a szokásos májusünnep során ismét megtekinthető lesz).
Úgy érzékeltem, hogy ez az új történet leginkább a háziasszony szerepében fellépő Schöck Atalának (később majd Gál Erikának is) a legelőnyösebb. Ami a színpadon történik, az többnyire vele kapcsolatos - vagy a jelenben éli meg, de néhány esetben visszaemlékezésének tűnik. (Hangsúlyozom, hogy ez az én olvasatom, nem pedig valamiféle hivatalos értelmezés. Meglehet, hogy a rendező másként gondolta az egészet.) Schöck Atala ismét meggyőzött mélyen átélt játékával, hogy érdemes koncentráltan figyelni és a lehető legtöbbször megnézni.
Molnár Levente januárban lépett utoljára az Operaház színpadára. Most ő a kérő, akinek a története jelentősen módosult, haldoklik a mű elején. Összesen három dalt énekel az előadásban, amelyekből egyet fekve, egy szűk térbe szorítva, a másodikat egy függöny mögött, míg a harmadikat végre elől, hangsúlyos helyzetben. A rendező számára nyilván igen jó megoldásnak tűnt a tér leszűkítése és a figyelmünk koncentrálása, csak az a bökkenő, hogy aki ebben a dobozban énekel, az nyilvánvalóan nem hallja jól a zenekart és a zenei megvalósítás színvonala így kárt szenvedhet. Molnár Levente színpadi jelenléte ezúttal is intenzív, viszont nekem összességében kevésnek tűnt az az idő, amíg látható. (Hát igen, ha ennyire keveset énekel itthon, akkor már jobban örültem volna, ha a Figaróba, vagy Anyeginnek hívják vissza. Legközelebb a téli Bohémélet sorozatban nézhető.) Helyette később majd Haja Zsolt lesz nézhető.
Ezen a csütörtökön Pataki Adorján és Rost Andrea játszották a fiatal párt erőteljesen, jó formában (váltópár: Ujvári Gergely és Rácz Rita lesz. A legény anyjaként Ulbrich Andrea lényegében egy balladát kapott, amelyet hatásosan szólaltatott meg. Ennek az előadásából némileg levont az, hogy nem voltam biztos, hogy ez a történet visszaemlékezés-e vagy független betét, ezen gondolkodtam közben. Valami miatt az volt a benyomásom, hogy ez a fiatal pár korábbi életfázisban mutatja be a háziasszonyt és a mű elején haldokló férjét. Ezt a szerepet Wiedemann Bernadett is megkapta, aki keveset látható az Operaház színpadán, kivételesen gyönyörű mezzoszopránja leginkább dalesteken és egyéb koncerteken hallható. (Tegnap este a zene világnapján Requiemet énekelt, lenyűgözően - másik bejegyzésben arról is hamarosan szó lesz.)
A fentieknél hatásosabb szerep a bolháé, Gradsach Zoltán magával ragadóan játszotta. Jelmezében egészen átalakult, a tapsrendig nem ismertem rá. (Geiger Lajossal is jó lenne megnézni.)
Az előadás a többi bemutatónál fontosabb a Háznak, amely abból is világos, hogy a főzeneigazgató, Kocsár Balázs vezényelt.
Lehet valaki, aki a művet ismerve elgondolkodik, hogy lehet ezt a viszonylag rövid darabot (hetven perc) egészestés programként eladni, azoknak jelzem, hogy Pál István Szalonna és Bandája az, aki előmelegíti a közönséget a Kodály műre. Megközelítőleg fél óra játék után következik a szünet, amely az átrendezés miatt feltétlenül szükséges.
A rendező észlelte, hogy a népdalokkal önmagában nem fogja tudni a közönséget lekötni, így táncbetéteket is tervezett Juhász Zsolt koreográfus. Ezeket kifejezetten illusztratívnak éreztem, de mivel van jópár ismerősöm, aki nagyon szereti a fiatal táncosokat szép ruhákban nézni, nem kérdőjelezem meg ennek a szükségszerűségét. A Duna Muvészegyüttes táncosai kiválóan megfeleltek a feladatra, elnézegettem őket.
Összességében az előadás mindenkinek ajánlható, aki szereti a népzenét vagy/és Kodály műveit, vagy netán (ami tipikus az operalátogatók körében) valamely fent említett művészt szívesen nézné.