Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Ma a szokásos operavizsgával zártam a színházi évadomat, ahogy tavaly is. Erről következik most rövid(nek szánt) beszámoló. Egy-két napon belül az évadértékelőimet is felteszem (előbb a prózait és aztán az operait) és nyári szünetre vonulok a szeptemberi ajánló megírásáig.

Az idei operavizsga a korábbi évekétől több szempontból is eltért. Abban nem, hogy a rendező, Almási-Tóth András megint előhalászott egy olyan szerzőt illetve művet, amelyik létezéséről sosem hallottam és magyarországi ősbemutatót hozott össze megint, miután alig két hete még a (szintén átdolgozott) Tündérkirálynő bemutatásával foglalkozott.

Kicsit fáj egy olyan többször leírt mondat olvasása: „Henze a XX. század egyik legjelentősebb operaszerzője”, hiszen ilyenkor ismét átélhető, hogy igen, magyar operanézőként még mindig nagyon le vagyunk maradva a fősodortól, még akkor is, ha az idei 33 operaházi bemutató jóvoltából valamelyest szűkült a sosem hallott darabok köre. Az Armel Operafesztivál évek óta csupa újdonságot mutat meg nekünk, amelyek aztán vagy megfogják a figyelmünket, vagy nem – de egy biztos, muszáj belátni, hogy van operaélet a Carmenen, Varázsfuvolán és a Bohéméleten (na jó, igen: és a Wagnereken) túl is. Ezek után a közönség nyitottságán múlik az, hogy egyáltalán meg akarnak-e próbálkozni ezeknek a műveknek a befogadásával.

((Mellékvágány, de azért el lehetne gondolkodni, hogy hova jutnánk, ha a közönség által legjobban elfogadott húsz operára korlátozódna a kínálat és egyáltalán nem lennének új szerzők, ez a bezárkózás nem gyorsítaná-e meg a műfaj háttérbe szorulását. Én a magam részéről szeretek új művekkel is próbálkozni, még akkor is, ha ezek nem mindig tetszenek, vagy nem mindig tetszenek eléggé, illetve egy bizonyos mennyiség felett, készülés nélkül nem vagyok képes az új impulzusok megemésztésére.))

Az Almási-féle operavizsgák és az Armel „hétköznapi” (=nem Alföldi által rendezett) előadásai között az a legfőbb hasonlóság, hogy valóban nagyon szűk körű az érdeklődés, a résztvevők családtagjain kívül elmondható, hogy a szakmai körökből is csak kevesen vesznek részt. Nyár eleje van, megkezdődött a szünet, mindenki elutazott, aki tehette. Sőt, mivel az Armel előadások interneten is nézhetőek, ez jó mentség is, mert elméletben előfordulhat, hogy minden zenével foglalkozó magyar művész ma este is kényelmesen, a karosszékébe szögezve nézte az élő közvetítést, ahelyett, hogy útnak eredt volna, felvállalva az esti olasz-német EB meccs első félórájának elvesztését. (A szünetben a nézők közül sokan távoztak és ez a meccsen kívül szólhatott a kortárs operának is, amelyet olyanok is elutasítanak, akik a műfajhoz ragaszkodnak.)

Akárhogy is van, jó Almási-Tóth András tanítványainak, hogy van közvetítés, több eséllyel megláthatja valaki őket, illetve az is jó, hogy idén az Operaház is bevállalt egy operavizsga szándékkal is létrehozott másik koprodukciós előadást, mégpedig Britten Szentivánéji álmát. Ezt a Shakespeare Fesztivál végén lehetett látni és azoknak, akik lemaradtak, illetve azoknak, akiknek hozzám hasonlóan nagyon tetszett, remek hír, hogy a 2017-18-as évadban az Operaház új helyszínén az Eiffel csarnokban műsorra fogják tűzni.

A youtube-on már eddig is elérhető volt maga a darab – Elegy for young lovers –, de sem első belehallgatásra, sem később az előadás alatt nem ébredt fel bennem a vágy, hogy ezt muszáj letölteni a telefonomra. (Tudom, hogy rendszeres hallgatással valószínűleg akármilyen zenét meg lehet szokni és aztán ebből következően szeretni, de nem egészen mindegy, hogy mennyi energia befektetés kell ehhez a művelethez. Én most igyekszem a januári Eötvös Péter bemutatóra felkészülni, de nem megy az sem könnyen, a mellé még egy kihívás már nem hiányzik.)

Ez után a bekezdés után valaki akár megkérdezhetné, hogy akkor mi az ördögnek mentem a Tháliába ma este, netán mazochizmusból? Nem, részben a rendező miatt, aki zenés színházat szokott mindenféle alapanyagból létrehozni, és még annál is inkább a fellépő akadémisták miatt. Nagyon jó élmény valakinek a pályáját az elejétől kezdve megfigyelni, ahogy megy az idő, egyre több énekesről mondhatom el, hogy a vizsgái óta nézem, és a szereposztásban most is voltak olyan nevek, akik miatt szabaddá tettem ezt a hétvégémet.

A műsorfüzet magát a történetet három mondatnyi terjedelemben foglalja össze. Részleteiben, teljes aprólékossággal nem is sikerült összerakni, pontosabban tippjeim vannak bizonyos helyzetek értelmezésére, de akár tévedhetek is, könnyen el tudom képzelni.

Ami biztos, hogy az opera egy alkotói válságban lévő hatvan éves költőről szól, akit Kim Boram, egy fiatal énekes játszik. Ez az opera versenyszerepe, a legtöbb énekelni való neki jut. A lényeges mozzanat, hogy ez a művész mindenkit kihasznál és érzelmileg zsarol, feltétlenül kiderül. Múzsáját Elizabethet, aki másba szeret bele három fiatal lány is játssza (Szigeti Karina, Lusine Sahakyan, Kiss Diána) és ott van mellette még titkárnőféleségként Ruszó Alexandra is. Persze tudjuk, hogy ez csak két nő mindössze a darab szerint, de akkor sem tudunk elvonatkoztatni attól, hogy összesen négyet látunk – ráadásul a darab végén ténylegesen is jelen van mindenki -, így bennem feltétlenül keletkezett némi hiányérzet, mert a fiatal bariton érdemeit el kell ismerni, nagy dolog, hogy ennyire hosszú szerepet jól énekel, de ehhez a szerephez ennél több kell, élettapasztalatok és kisugárzás. Vannak energiavámpírok a fiatalabb korosztályban is, akik akár vonzerejükkel is elérhetik, hogy mindenki körülöttük ugrál és a kedvüket keresi még akkor is, ha közben pontosan tudják, hogy maguknak ártanak, de színpadon egy ilyen figura bemutatásához elengedhetetlenül kell az, hogy a néző maga is a hatása alá kerüljön. Sajnos vagy nem, önmagában attól nem ájulunk el egy énekestől, ha netán sejtjük, hogy hibátlanul énekli a szólóit. Hinnünk kellene a karakter igazában. Kim Boram nekem kevés volt, de a mű megismerését az ő alakítása is lehetővé tette.

A lányok, akiknek ez vizsga volt viszont tetszettek, nekik jó lehetőség ez a szerep, még így felosztva is. Szigeti Karina és Kiss Diána a szereplő ártatlanságát és kiszolgáltatottságát fejezte ki jobban, míg Lusine Sahakyan volt az, akinek a költővel való párbeszéd jutott, nála észlelhető volt a vívódás is, a kettős kötődés. (Lehet ilyen eset, amikor valaki másként ugyan, de két emberhez is tartozónak érzi magát és legszívesebben nem mondana le egyikről sem, nem mintha az élet hosszan lebegni hagyná ezeket a helyzeteket. Az énekesnőnek elhisszük, hogy nehéz a döntés.)

Ruszó Alexandra szereplőjéről nem derült ki számomra, hogy alkalmazotti viszonyban áll-e a költővel, vagy csak önkéntesen pesztrálja, netán a szállodában dolgozik és így került vele kapcsolatba. Grófnénak nevezik és ez némileg belezavar a képbe.  Ami viszont biztosnak tűnt, hogy ő valóban szerelmes belé, bármit megtenne érte és ő az, akit emiatt a legjobban kihasznál a férfi. Nagyon kerek és szép alakítás. Nem volt olyan régen a Parasztbecsület sem a pécsiek előadásában, megállapíthatom, hogy ugyan még csak akadémista, de már mostanára elég sok arcát megismerhettem az énekesnek, kíváncsi leszek, hogy alakul tovább a pályája.

Elizabeth szerelmese, Toni Ódor Botond, aki optimális partner, vonzó és a nem túl hosszú szerepet is kellő intenzitással énekli. Elhisszük neki az udvarlását is és a veszekedős jelenete is meggyőző. Kiss Diánával kerül az előadás végén hóviharba, és nagyszerű jelenet, amikor a biztos halál előtt még felidéznek egy lehetséges negyven éves házasságot, amelyet végül nem fognak leélni. (Ahogy elhangzik ez a jelenet, eszembe jutott Háy János egyik írása, amelyik hasonlóképpen vetíti előre egy fiatal lány várható sorsát. Nem annyira bonyolult az életet a papírforma érvényesüléseként látni.) Az előadás minden szereplője nézi ezt a jelenetet, a költő jegyzetel és könnyen meglehet, hogy éppen számára hegyi gyopár begyűjtő körútra indult szerelmesek mégsem így beszélgettek az utolsó perceikben, hanem inkább egymást hibáztatták, hogy miért kellett egyáltalán útra kelniük. Haláluk előidézte a mű megszületését, így a költő számára tovább már úgysem volt rájuk szükség - ebből a nézőpontból is szemlélhető a történet.

Sőt: felmerül persze az a kérdés is, hogy amennyiben a költő tényleg szerelmes volt a múzsájába, nem került-e könnyebb helyzetbe a lány halálával, akit most sirathat éveken keresztül számos költeményben, ő mindenképp jól járt. Ehhez képest nem lett volna annyira poétikus helyzet, ha csak úgy elmegy a fiatal szerelmével.

Az előadás közben eszembe jutott az is, hogy ugyan mennyi saját élmény lehet a mű mögött a zeneszerző vagy a librettisták részéről, nem kizárt, hogy egy művész néha saját maga is érzékeli, hogy mennyire rátelepszik a környezetére és mindenkit csak abból az egy szempontból néz, hogy mennyire tudja a céljai szolgálatába állítani. (Ehhez ráadásul művésznek sem kell lennie valakinek…)

A műben egy másik, szintén tragédiával végződő szerelmi kapcsolatról is szó esik. Egy bizonyos Hilda negyven éve várta vissza a hegyre felment vőlegényét, akit épp most találtak meg a jégbe fagyva. A költő a várakozó nő vízióit is hasznosítja munkáihoz. A néző az előadás közben elgondolkodhat akár azon is, hogy mit szeretne jobban szerelmesként, várni vagy együtt halni? Mindkettő nagyon romantikus egy operában, de a valóságban egyik sem annyira kellemes, mint netán egy nem túl izgalmas és drámai eseményeket nélkülöző életet leélni… Hildát is megkettőzve látjuk és ezt viszont – bevallom – nem értettem, hogy miért történik. Sárközi Xénia zeneakadémista, neki tehát vizsga, de mellette nem egy másik osztálytárs a fellépő, hanem Varga Viktória vendégként. Azon kívül, hogy a szerepnek a koloratúrákkal bőven ellátott részeit adták át az énekesnőnek praktikus okokból, mert Sárközi Xéniának ezek a részek túl nehezek vagy nem neki valóak lennének, más ötletem nem lett. Lehetséges persze, hogy valaki önmagával beszélget, és ez vetül ki az előadásban, de nem voltam biztos abban, hogy ez a helyzet. Időlegesen persze arra is gondoltam, hogy ez nem egy fogadó, hanem egy szanatórium, és ez a Hilda elmebeteg, ahogy a költő is, de aztán ezt a verziót el is vetettem. Mindenesetre nagyon más Hilda két arca.

Még egy szereplője van ennek az angol nyelvű előadásnak, Widder Kristóf táncos és koreográfus, aki a rendező több előadásában is volt munkatársa, ezúttal még beszél is a színpadon. Ő  hírnök szerepkört tölt be, tőle hallunk a negyven év után megtalált férfiról és ő jelenti be a közelgő hóvihart is és lesz tanúja a költő azon  (hamis) állításának, hogy nem tud senkiről, aki a hegyre ment, nem kell a keresésükre indulni. Megállapíthatjuk, hogy nagyon jó az angol kiejtése és megjelenéseivel – a rossz hírek ellenére – üde színfoltot, némi humort is bele tud csempészni az előadásba, önmagában a mozgásával is. És igen, nagyon ráfér egy előadásra a humor – ebbe a történetbe sokkal több nehezen lett volna beletölthető…Ambrus Ákos, szintén vendégként az orvos kis szerepében szintén elárul némi humorérzéket, ahogy a tavaszi Oronteában is tette. Most kevesebb a lehetősége, de mind énekesileg, mind színészileg a helyén van.

Ami biztos, az előadás hagyni fog emlékképeket, nemcsak az üres úszómedencét ábrázoló díszlet miatt, amelyet a Magyar Képzőművészeti Egyetem Látványtervező szakos hallgatói hoztak létre, hanem talán a történetben felmutatott problematika és az új zene együttes hatása miatt is. Ugyan a youtube részlet meghallgatása alapján sok összehasonlítási alapom nem keletkezett, mégis úgy érzem, hogy a Vajda Gergely által vezényelt Pannon Filharmonikusok erre az előadásra is kellően felkészültek.

Sűrű volt ez az utóbbi néhány hét, és talán nem is baj, ha most jön egy hosszabb leállás az élő színházból, úgyis maradnak a felvételek és a youtube, 241 előadás után két hónap szünet következik. De előbb még az évadértékelő posztolása a következő hét elején...

Címkék: Opera Thália Pannon Filharmonikusok Almási-Tóth András Armel Operafesztivál Varga Viktória Widder Kristóf Vajda Gergely Ambrus Ákos Ruszó Alexandra Lusine Sahakyan Sárközi Xénia Operavizsga Ódor Botond Szigeti Karina Kiss Diána Elegy for young lovers Kim Boram

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr628862828

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.