Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

A színészhallgatók tényleg nagyon akarnak dolgozni, a Színművészeti Egyetem minden kis ficakjában előadás készül. Most a Klubban jártunk, amely valójában inkább pincének mondható és itt nagyjából 35 néző láthatta Olasz Renátó és Horváth János Antal színdarabját, amelyben az elsőként említett negyedéves hallgató játszott is és még ő is rendezte.

Legutóbb pénteken láttam a színészek nagyobb részét a Liliomfiban, előtte meg szerdán a Nyilas Mihály-afférban. Ebből is látszik, hogy valóban arra vágynak, amivel a Liliomfi zárul, játszani szeretnének és ebből a mai előadásból az is kiderült, hogy miféle darabokat, milyen a színházeszményük.

Persze, sosem tudhatjuk meg, hogyha lennének az egyetemnek bőséges anyagi forrásai, azaz gondolkodhatnának a hallgatók díszletben és jelmezeket is készíttethetnének, akkor is ilyen eszköztelen előadást hoztak volna létre, vagy sem. De ahogy más rendező el szokta mondani, sok pénzből nem kihívás színházat csinálni, kevésből igen. Ez az az inspiráló helyzet, amely megmozgatja a fantáziát. Alig van kellék – két vasketrec, egy szemeteszsák és egy lámpa – a szereplők leginkább a saját ruhájukban (farmer, póló tipikusan) vannak, Kiss Andrea az, akin a ruha jelmeznek tűnik, illetve szereztek még két pólót is a Tescóból. A legjellegzetesebb effekt a bejátszott hanghatások, amelyek feltétlenül képesek arra, hogy a környezetet és a hangulatot átszínezzék.

A másfél órás szappan-krimire emlékeztető rémtörténet vége felé a rendező kiszól felénk és valami olyat mond, hogy „látszik, hogy nehezen tudják értelmezni ezek”. Ebben a mondatban van valami igazság, de azért a lényege átjön a történetnek, bár később láttam, hogy a színlapon is próbálkoznak segítségnyújtással. (Messze nem olyan rossz a helyzet, mint a nemrég bemutatott A trubadúrnál, az a mai napig nyomaszt, hogy semmit nem fogtam fel még abból sem, hogy hol vagyunk és miről is szól az egész…)

Viszont minden egyes szereplőt most már ránézésre beazonosítottam, tudtam azt is, hogy kit miben láttam és végre eljutottam oda, hogy mindenki egyéniségként volt jelen számomra is, nem pusztán egy csapattagként.

Elég hamar rájöttem, hogy ez nem az én előadásom, nem az a színházi stílus, amely engem felvillanyoz, viszont érzékeltem, hogy ezek a színészhallgatók nagyon a magukénak érzik azt, ami létrejött. Miért ne csinálhatnának egy ilyen sötét előadást, amely némileg túlmozgásos, viszonylag folyamatosan káromkodnak (de ez nyilván a való élet leképezése és ettől életszerűbbnek gondolják a dialógusaikat) és számukra lényeges ez a történet is, amit felépítettek. Az alapja, az tényleg szólhat a nagy tömegekről, hiszen sokan lehetnek a minimálbéren dolgozók, akiket könnyen el lehetne a jobb élet reményében csábítani, akár egy alvilági szórakozóhelyre is. Az előadás elején a két Tesco pénztáros (Kiss Andrea, Baki Dániel) párbeszédét nagyon szerettem, és azt is, ahogy kétféleképpen reagáltak új helyzetükre a „Cethal Gyomrában”. A többi karakter is meglehetősen markáns volt, Olasz Renátó és Figeczky Bence párosa, akik mintha egymás kiegészítői lettek volna, a „rossz fiú” – Dóra Béla, és aki legyőzni hivatott, Patkós Márton. Kicsit mindenki, a még nem említett Mészöly Anna is, leegyszerűsített, képregény-szereplőnek tűnt, de a karikírozott játékstílusból úgy tűnt, hogy ez egészen a rendező szándéka szerint van így. Ebben a kis és levegőtlen térben nekem sok volt a cigaretta-füst, bár el kell ismerni, hogy a történethez illett. (Mindig színházban érzem, hogy szörnyen büdös, mintha ez valóban valami egészen másféle lenne, mint amit az előadás után az ajtó előtt szívnak el ugyanezek a hallgatók.)

A Liliomfihoz hasonlóan ebből az előadásból is érezhető volt „a gyerekek” bizonytalansága, útkeresési szándéka és némileg a pesszimizmusa is. Remélhetőleg magától a játéktól jobban érezték magukat. Ez esetben én különösebben nem voltam feldobva, a cím alapján többre számítottam, de ez is kellett ahhoz, hogy teljes legyen a képünk erről a színészgenerációról, amely igyekszik helyet találni magának a színházi világban. Csak hagyják őket játszani.

Címkék: Ódry Színpad Patkós Márton Dóra Béla Baki Dániel Kiss Andrea Olasz Renátó Mészöly Anna Figeczky Bence Utolsó estém a földön Horváth János Antal

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr668566548

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.