Kifejezetten ajándéknak éreztem a Zeneakadémia koncertjét, amelyen az intézmény hallgatóiból összeállított negyven tagú kórust és szimfonikus zenekart Vashegyi György vezényelte. A koncertpódiumon ritkán előkerülő Cosí fan tutte szólalt meg szintén a hallgatók közül kiválasztott szólisták által (kivétel volt Megyesi Zoltán és Najbauer Lóránt, akik meghívott vendégekként énekeltek). A hétvégém legjobb élménye volt ez az este, most kivételesen külön örültem annak is, hogy nem rendezte meg/félre senki a darabot és még így is, a kottaállványok között is, a szereplők között megszületett a kapcsolat és megelevenedett Mozart egyik legérdekesebb operája.

A blogom rendszeres olvasói számára ez ismétlés, de bőven lehetnek olyanok is, akik még nem tudják: a Kamrában Dinyés Dániel idei operabeavató projektje éppen a Cosí-hoz kapcsolódik. Havonta tartanak egy-egy nyílt próbát, amely a darab bizonyos jeleneteit, áriáit elemzi. Sorban haladunk, jelenleg nagyjából az előadás felénél tart az elemzés. (Aki nem pártoló tag a Katonában, azoknak az előadás előtt állójegy vásárlásával van esélye a bejutásra, de érdemes küzdeni. A kész előadás hat alkalommal lesz júniusban.) De miért emelem ezt most ki?

Biztos vagyok benne, hogy ezt a koncertszerű előadást azért tudtam annyira szeretni és élvezni, mert az eddigi három elemző alkalom elvitt a mű mélyrétegeibe és az egyes szereplők motivációival, a zenei háttérrel már jobban tisztában vagyok, mint korábban. Egészen világosan érzékeltem a különbséget az első és a második rész között, hiszen az utóbbival kapcsolatos nyílt próbák még csak most következnek majd.

Nem tudom, hogy azoknak a nézőknek, akik most szembesültek először a darabbal és a feliratokból próbálták összerakni a cselekményt, mit adhatott a művel való találkozás, én a magam részéről kissé tapasztaltabb mezei nézőként azt állapítottam meg, hogy jól válogatta a szereplőit a karmester (vagy ha nem ő, akkor az, aki). Néhány alakítás egészen revelatív volt, nagy kedvem lett volna már másnap megnézni újra, mert ez a koncert is sokkal jobban lekötött, mint az operaházi rendezés, amelyet a szintén jól válogatott szólisták miatt háromszor is magamra erőltettem.

A Cosí fan tutte alaphelyzete meglehetősen egyszerű. Adott négy fiatal, akik megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy semmi mással ne foglalkozzanak, csak a szerelemmel. Életüket egyetlen pillérre építik, szerelmükre és megváltoztathatatlannak érzik a helyzetet, amelyben éppen vannak. Minden jól is mehetne így, élvezhetnék ezt a zavarmentes állapotot párjukkal, de jön egy bariton, akit zavar ez a naiv és ostoba boldogság, és mint ahogy Lucifer tette Ádámmal, meg akarja nekik mindenáron mutatni a dolgok valódi arcát és kirángatja őket a nyugodt életükből, egynapos kalandot kínálva felforgatja az életüket és illúzióiktól megfosztja őket. A fiúk elvennék feleségül a nőket, akiknek a hűségében fenntartás nélkül hisznek, és egy nappal később erre is kényszerülnek, csak éppen e nélkül a hit nélkül. Nem kis különbség. Mindenki felcserélhető, a szerelem is mulandó, egy nap alatt is nagyot változhat az emberi szív.

Ez persze igaz, csak amikor rendszerint szembesülök ezzel a történettel, amikor a fiatalemberek fogadnak szerelmük hűségére és ezek után óriási energiákkal törnek az elcsábításukra, mindig elfog az az indulat, amelyet a helyzet teljes valószínűtlensége és a férfiak eljárásának ostobasága és igazságtalansága vált ki belőlem együttesen. Csalárdsággal és hűtlenséggel vádolnak két nőt, akiket emberfeletti energiákkal, öngyilkosságot színlelve és más egyéb erős gesztusokkal ők maguk akarnak meghódítani és becsapni. Hol az a férfi, aki ekkora energiákat bevet az udvarlásnál? Akin az látszik, hogy eget-földet megmozgat? És ezek után még képes a sikert szemrehányással nyugtázni...

(A történetnek egyfajta mellékes tanulsága lehetne az is, hogyha egy egészen reménytelen vállalkozásba ekkora energiákat teszünk, akkor az sikerül, bármilyen meglepő is.)

Éppen emiatt a beállítás miatt, nemigen tölt el nagy vidámsággal soha a Cosí, mert ha jól előadják, sajnos tényleg benne van az emberi kapcsolatok változandósága, a szerelem elmúlása, de másfelől az is, hogy az a kapcsolat marad meg, amelyikbe energiát teszünk. Amelyikbe nem, az elsorvad, ha tetszik, ha nem. (De ki tesz energiát a már létrejött kapcsolatainak fenntartásába? Főleg ekkorákat, mint itt a hódításba a férfiak? – Mondhatja valaki, hogy manapság a mókuskerekeket hajtva nem is érünk rá ilyesmivel foglalkozni, amire ennek a darabnak a semmittevő hősei még nyugodtan ráértek.)

A fenti borús gondolatok ellenére ennek a koncertszerű előadásnak tudtam örülni, mivel valóban azt észleltem, hogy a kottából éneklő szólisták így is kialakítottak kapcsolatot egymással, nem ritkán egymásra néztek - szerepben - megerősítést keresve, érezni lehetett így is az erősebb kapcsolódást a két férfi és a két lánytestvér között. Ami még nagyon fontos egy ilyen koncertszerű előadásnál, egymás áriáit a széken ülve is szerepben hallgatták, úgy reagáltak. Nyilván a karmester, Vashegyi György döntése, hogy amikor valaki nincs a jelenetben, akkor nem ülteti le, hanem az énekes elhagyja a színpadot, így mindig tiszta a helyzet, hogy pontosan ki és miért van jelen. Annak is szerepe van, hogy ki éppen melyik oldalon áll. Vártam, hogy a szereplők egymás mellé kerüljenek a szerelmi jelenetnél, és valóban végre is hajtják a cserét a kottaállványoknál, következetesen végigvitt a koncepció, nincs mellényúlás – logikusan történik a szólisták mozgatása. (Ez a délelőtti Don Pasquale után nagy megkönnyebbülés önmagában is.)

„Örömteli pompás szórakozás” az előadás, és az impozánsan szóló kórus (karigazgató: Somos Csaba), zenekar (a csembalónál Szokos Augustin neve azért kiemelendő feltétlenül) összeszedett játéka mellett, amelyben mintha csak a rezesek rakoncátlankodnának kissé (de menjenek ebbe bele majd a zenekritikusok), a szólistákat lehet különösen élvezni.

Érzem, hogy nem leszek most sem népszerű, de mit tehetek, ahogy a Tündérkirálynő után most is az a benyomásom, hogy összességében ha a férfi és a női oldalt külön-külön teszem mérlegre, most is kétségtelenül a női szólisták ragadtak meg jobban. Nem zárom ki, hogy azért, mert nőként furcsa módon az átvert nőkkel tudok leginkább azonosulni, de a másik ok az lehet, hogy három nagyon erős jelenlétű és eltérő karakterű énekesnőt láttunk ragyogni a kottaállványok mögött. Közülük egyedül Molnár Annát láthattam már kétszer a Poppeában, egyszer a Jolánta cipőjében, de most először ilyen jelentős szerepben, mint amilyen Dorabelláé. Az énekesnő a kisebb szerepeiben is felhívja magára a figyelmet, jól állt neki annak idején a nadrág is, és most is elhiszem neki ezt a naiv lányt, aki ilyen erős hatásnak nem tud ellenállni, mint amilyen Guglielmo ostroma.

Estefania Aviles Fernandez rendkívül jó énekes már most egyetemi hallgatóként is, kicsit féltem, hogy fogom hallgatni az ismeretlen művészt Kolonits Klára után ebben a szerepben, de magával ragadott és elhittem neki nemcsak a szerelmet, azt, hogy zavarja lelki nyugalmának elvesztése, de a kétségeket is. Érdekekelne, hogy milyen Fiordiligi lenne egy megrendezett előadásban, remélem, hogy előbb-utóbb módja lesz megmutatni magát ismét. A nevét ez az egy fellépése is megjegyeztette velem, ahogy Theodora Raftisét is. A darab ismerői ezek után már tudják, hogy a Despinát éneklő hallgatóról beszélek, aki játékos kedvével, temperamentumával jó kedvre derít minket. Az Operaház előadásában is ez az a szerep, amelyiket sehogy sem sikerült kilúgozni és ha visszagondolok, eddig mindenki, akit ebben a szerepben láttam (Farkasréti Mária, Baráth Emőke, Szemere Zita) tetszett. Hozzájuk mérve is talán még egy fokkal rátesz a lapáttal Theodora Raftis és alakításának dinamizmusa valóban megragad minket, átérezzük az ő igazságát is és elhihetjük, hogy az ő életfilozófiájának van több létjogosultsága ebben a világban („szeressünk, de magunkért, csalfán”). Ahogy a tapsokból lemérhető, nem voltam a véleményemmel egyedül. Kétségtelen, hogy erős színészi és komikai vénája is van a művésznek.

A teljes mezőnyben érzékelődik, hogy a többi ötnél jóval nagyobb tapasztalata van Megyesi Zoltánnak, aki az én igazi Ferrandóm, aki 2006-os alakításával (Kovalik Mozart Maratonjában) olyannyira megnyert magának, hogy azóta erősen figyelem és nézem, amiben lehet. Megyesi Zoltán Ferrandója most még sokkal jobban is szól, mint tíz éve, és ami lényeges, ebben az alakításban igazán átjön a szereplő lelki tisztasága, amelyet akár naivitásnak is nevezhetünk. Ez a férfi valóban hisz az örök szerelemben és hűségben,sőt a katonai becsületben is, amelyre esküszik és ha Don Alfonso cselszövése nincs, akkor még hosszan meg is maradhatott volna ebben az állapotában. Visszagondolva Dinyés Dániel operabeavatójára csak azt mondhatom, hogy ez a férfi „A-dúrban szerelmes”, azaz nem csak tetteti, nem csak úgy érzi, mintha szerelmes lenne, végrehajtja a kívánt utasításokat, de végig abban reménykedik, hogy Dorabella hűséges marad hozzá mindvégig. Éppen ezért az opera végén talán rajta látszik legjobban közérzetének megváltozása, az, hogy mekkorát csalódott az életben. Ezt a csalódottságot még így ebben a nem szcenírozott előadásban is láthatjuk. Én ezt az alakítást látva különösen remélem, hogy Ferrandóként még többször is viszontláthatom majd, és a rendezők is átérzik, hogy ennél a figuránál nem a konkrét életkor a legfontosabb, hanem az énekes kisugárzása. Megyesi Zoltánnál erősebben ezt a naiv hitet senki más nem tudja hozni. (Szigetvári Dávidtól láttam hasonlóképpen erősnek a figurát, de rajtuk kívül én ennyi belső szépséget más tenoristából még nem éreztem kiáradni.)

Guglielmo Najbauer Lóránt volt, szintén meghívott énekes. (Hát igen, nincs valami sok férfi hallgató mostanában a Zeneakadémián, ez feltűnt az operavizsgákon is.) Erősebb és karakteresebb a mű második részében volt, amikor már hajlik feléje Dorabella, majd később, amikor szembe kell néznie azzal, hogy őt is megcsalta Fiordiligi. Valószínűleg neki jóval kevesebb tapasztalata van a szereppel, emiatt nem érzem különösebben korrektnek, hogy a jóval tapasztaltabb partneréhez viszonyítsam. De kettőjük között végig élt a kapcsolat, azt érzékeltem a teljes előadás folyamán.

Az intrikus Don Alfonso szerepét Blazsó Domonkos kapta. Az énekes már jó régen lép fel kórusban is, szóló szerepekben is és én lassan két éve tudatosan figyelem, amióta egyik kedvenc (3 perces) felvételemen felfedeztem, hogy ő az egyik közreműködő. Rajta is látszik, hogy a szerep nem lehet még túlzottan berögzítve, neki is jót tenne, ha megrendezett előadáson is megkaphatná. Még sokkal több színe is van ennek a Don Alfonsónak, onnan tudom, hogy Bátki Fazekas Zoltántól igazán izgalmasnak láttam. Ez egy olyan feladat, amelyben lehet komédiázni, bár a koncertszerű előadás kevesebb módot ad rá. Az énekes most ebben az előadásban nem is akar túlnyújtózkodni a kottaállványán (ahogy ezt megteszi például Theodora Raftis), kiegyensúlyozott alakítást nyújt, de a felszabadult és gátlástalan játék még egy későbbi előadásnál fog minden bizonnyal előjönni belőle. Ahogy korábbi szerepléseire visszagondolok, kétségtelenül jó választás a szerepre, benne van Don Alfonso.

A hétvége jó lezárása volt ez a Cosí, a két Orfeusz és a Don Pasquale után azt láttam, hogy itt most minden fellépő (nemcsak némelyek) jó helyzetben vannak, alkalmasak a szerepükre és méltóképpen tudják nekünk a művet bemutatni. Ezek után még jobban várom a júniusi megrendezett, magyar nyelvű, zongorás változatot a Kamrában és igyekszem addig a saját készültségi szintemet is fejleszteni.