Frederick Knott darabját korábban hétszer említi a színházi adatbázis, 1969-ben Kaposvárott rendezte meg először Zsámbéki Gábor és legutóbb 2005-ben a Gózon Gyula Kamaraszínházban adták. A címe ismerős volt, de korábban nem láttam, csak annyit tudtam, hogy egy krimire megyek Novák Eszter rendezésében. (Ennek is van egy híres filmváltozata, mint nem egy Orlai-előadásnak, biztos sokaknak ez is vonzerőt jelent.)
Én felkészületlenül is arra számítottam, hogy ez az előadás a „kikapcsoló”- színház kategóriájába fog esni, azaz beülünk és az előadás időtartama alatt nem a világ vagy saját problémáink fognak foglalkoztatni, hanem mindössze a darab és a színészek.
Ez többé-kevésbé így is történt. Miután krimiről van szó, gyilkosság lenne a történetet nem ismerőknek szépen felfejteni a szálakat, így ezt nem teszem meg. Másrészt az előadás után egészen kivételes módon meg is beszéltem valakivel a látottakat és közben rájöttem, hogy ha például a rendes mezei nézőkhöz hasonlóan én is kizárólag barátokkal járnék színházba és előadás után – ahogy az a délebbi népeknél természetes – szépen beülnénk valahová és megtárgyalnánk a látottakat, nem pedig a tennivalóimhoz szaladnék haza, valószínűleg nem is írnám ezt a blogot, mert a kibeszélés valószínűleg elég is lenne. Most így az előadás műfaja és ez a körülmény is jelentősen tömörebbé fogja tenni a megjegyzéseimet. (Vagy csak én nem ismerkedtem meg eddig ráérős emberekkel, vagy ilyenek nincsenek is.)
A szöveg most Zöldi Gergely fordításában hangzik el, jellemzően jól mondható, de mégis néha az az érzésünk, hogy azért ez mesterkélt történet, nem is kicsit. Azok közé a krimik közé tartozik, amikor nem is lenne helyzet, ha a főszereplő ésszerű módon azonnal kihívná a rendőrséget és ezeregy alkalma lenne is rá. De ehelyett egyedül akarja megoldani a problémát.
A főszereplő a balesetben megvakult Suzy, aki egészen véletlenül kerül bűnözők érdeklődésének homlokterébe. Keresnek rajta valamit, amit ő először nem tud, majd nem akar odaadni. Kovács Patríciának elhittem, hogy nem lát – ez nem kis dolog. Érezhető volt küzdelme ezzel a helyzettel, igyekezete, hogy férjének megfeleljen, aki azt várta tőle, hogy feltalálja magát egyedül is. Sajnáltam, hogy Horváth Virgil csak egy jelenet erejéig volt színen férjként, mert az előadásban feltétlenül ez a kapcsolat volt a legélőbb és ez érdekelt volna mélységében is. Már csak azért is ez volt a legrészletesebben kidolgozott emberi viszony, mert ebben nem volt hazugság és színlelés. A három bűnöző, a szerelmes szélhámos (Szabó Kimmel Tamás), társa (Ficzere Béla) és aki hozzájuk képest keményebben játszik (Nagy Dániel Viktor) mind alakoskodnak és valószínűleg szándékosan túl átlátszóan. Miután a darab kérdése elég egyszerű, túl sok a szereplőkről ki sem derül, menet közben elvagyunk a fordulatok követésével és a színészek nézegetésével, akik különösebb meglepetést nem okoznak, hozzák saját megszokott formájukat.
Ez az előadás nem valószínű, hogy sokakban hosszú távon nyomot hagy és olyan kérdéseket sem vet fel, amelyeken még hetekig rágódhatnánk. Két órára le fogja kötni az átlagos nézőt, ha máshogy nem, akkor azért, mert végig azt fogja várni, hogy a nő hívja ki már végre a rendőrséget.
Ma este ez így jó volt, régen láttam a szereplő színészeket (különösen Horváth Virgilt, akit igazán többet is foglalkoztathatnák, bár ki tudja, lehet, hogy tévézik és azért nincs többet színpadon) és jó volt valakivel csak úgy beszélgetni, így azt hiszem, hogy minden rendben is van.
