Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Mikó Csaba már legalább tíz éve jelen van színházi előadások háttérmunkásaként, íróként, dramaturgként, sőt saját könyve is jelent már meg. Neve nem most tűnik fel először az Örkény Színház színlapjain sem, e darab rendezőjével, Gáspár Ildikóval együtt dolgozták át illetve készítették két korábbi bemutató, a Stuart Mária, illetve legutóbb a Mese az igazságtételről, avagy a hét szamuráj szövegét is. A szórólap az Apátlanok előéletéről mindössze annyit közöl, hogy 2013-ban elnyerte az Évad Legjobb Magyar Drámája-díjat, mást nem.

Egy kortárs dráma részben felvillanyozó hatású, hiszen új a szöveg és a történet, nem kell megküzdeni azzal a színészeknek, hogy korábbi feldolgozásokban hogy hangzott el, milyen hatást váltott ki, ráadásul olyan kérdésekről szól közvetlen módon (jelen esetben a rendszerváltozást megelőző időszaknál kezd, majd szinte napjainkig bonyolítja szereplőinek sorsát), amelyek most is húsbavágóan érintenek minket. Másrészt kockázatvállalás is egy ilyen bemutató a színház részéről, hiszen várhatóan a szerző neve nem elég ismert MÉG ahhoz, hogy önmagában vonzerő legyen, sokan szívesebben is választanak olyan előadást, amelyről már van valamilyen előzetes információjuk.

Ráadásul az Apátlanok cím óhatatlanul is Csehov Platonovját idézi fel bennünk (lehet, hogy a közönség nagy részében nem és ez akkor szerencse), ez is megkavarhatja a nézőket. Nem mintha nem lehetne azonos motívumokat fellelni a két darab között, ha tengődő embereket akarunk felmutatni, mindkettőben találunk ilyeneket. Láthatunk egy családot, amelynek tagjai elég nehezen tudnak maguknak értelmes életstratégiát kidolgozni arra, hogyan kellene eltölteni az életet, ha egyszer felszabadultak az egypártrendszer nyomása alól. „Bármik lehetünk”, érzik a nagy lehetőséget, de nem tudnak élni vele.

A darab lényege éppen ez, bemutat nagyjából 25 évet 1982-től kezdődően, és megnézhetjük - ha a legtöbbet emlegetett másik két szereplőt is beszámítjuk -, hogyan futott zátonyra nyolc ember élete a látszólag kedvezőbb körülmények között, törvényszerűen. A mű erőssége, hogy ugyan didaktikusan, de különféle okból bekövetkező tragédiákat, megoldatlan életeket mutat be, ha egy témára is, de valóban láthatunk variációkat. A csalódás oka közös: ennek az új rendszerváltáskor (vagy közvetlenül utána) felnövekvő nemzedéknek csak annyi baja van, hogy a hirtelen kitágult mozgástérhez már jóval nagyobb elvárásokat, vágyakat társít és mivel ezek a vágyak maradéktalanul nem teljesülhetnek, a kudarcélmény biztosított.

Boros Lőrinc díszlete nagyon különleges, könnyen megjegyezhető és ennek a szó-színháznak, amelyben még a beszélgetéseknél is több a narráció, jó teret ad. Látjuk, hogy a három szintű fehér lépcsősorra rajzolt díszlet miként színesedik ki, majd fakul el, ahogy telik-múlik az élet. A vetítés jó és nem viszik túlzásba, ugyanakkor a hat gyereket nevelő család szétesésének története egy idő után kezd egysíkúvá válni, lényegében az előadás második részében már kezdünk alkalmanként unatkozni is.(Kákonyi Árpád zenei betétei nem jönnek rosszul, élénkítő hatásúak.)

Amennyiben rövidebb a szöveg, teszem azt egy részben összerántva maximum nyolcvan perc, ugyanezek a sorsok sokkal intenzívebben hathattak volna ránk. (Én meg ha nem írnám háromszorosan túl a szövegemet, az is olvashatóbb lenne, bizony így van. Pont ezért nagyon jól el tudom képzelni, milyen nehéz lehet egy írónak-dramaturgnak húzni abból, amit már megírt és ami részleteiben működni látszik. Én úgy érzem, hogy a végcél érdekében mégis kellett volna.)

A szöveg egyébként jól követhető, hétköznapi, nem elemelt, voltaképp jól elképzelhető, hogy a család tagjai a valóságban is kimondják ezeket a mondatokat. Az elején kifejezetten élénkítően hat, de aztán éppen a darab hossza miatt már ez a hatás a végére eltűnik. Viszont ez a darab arra feltétlenül nagyon alkalmas, hogy a felvetett problémákról szó essen, diákoknak foglalkozással együtt lehet, hogy kifejezetten gondolatébresztő program lenne. (Más előadásokkal nem fog összemosódni az emléke, az bizonyos.)

Fontosak Izsák Lili jelmezei is, talán még a szokásosnál is nagyobb szerepük van, jelképes értelmet is hordoznak. Kis változásokkal, de minden szereplő ugyanabban a jelmezben marad, amely vágyait, egyéniségének legfőbb jellemzőit sugallja elég egyértelmű módon. Hiába telik el közben húsz év, úgy néz ki, hogy nem változnak – belül nem változunk mi sem, úgy néz ki, hogy ez a legfőbb tanulság.

Az anya szerepében Kerekes Éva a lehető legjobb formáját hozza most is, nem csodálkoznék, ha ezzel az alakításával ismét rákerülne a kritikusok top-listájára. Átérezzük bonyolult viszonyát egészséges gyermekeihez, és azokhoz az emberekhez, akik az életében még ennél is fontosabb szerepet töltenek be, de csak hallunk róluk. Pillanatokra, de általa mégis megelevenedik az orosz katona, majd magunk elé tudjuk képzelni a beteg fiút, Josát is, akinek a léte az egész család energiáit elszívja, senki más nem kap igazi figyelmet rajta kívül az anyától. Az előadás egyik kitüntetett pillanata, amikor a kis gyufaáruslány történetét elmeséli. Nagyon erősek a halk mondatai is, ott van minden sor mögött a megszenvedettség és a tapasztalat. Érezzük, hogy a gyerekek felnevelése körüli minden aggodalom őt nyomta, lélekben egyedül élte le a bemutatott teljes időszakot. A második részben alig van már szövege – nem is csoda, ez már azt a korszakot mutatja be, amikor már a család tagjai egymástól elszakadtak. (Lehet, hogy ezért is éreztem gyengébbnek a második részt, mert ugyan Kerekes Éva jelenléte végig érezhető volt, de nem annyira, mint amikor aktív részese volt a jeleneteknek.)

Az anyán kívül mindenki más is a számunkra nem látható, de a családot munkája által működtető és a pénzen kívül szlogenekkel is ellátó apa figuráról beszél a legtöbbet. Ez az apa az, aki elsősorban az örökös távolléte miatt fontos, akinek az érkezésére folyton várnak, aki szavaival erősen meghatározza gyermekeinek életútját – leginkább persze az elsőszülöttét, akitől azt várja, hogy feláldozza magát ő is a családért, amely minden értéknél több. Ez az apa figura jóval erősebb így, hogy nem jelenik meg, így nem derül ki az sem, hogy milyen ember, valóban hisz-e az általa hangoztatott elvekben, vagy éppen ellenkezőleg, csak mondja, hogy a családért kell távol lennie és közben mellékutakra tévedt ő is…

(Ez az apa, akiről folyton szó van, de sose látjuk, viszont a létét biztosra vehetjük, utalhat akár a keresztény vallás láthatatlan, de folyton minket figyelő, segítő, botlásainkat elnéző isten képére is. A darab értelmezhető akár így is.)

Az apa hiányával, illetve ennek a hiánynak a folyamatos érzetével minden családtagnak meg kell birkóznia és mindegyikük életére kihat az, mennyire tudják a családfő által sugárzott elveket a magukévá tenni.

Amíg a szöveggel, a darab hosszával nem voltam teljes mértékben elégedett, immár sokadszor, évek óta újra meg újra azt érzem, hogy az Örkény színészei viszont csodásak. Azok is, akiket alkalmilag maguk közé emelnek. Ezt az előadást legelsősorban a színészek miatt javasolnám megnézésre, de miattuk feltétlenül. Sivár ez a világ, amit a darab bemutat nem is kevéssé didaktikusan, viszont a színészek életet lehelnek a figurákba és ez a rendezőt is dicséri, a szövegből kihozta a maximumot, az az érzésünk.

A testvéreket játszó öt színész mindegyike más-más színt képviselt. Tomi, a legidősebb egészen magáénak érzi apja életfelfogását, neki is a család az első, nem tanul tovább, hanem autószerelő műhelyt nyit és támogatja a családot tovább, viszont zátonyra fut az élete a túl korai családalapításon, a magyar átlagemberhez hasonlóan ő is elválik. Nagy Zsolt szuperman jelmezben érkezik, és később ugyan némileg átalakul ez az öltözék, overallt húz, ami egy szerelőnek leginkább megfelel, de az alap megmarad, ahogy a család összetartásának vágyálma is. Nagy Zsolt minden szerepében hihetetlen energiákat mozgósít, rendkívül intenzíven tud létezni a színpadon, ezt a szuperman szerepet pedig mintha csak ráírták volna.

Doda, aki igazi nő akar lenni, királylány jelmezben érkezik, később ez  jól használható  esküvői ruhaként is. Tenki Rékának is testhez álló a szerep, örültem, hogy éppen őt hívták, ha egyszer a színház saját szőke szépsége, Szandtner Anna most még nem állt vissza a munkába, jó a választás, benne is van némi karcosság, szépsége mellett megérint minket sajátos egyénisége is. Doda szereti a férfiakat és a művészetet, de élete ezen a testvérétől nagyon eltérő vágányon ugyancsak kudarcot vall. Persze, minden csak nézőpont kérdése, minden szereplő élete hullámvasúthoz hasonlít, az övében is vannak igazi mélypontok, de boldog pillanatok is – amilyen például az esküvő. (Az esküvői csokrot eldobta a közönségnek, bár nem fordul előtte háttal, ahogy az szabályos lenne. A csokor épp mellettem fúródott be a szomszédos szék ülése melletti résbe. Könnyen elkaphattam volna, de nem strapáltam magam, hiszen nekem már rég nem aktuális téma a házasodás, hátha egy másik előadáson lesz valaki, aki ezt a csokrot jó előjelként fogadja. A tapsrendnél viszont jó érzés volt visszadobni a nagyszerű színésznőnek. (Ha valaki más hasonló helyzetbe kerül, akár a csokor szétszedését és szálankénti visszadobását is megfontolhatja, akkor jutna belőle minden szereplőnek.)

A harmadik gyerek, az álmodozó vállalkozó és milliárdos jelölt, későbbi börtöntöltelék Laci szerepében legalább ilyen erős Polgár Csaba, mint a már említett két kollégája. A színész rendszerint abszolút főszerepeket játszik, és ez is az, annyi különbséggel, hogy vannak mellette még öten, akiknek a sorsa éppen ugyanannyira fontos, mint az övé. Apja fölé akar nőni, de végül teljes kudarcot vall, csak léhűtőként, kevesebb energia befektetésével.

Feszter Takács Nóra Diána megformálásában éppen az ellentéte, a közösségért, hasznosan akar élni, ezt kisdobos jelmeze is megüzeni nekünk, lehetne az ő jelszava is, „ahol tud, segít”. Aktivista lesz, szociális munkás, aki a hajléktalanok között néha borzalmasan érzi magát, néha pedig megtalálni véli az élete értelmét. Szerencsére ennél még összetettebb a figura, saját nőiességéhez illetve szép nővéréhez is ellentmondásosan viszonyul, és ennek a kapcsolatnak a kibontása kellemesen árnyalja ezt a karaktert.

A legkisebb testvér, Simon Patkós Márton egyetemi hallgatóé lesz, aki már egynéhány darabban és nem is kis szerepekben fellépett az Örkényben, így már ismerős, el tudjuk különíteni osztálytársaitól. (Miután nekem sikerült, feltételezem ezt másokról is.) Simon eleinte kisgyerek, aki folyton árulkodik, apja elképzeléseivel azonosulni tud és testvéreit mindig ellenőrzi és ettől a szokásától egyetemistaként sem válik meg, de mivel pizsamájától sem szabadul, feltételezzük, hogy az alkotók beállítása szerint egy soha fel nem növő fiúról van szó. A többi testvér se igazán szimpatikusra formálódott, de Simon az, aki a legkevésbé kerül közel a nézőkhöz, talán éppen azért, mert neki nincsenek szerethető gyengeségei.

Ez az öt sors tekeredik, formálódik vagy 25 éven keresztül a szemünk előtt, egészen az addig hiányzó apa haláláig, amely nagy részüket mélyponton találja. Ez az esemény egy pillanatra mégis megállítja és elgondolkodtatja őket, de sejthetjük, hogy a történet a korábbiaknak megfelelően menni fog tovább, kisebb-nagyobb zökkenőkkel.

Az Örkény évada is alakulni fog tovább, van még két premier idén (a Mesél a bécsi erdő és Az ügynök halála), várjuk a folytatást.

Címkék: Örkény Színház Tenki Réka Polgár Csaba Kerekes Éva Nagy Zsolt Takács Nóra Diána Kákonyi Árpád Izsák Lili Patkós Márton Mikó Csaba Gáspár Ildikó Boros Lőrinc Apátlanok

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr258275506

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.