A héten megnézett 3 Requiem-előadásról lesz szó.(Müpa - Dvorak, majd két Verdi, egyik az Erkelben, másik a Bazilikában volt.)
Idén a Requiem előadásokkal ÖSSZESSÉGÉben kevesebb szerencsém volt, mint tavaly. De azért elmondható, hogy öt nap alatt folyamatosan javult a helyzet. Néhány megjegyzés következik a személyes benyomásaimról, nem kritika.
Antal Mátyás vezényletével elkészült egy olyan Requiem, amely egy héten belül négyszer is elhangzott. Pécs és Székesfehérvár után a Müpában október 31-én, majd november 4-én gyászmiseként, 56 áldozataira emlékezve a Bazilikában. Ezen az október 31-i napon, amennyiben Pesten vagyok, egészen biztosan Dinyés Dániel Operabeavató programján vágytam volna részt venni (Cosí fan tutte, következő alkalom nov. 17-én), de minthogy nem voltam, bíztam a Müpa internetes közvetítésében. Mindössze egy apróság jött közbe: nem volt net a szállásunkon, bár a szoba kifejezetten free wifivel lett meghirdetve. (Másként ki se vesszük.)
Ezzel a rossz kezdéssel, egy kihagyott előadással indult számomra a Requiem szezon. (Akit érdekel, még nagyjából 50 napig elérheti a mediaklikk.hu-n. A Bartók és az egyéb közszolgálati csatornák műsorát hatvan napig korlátozás nélkül meg lehet hallgatni, visszakereshetőek, aztán pedig marad a nava.hu - azaz ha valaki nagyon elszánt, könyvtárba vonulva és ott ücsörögve élvezheti a régi felvételeket is.)
I.
Vasárnap 12 óra autózás után egyből a Müpába érkeztem viszont és nagy reményekkel ültem be a Dvorak Requiemre. Ebből csak néhány részletet ismerek, de azt viszonylag jól, rendszeresen hallgatom. Rendszerint annál jobban lehet egy zeneművet élvezni, minél ismerősebb - már Arisztotelész is írt valamit a ráismerés öröméről -, de vannak kivételek, amikor első hallásra átjön a csoda. (Az utóbbi évben példának okáért így voltam a Teremtés c. Haydn oratóriummal és a Ruszalkával is. Ezekhez nem kellett rákészülés.)
Jelen esetben is valami ilyen csodára számítottam és megfelelő hangulatban készültem is rá. Tizenkét óra autózás után egyből a Bartók Béla hangversenyterembe érkeztem. Szeretek a Müpában lenni, nemcsak a jelenlegi plakátkampány résztvevői mondhatják el ezt.
És milyen volt a koncert végül?
Nem volt tele a ház, ami azért sajnálatos, mert mégsem tucatesemény, ha ez a Requiem műsorra kerül. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara játszott morvaországi vendégkarmester, Tomas Netopil vezényletével. A kórusnak - ahogy a halotti miséknél ez általános - kiemelt szerepe volt és dominánsabbnak éreztem őket a szólistáknál is. Két szlovák énekesnőt hallhattunk, akiknek a teljesítménye között mezei nézőként is szembeszökő különbséget véltem észrevenni. Simona Saturova, a szoprán messze nem tűnt elég erőteljes hangúnak, bár a fellépő ruhája sokkal érdekesebb volt, mint az utóbbi húsz koncerten látott énekeseké. Ezt megjegyeztem, pontosabban ezt jegyezhettem meg. Ha a darab korábbi interpretációihoz nem is viszonyíthattam, de van néhány magyar szoprán, akiket rendszeresen hallgatok és "a változatosság gyönyörködtet" szlogen mégsem lehet elég jó érv ahhoz, hogy egy gyengébb énekest hozzunk be, ha egyszer van itthon több jó, akinek szintén kellene fellépési lehetőség. (pl. Fodor Beatrix és Kolonits Klára is messze messze felette van annak a szintnek, amit ez a vendég nyújtott nekünk, de még több nevet is mondhatnék - de ezt a kettőt mondom, mert ők azok, akiket az utóbbi időben hallottam és elmondható rájuk, hogy a csúcsminőséget tudják garantáltan nyújtani, nincs kockázati elem, ha őket választjuk esti programnak.) Simona Saturova egyébként bájosan törékeny jelenségnek tűnt, szimpatikusnak is, de ez nem változtat azon, hogy a hangja nehezen jutott el a harmadik sorba. (Elgondolkodtatott, hogy az összbenyomást egy rikítóan vörös körömlakk mennyire rontotta...- ebből is látható, hogy a mű nem varázsolt el egészen, ha egyszer ilyen részleteken töprengeni tudtam közben az elmúlás helyett.)
Veronika Hajnova viszont remek mezzoszoprán, bár "saját" mezzóim még talán bővebben is vannak, így nincs üresedésem, nem hiszem, hogy jól sikerült fellépése hatására Veronika Hajnova karrierjének követésére gondolnék a közeljövőben. De nem bánnám, ha hallhatnám esetleg a Ruszalka Boszorkányaként, amely fontos szerepe... A karmester egyébként majdnem teljesen kitakarta előlem, így őt látni szinte egyáltalán nem láttam, csak hallottam.
Brickner Szabolcs volt a szereposztás egyetlen ismerős tagja. Ezúttal színjátszó képességeire nem volt szükség, de így is megállapítottam, hogy meggyőzően énekelte a szólamát. Első hallásra a darab ismeretének teljes hiányában botorság lenne messzemenő következtetéseket levonni, de talán az ő előadása állt legközelebb ahhoz, ami optimális lenne.
A basszista számomra szintén új név, akivel a közeljövőben még kétszer biztosan fogok találkozni. Sebestyén Miklós, aki ugyan magyar, de tanulmányai és eddigi pályafutása külföldi házakhoz köti, nem túl sűrűn lépett fel itthon, bár alkalmanként azért látható volt. Legközelebb november végén a Poppea megkoronázásában lesz Seneca (Müpa - Fesztiválszínház), majd december elején háromszor a Don Giovanniban Leporello.
A Requiemben nyújtott alakítását korrektnek éreztem ugyan, de mégsem varázsolt el. Talán a hangszíne - első hallásra - mégsem volt olyan, amilyennek én egy basszista hangját szeretném hallani. A későbbi két alkalom feltétlenül lényeges lesz, majd kiderül, hogy színészetével ezt a hiányt kipótolja-e, vagy továbbra is hidegen fog-e hagyni. Még várakozó állásponton vagyok.
Összességében: nem volt rossz előadás, de nem is olyan, amit az idő ne mosna el hamarosan, különösen így, hogy kedden következett egy másik Requiem, mégpedig az Erkel Színházban, a Gulágra elhurcoltak emlékére.
II.
Az előadás teljes telt ház előtt ment, amelyhez az is hozzájárult, hogy egy oratórium bérlet első előadása volt. A kezdés előtti hangulatot apró gikszer is színesítette: voltak helyek, amelyeket bérletben és azon is kívül is eladtak. A nézőtéri dolgozók nagy ütőképességgel kezelték ezt a helyzetet és mindenkit leültettek, még néhány hely maradt is a nézőtér első soraiban. Én ugyan jól felmértem az előreülés lehetőségét, de rest voltam cselekedni, hiszen a Requiem nem színház, másrészt meggyőztek és elhiszem, hogy nem az első sorban hallható legjobban egy mű. Jobb lett volna, ha mégis mozdulok, ugyanis a mellettem ülő férfi lényegében a koncert teljes másfél órája alatt mozgatta a lábait, és nyikorgott a cipője. Ez így pitiáner dolognak tűnik, de aki ismeri Verdi művének halk tételeit, azok talán elképzelhetik, hogy mennyire zavaró lehet ez is. (Utoljára egy Istenek alkonyát tett tönkre számomra egy hasonlóan perpétum mobile alkatú férfi, évekkel ezelőtt.) Emiatt nem mondhatom, hogy a nyugalmamat meg tudtam őrizni és zavartalanul nézhettem a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát, az Operaház Énekkarát. Halász Péter vezényelte ezt a rendkívül impozáns, a szokásosnál messze nagyobb létszámú kórust, amely kellő hatásossággal szólalt meg.
A kórus ugyan dominánsabb, de mégis az egyes szólisták azok, akik mélyebb nyomot hagyhatnak a nézőben. Az előadás előtt beszédében Ókovács Szilveszter elmondta, hogy amellett, hogy az Erkelbe is vissza akarták hozni a Requiemet, a Gulágra elhurcoltakra való emlékezésen van a hangsúly. Emiatt szándékosan akartak egy orosz, egy német és egy ázsiai énekest választani a magyar fellépő mellé.
Ha ezt nem hallom, hogy van egy elmélet a szólisták kiválasztása mögött, akkor megint azt kérdezném, hogy ha van jobb hazai énekes, akkor miért hívunk mást. Azt hiszem, hogy a nézők többsége névre vesz jegyet. Jelen esetben éppen a magyar Komlósi Ildikó lehetett az, aki a legvonzóbb (esetleg az egyetlen ismert) volt ebben a szereposztásban. A másik három szólamra feltétlenül lett volna alkalmasabb magyar is.
Ha már Komlósi Ildikóval kezdtem, akkor legyen először róla szó. Komlósi Ildikó átélten és mintaszerűen énekelte szólamát, figyelmünket magára vonta. (Érdemes neki virágot vinni, két régi rajongója csokrát is nagyon stílusosan értékelte - kevesen tudják-szokták ezt így fogadni.) Egész fellépésével, királynői termetével és nem utolsósorban hangjával számomra az est legdominánsabb énekese volt. Komlósi Ildikó számára az a legjobb helyzet, ha a szerepével legalábbis nem áll ellentétben saját karaktere és lehet nyugodtan királynő-díva. Az. (Ez is reklám: most veszi át A Rajna kincsében Fricka szerepét. Lesz még három előadás. Ugyan még nem láttam, de biztosan érzem, hogy az kifejezetten neki való figura.) Egy koncert szólistája szintén nyugodtan lehet ezzel az attitűddel, bár a többieket feltétlenül, óhatatlanul is túlragyogta. Kevéssé éreztem a kvartetteknél vagy trióknál, hogy közösen énekeltek, végig az volt a benyomásom, hogy négy teljesen elkülönülő szólista fellépését hallgatom, kitűnő, jó és rosszabb mozzanatokból összerakva.
Én mivel mostanában a Kékszakállúban láttam háromszor is a művésznőt, a legnagyobb izgatottsággal mégis a szoprán feltűnését vágytam. Anja Kampe elvarázsolt amikor a Müpában Sieglindét énekelte és aztán tavaly is a Szabadság gálán. Mostani fellépése debütálás lehet, miközben a másik három szólista érzékelhetően pályája ennedik Requiem előadásán vesz részt, egészen birtokában vannak szerepüknek.
Anja Kampe ugyan valóban világszerte keresett szoprán, de mégis egy szerény, kevéssé feltűnésre hajlamos egyéniségnek tűnik. Frizuráját nézve elgondolkodunk, hogy tényleg nincs senki, aki megmondja neki, hogy ez nem áll jól neki. Eszembe jutott, ahogy Komlósi Ildikó mellett állt: egészen olyan, mint egy ideális Egérke lenne egy elegáns Giza mellett. (Remélem, hogy mindenkinek megvan a Macskajáték - másként nem mond ez a párhuzam semmit.) Komlósi Ildikó feltétlenül eljelentékteleníti kevésbé előnyösen kinéző pályatársát, de Anja Kampe helyzetén az sem segít, hogy folyamatosan rászorul a kottára. Ettől feltétlenül kolléganője mögé szorul. A harmadik tényező pedig az, hogy egy tipikus Wagner-szoprán, kellően erős hanggal, amely most sem csúnyább, mint tavaly és az énekesnő képes vele árnyalatokat is kifejezni, de ez mégsem az a hang, ami ideális lenne egy Requiemhez. Érdekesnek érdekes volt, helyenként némi plusz drámaiságot vitt bele az is, hogy érezhetően az énekesnek is új volt a helyzet. Egy drámai mezzo mellett mégis előnyösebb lett volna egy inkább bel cantón edzett hang, amilyen például a harmadik estén éneklő Kolonits Kláráé. Anja Kampe világszínvonal, de nagyon úgy tűnik, hogy jobb lenne ha Wagner-énekesként jönne megint hozzánk. (De jöjjön! És minél hamarabb!) Kolonits Klára, ahogy azt a szerdai koncertjén IS bizonyította, rendkívül ideális megszólaltatója ennek a szerepnek, épp rá lett volna szükség, hogy kiegyensúlyozza Komlósi Ildikót. Ketten óriásit üthettek volna, együtt.
Az énekesnők voltak az érdekesebbek, hozzájuk képest az orosz tenorról (Andrei Dunaev) túl sok mondanivalóm nincs. Minthogy másnap meg a mi Fekete Attilánkat hallottam ugyanezt énekelni, még hangsúlyosabban tudom, amit persze már kedden is tudtam, amikor Attila legutolsó fellépése óta öt hónap is eltelt, hogy az orosz vendég messze nem bír ennyire jó hangi adottságokkal. Így viszont, hogy másnap az ő tenor szólóját is meghallgattam, ha lett volna kétségem, az is eloszlik. Jelentéktelennek tűnt a vendég, nem olyannak, aki nyomot hagy.
Hasonlóan korrekt, de varázstalan volt Liang Li, a kínai basszista, bár az ő orgánuma kétségtelenül erősebb, mint a tenoré volt. Ha keveselltem vasárnap Sebestyén Miklós hangjából a melegséget, ezt fokozottan elmondhatom most a vendégére is. Benyomásom szerint minden rendben van, de mégsem hat igazán. Miután vagy két ezeren bent voltunk az Erkelben és valószínűleg nem mindenki van túl a mű sok száz meghallgatásán, sokaknak elsőre ez egy igazán katartikus előadás lehetett, a hatalmas kórussal együtt. Én hallottam már jobb Verdi Requiemet, például tavaly, így én kis hiányérzettel mentem haza.
III.
Ez a hiányérzet erősen elgondolkodtatott és távolról sem voltam biztos, hogy valóban akarok egy másik Requiemet nézni már másnap. A sok tényező közül, amely arra billentett, hogy ott legyek a Bazilikában a gyászmisén mégis, voltak egészen banálisak is (nem értem haza időben, nem lett kész így a vacsora és ezek után már nem is kerülhetett szóba, hogy a hatkor kezdődő Rajnára odaérjek, amely lesz a jövő héten is háromszor), és volt "szakmai" ok is: már hónapok óta nem láttam Fekete Attilát, aki az év végén ismét csodás volt a Mefistofelében kétszer is, amelyet remélhetőleg nem vettek le végleg. Fekete Attila legjobb képességei remekül érvényesültek ezen a koncerten. Sok operaelőadáson az a benyomásom, hogyha kicsit visszavenne (amikor valóban kellene) elementáris hangerejéből, amely jelentős partnereket igényel, akkor ő lenne az a magyar tenor, aki akár a legnagyobb házakban is énekelhetne főszerepeket - már ha lenne ilyen ambíciója. Talán szerencsénk is van, hogy nincs és csak itt énekel, mert nem baj, ha nekünk is van egy ilyen világszám tenorunk, itt az Andrássy úton. (Az más kérdés, hogy erős luxusnak tűnik, hogy egy ilyen énekesnek csak decemberben lesz fellépése legközelebb és május vége óta nem volt.)
A másik énekes, akitől az ősz folyamán csak egyetlen áriát hallottam és szintén csak decemberben lép fel az Erkelben (ugyanabban a Don Giovanni szereposztásban, amelyikben Sebestyén Miklós) a már említett Kolonits Klára. Tavaly is szenzációsan énekelte ugyanezt a szoprán szólót, olyan volt akár egy ideális angyal, egészen átszellemült és a négy fellépése közül csak erre az egyre tudtam egyáltalán megfontolni azt, hogy elmenjek.
Kolonits Klára interpretációjából tavaly az átszellemültséget érzékeltem legerősebben, most viszont valami olyan kirobbanó életörömöt, derűt érzékeltem belőle kiáradni, amely egészen nagy hatással volt rám. A másik: az énekesnő gesztusai, ahogy nem egyszer a társaira nézett, ahogy félig feléjük fordult segített abban, hogy a négy énekest ezúttal egységesnek lássam. Ez volt az előző napi élményemhez képest a legerősebb különbség, most nem négy szólistát láttam külön-külön, hanem egy kis összeforrott közösséget. (Az sem mellékes, hogy egy héten belül negyedszer énekelték ezt így együtt.) Emellett az is jól esett, hogy azzal az énekessel hallottam a szólókat, akivel egyébként is szoktam hallgatni.
Meláth Andrea ugyanolyan magas szinten, mint Komlósi Ildikó, de sokkal észrevétlenebb stílusban, magát nem az előtérbe helyezve énekelte a szólót, belesimult az előadásba.
Kováts Kolos esetén éreztem azt, hogy meglett koránál fogva a többieknél kevesebb erővel szól, de kárpótlásul átjön évtizedek tapasztalata. Tekintve, hogy ő az, akit lemezről már kisgyerekként is rendszeresen hallottam, saját magához viszonyítva éreztem kevesebbnek, de nyilván az is óriási dolog, hogy képes még a szólam eléneklésére. Fekete Attila mellett az előadásuk intenzitásának különbsége még szembeszökőbb.
Összességében, a Bazilika kevésbé kedvező akusztikája mellett ezen az estén éreztem azt, hogy feltöltődtem és ahhoz képest, hogy halotti misét néztem, boldogan értem haza. Ez a jó hangulat még kitartott eddig a prágai utazásig, ahol most némi lelkiismeretfurdalással a csúszás miatt mégis befejezem ezt a bejegyzést.
