Péntek este volt a hivatalos bemutatója Szabó Borbála Csongor és Tünde átiratának, amelyből az előző hónapban már tartottak gimnazisták részére beavató színházi változatot. Ehhez a darabhoz nagyon jó gondolat foglalkozást is tervezni, mert amennyiben egy iskolai osztály már korábban megismerte Vörösmarty művét, ez a verzió kellően elmélyíti az olvasottakat. Ami lényeges: az előadás nem alkalmas a Vörösmarty dráma HELYETT, nem lehet vele kipipálni a mű megismerését, nemcsak a költői nyelv lecserélése és drasztikus modernizálása, nemcsak a történet bizonyos, lényegi elemeinek átalakítása miatt, hanem azért sem, mert amit látunk, az nemcsak kevesebb a forrásnál, hanem JÓVAL TÖBB is: Szabó Borbála gondolkodását, véleményét is rejti a Csongor és Tünde legfőbb kérdéseiről, érződik a női szemlélet megjelenése is, és ez feltétlenül jót tesz a történetnek.
Vörösmarty drámájában elsősorban Csongor keresi a boldogságot illetve Tündét, de ebben a mai darabban már két azonos fontosságú boldogságkereső van, mégpedig a mai világba helyezve.
Kifejezetten fiataloknak szóló színházi előadást nézhetünk Magács László rendezésében. Generációs színház ez, érezhető, hogy melyik az a célközönség (gimnazisták, egyetemisták), amelyet meg akarnak szólítani. Én jobban szeretem azt a színházat, amelyik mindenkinek szól, de ahogy vannak diákelőadások a Kolibriben, lehetnek – sőt jó, ha vannak – az Átriumban is. Foglalkozással meg pláne. A darab nyelve nagyon erre utal, az író igyekszik a lehetőséghez képest a diákok által beszélt szlenget használni, amelyben a káromkodások a legtermészetesebben vannak jelen. Észrevételem szerint ez a próbálkozása túlságosan is jól sikerül, talán kevesen beszélhetnek így, ahogy Balga, vagy a „három alkesz, Mirigy haverjai”. Persze, hozzátehetnénk azonnal, hogy Vörösmarty elemelt költői nyelvén sem valószínű, hogy sokan megszólaltak, mindkét véglet túlzás.
Amennnyiben kicsit is cél, hogy a nyelve által váljon vonzóvá az előadás, én a saját tapasztalatomat tudom közbevetni: az általam tanított és nem keveset káromkodó diákok, akikkel volt már emiatt összetűzésem is (nemigen tolerálom magyaróra alatt ezt a túlságosan közvetlen stílust, ennyire vonalas vagyok), színházban nehezen viselik el ezt a nyelvezetet és ellenérzésük alakul ki emiatt az egész előadással szemben. Két hete harminc fogalmazásból volt módon ezt megtudni, mégpedig az Örkény Színház Liliomfi előadása kapcsán, pedig ebből a szempontból az nem kirívó a pesti színházi kínálatban. Szinte egyöntetűen tört ki belőlük órán is, hogy elfogadhatatlannak tartják a színpadi káromkodásokat. Hasonló megjegyzéseket több osztályban tapasztaltam, egyáltalán nem kevésbé konzervatív a diák közönség, mint a felnőttek, tévedés azt gondolni, hogy ezzel a stílussal tömegesen be lehet őket vonzani. (Megfigyeltem, hogy minél többet káromkodik valaki, annál jobban háborog ha színházban hallja vissza a saját szövegét.) Én az előadást részben azért is akartam időben látni, hogy mérlegeljem, mennyire alkalmas a saját tanítványaimnak, de be kell látnom, hogy a stílusa miatt egész osztályok kötelező penzumaként csak akkor használható, ha azoknak hasonló „káromkodás-fóbiája” biztosan nem alakult ki. Annál inkább javasolható nyitottabb diákoknak, akik hajlamosak elgondolkodni az irodalmi műveken, amelyeket muszáj elolvasniuk egyébként is.
A nyelven túl az előadás a vizualitásával is nagyon igyekszik kedvében járni a diákoknak. Tündérország valahol az interneten lehet, vagy legalábbis azon át megközelíthető, Tünde egy számítógépes játékban hódítja meg Csongort, azon keresztül érkezik meg a földi világba. A színpad teljes nyílását eltakarja egy vetítővászon, arra van mindez kivetítve, e mögött látható a szobájában laptopját nyomkodó Csongor. (Lehet, hogy a legtöbb fiú valóban ilyen módon lenne a legjobban megközelíthető.) A kezdéskor különösen szerencsés, hogy azonnal valami olyat látnak a diákok, amihez van közük és nem fagynak le, ha pusztán Csongor Vörösmartytól vett sorait hallgatják. Az, hogy mindig van legalább egy olyan szereplő, aki hasonló idézetnél kifejezi, hogy nem érti és idegenkedik ettől a nyelvtől, szintén nem rossz megoldás, mert van, akivel a nem „Vörösmarty-fan” diák (lényegében mindenki) azonosulni tud. Rendszerint Domokos Zsolt ez, Balga szerepében. (Már az eredetiben is ez volt a legszínesebb karakter, ez a sajátossága megmaradt a történetnek most is, Domokos Zsolt pedig most sem okoz csalódást, éli ezt a szerepet.)
Müller Kata jelmezei szerencsésen különítik el a két világot. A tündéreket olyan „igazi” jelmezbe öltözteti, amely a Vörösmarty műhöz is passzolna, feltűnő fehér ruhákba és ezek a tündérek az előcsarnokban keverednek a nézőkkel, köszöntik őket érkezéskor, de mindenki más hétköznapi öltözetet kap, amelyek hordhatóak lennének anélkül, hogy bárki színházi kosztümnek nézné őket.
A színpad egyébként viszonylag üres, rajta egy stilizált fa, amely a Macintosh-Apple számítógépek világító alma-emblémáival vannak felszerelve. Ebben a műben, ahogy most már a való világban is, az emberek közötti kapcsolattartás legfőbb csatornája a számítógép – emiatt ez az utalás helyénvalónak is látszik. (Látványtervező: Babos Zsili Bertalan, Nyirán Márton)
A történet maivá formálása elég sikeres, a boldogságkeresés a mű születése óta sem ment ki a divatból, sőt az önsegítő könyvek tömeges megjelenésével talán még több ember próbál tudatosan törekedni arra, hogy szemléletét átalakítsa, és valamennyire élhetőbbé tegye a saját életét. A szövegben elő is fordulnak utalások, amelyek erre vonatkoznak („fontos a bizalom, az elfogadás”). Sikerül megtartani a három ördögöt is, belőlük lesz Mirigy három haverja, akiket Viktor Balázs, Végh Zsolt és Kárpáti Pál játszik kellő dinamikával. Szövegeik helyenként némi iróniával reflektálnak arra, hogy voltaképp nehezen tudják saját jelenlétüket, dramaturgiai szerepüket megmagyarázni, de élvezik az ökörködést a "három tárgyukkal", amelyekhez a végén szereznek egy negyediket is... Jól összeválogatott hármas ez, szeretni lehet őket. Megmarad a másik trió is, a kalmár, fejedelem és a tudós együttese is, akik egy éjszakai bárban tűnnek fel és Szabó Borbálának talán valamivel jobban sikerül a beillesztésük, mint ahogy Vörösmarty boldogult velük annak idején, most élőbbek a beszélgetések, de mai szavakkal ugyanazt a didaktikus mondanivalót sugározzák a pénz, a hatalom és a tudás értékéről. Rózsa Krisztián, Horváth Szabolcs és Borsányi Dániel két-két jelenetében hat, és örülünk megint, hogy a K2 legutóbbi nagy dobása (Szkéné – Röpülj lelkem) után ezeket a fiatalokat ismét nézhetjük. (Az előadás legtöbb résztvevője közülük kerül ki, a két címszereplő pedig még egyetemista.)
Ami az első rész, a Csongor után számomra a legnagyobb dilemmát okozta, és feloldhatatlannak is véltem: Szabó Borbála darabjában Mirigy Csongor anyjaként tesz meg mindent, ami csak lehetséges, hogy fia és Tünde bimbózó szerelmét elfojtsa, a fiatalokat eltávolítsa egymástól. Ez a cselekménysor abból az igazán hétköznapi helyzetből indul, hogy az anya fiával szeretne beszélgetni, míg az viszont számítógépes játékot játszana. Ez elég mindennapos szituációnak tűnik, a célközönség tagjaival ez valószínűleg naponta megeshet. (Helyettem is nem egyszer választják gyermekeim az elektronikus eszközeiket…legalábbis eddig így volt, amíg természetes volt, hogy mindennap találkoztunk.)
Visszatérve az anya-fiú kapcsolatra: ezek után a Börcsök Enikő által játszott anya sokkal durvább eszközöket is bevet, amelyek közül talán a legmegdöbbentőbb, hogy egy prostituáltat, Ledért biztat fel arra, hogy fiával a testi szerelmet megutáltassa, és így az csömöre után majd hozzá térjen vissza. Ugyan az eredetiben sincs megindokolva, hogy miért üldözi Mirigy Csongorékat – lényegében erre „csak” lehet a válasz, „mert gonosz”, de az első részt nézve valóban nehezen hisszük el, hogy egy anya idáig eljuthat és még mindig nem értjük az okát. Pontosítok: én nem értettem és vártam, hogy majd a második részben győzzenek meg.
A második rész számomra érdekesebb volt és fele olyan hosszúnak tűnt, mert a szerző kevésbé volt kénytelen a műhöz szorosan alkalmazkodni, és ez a női szemszögből történő kiegészítéseket tartalmazta, hiszen az eredeti műben csak alig-alig bukkan fel Tünde, több jelenetet is a semmiből kellett megkonstruálnia, nem pusztán egy megírt jelenetet átalakítani. Sokkal realistább lett az összkép, kevésbé romantikus és idealista.
Ebben a második részben már világossá válnak az anya indítékai, amelyek mindennaposak, esetleg az a megdöbbentő, hogy ilyen nyíltan beismeri valaki, hogy fiát magának akarja megtartani, miközben valószínűleg sokan lehetnek ezzel így anélkül, hogy ezt maguknak is be mernék vallani. Mirigy szövegeiben elég sok nyom utal Vörösmartyra, elég didaktikus kijelentései is vannak, emiatt nagyon szerencsés, hogy egy ennyire kiváló színésznőt nyertek meg a szerepre Börcsök Enikő személyében, mert így is nehéz feladat egyes mondatokat hitelesen megszólaltatni. Börcsök Enikőnek a legtöbb esetben ez sikerül, nagyon nincs könnyű helyzetben.
A darab jelentős többlete, hogy Tünde keserűen döbben rá, hogy hazája elhagyását már nem lehet visszacsinálni, a boldog nyugalmat és ártatlanságot nem kaphatja vissza az, aki az élet körforgásába belekerült, ehelyett viszont megfontolhatja a semmibe való távozást, az öngyilkosságot, ha még sincs kedve a játékra „ebben a boldogságra képtelen világban”. A Semmi, azaz az Éj megtestesítője Venczel Vera, aki csak kivetítve jelenik meg, rendkívül szuggesztívek a szavai, nagyszerű választás a feladatra.
Az előadás nagy értéke, hogy nem szépít, Tünde tényleg elbizonytalanodik, kezdi azt hinni, hogy mégsem volt értelmes döntés hazáját elhagynia, Csongor viselkedése nem igazán biztató, nem tűnik úgy, hogy alapozni lehetne rá.
Prohászka Fanni alkalmas Tünde, (mellesleg a Monománia fesztiválon éppen most nézhető ismét „Alszanak a halak” című estje), ideális a szerepre, vonzó, lelkesedik, kellően szerelmes és ugyanakkor őszintén meg tud lepődni és kétségbe tud esni. Két alternatívát kínál fel szerelemének: távozik, és Csongor folytathatja korábbi életvitelét, vagy pedig örökre együtt maradnak. Csongor nem omlik azonnal karjaiba, gondolkodik az ajánlaton – és ez nagyon hiteles megoldás.
Feczesin Kristóf olyan Csongort játszik, akiről elhinni, hogy teljesen kialakulatlan, bizonytalan, fogalma sincs, hogy mire kellene jutni az életben, így várhatóan nagyon sok gimnazista fog magára ismerni benne. (Hasonlóan alkalmas főszereplője a még nézhető A köpenicki kapitánynak.)
Meglátja a számítógépes játékból rá kacsintgató Tündét, érdeklődni kezd és kicsit bele is szeret. És ezek után a talán tipikus, mérföldes léptekkel előre haladó női gondolkodás áldozatául esik: azonnal ÖRÖKRE akar vele maradni Tünde. (Persze, egészen természetes, amikor valaki szerelmes, ezt az állapotot el nem múlóként és különlegesként érzékeli akkor is, ha már megtapasztalta, hogy a szerelem igenis elmúlik. Másként ez nem is működhet. De kívülállónak feltétlenül riasztóan hangzik az elköteleződés örökre, ráadásul ebben az életkorban, amikor egészen kialakulatlan az illető. Csongor pedig nagyon az. Fontos mozzanata a darabnak, hogy Ledér, a prostituált (Piti Emőke kellően érdes és érzékeny alakításában) éppígy beleszeret Csongorba és azonnal családot képzel el vele. Semmi különbség nincs az ő és az ártatlan Tünde hozzáállása között, a darab megmutatja, hogy a nőkben ott a biztonság, az állandóság utáni vágy. Emiatt erősen kérdésesnek tűnik, hogy Csongor képes lesz a „soha többé” és az „örökre” között jól választani. Kevéssé hisz a sikerben. Tündében viszont van elég szerelem és hit, miután az öngyilkossági késztetést leküzdötte a nagyon is reálisan gondolkodó, az életet élvező Ilma ( a szerepben Boros Anna szinte lubickol, látnivalóan élvezi) segítségével, Csongor „Miért pont nekünk sikerülne?” kérdésére nagyon magabiztosan adja a „Csak” választ. Ez a szerencse, mert amíg ez a válasz ennyire magabiztos és belülről jön, addig még van esélyünk. Csak addig van esélyünk.
