Nagyon ritkán fordul elő az emberrel, hogy amikor megkapja azt, amire régen vágyik, akkor nem érez némi kis csalódást. Most ez történt a férjemmel, aki idén mindössze az én 230 előadás-élményemet olvasta el és ezen kívül egy-egy általam fontosnak minősített opera élménnyel lett gazdagabb. "Miért nem nézünk Pintér Bélát inkább?" - kérdezte folyton. Ma végre megnéztük A sütemények királynőjét. Az előadástól azt kapta, amire számított - igazi minőségi és szórakoztató színházat.
A magyar színházi életben Vidnyánszky Attilán kívül egyedül Pintér Béla az, aki képes régi előadásait életben tartani és azok a gondozásnak köszönhetően nem is esnek szét az évek folyamán.
Ez az előadás még 2004 októberében, azaz tizenegy éve készült. Utána megkapta a kritikusok díját, POSZT-díjat, legjobb női főszereplő díjat, legjobb társulatnak járó különdíjat. Emlékszem a sikerre és néhány alkalomra is, amikor valami miatt mégsem néztem meg egészen ma estig. Talán azért sem, mert annyira biztos voltam benne, hogy lesz még alkalom. Mindig vannak "kihagyhatatlan", egyszeri előadások, amelyek aztán vagy beigazolják a hozzájuk fűződő reményeket, vagy sem.
Ennyi idő után is elmondható, hogy az 1984-be helyezett történet nem veszített az aktualitásából. Ha a szocializmus időszakára jellemző utalásokat kivennénk a történetből és a mába helyeznénk, ugyanúgy ütne. A téma, a családon belüli agresszió a bemutató óta talán még sokkal inkább a közbeszéd része lett.
Az előadás forgószínpadra készült, amely ugyan nem az egyetlen ilyen Pintér Béla rendezései közül, de mindig meglep. Alternatív színházban a forgó azért is furcsa, mert ezt mostanában azok a színházak is alig használják, ahova be van építve. Különleges luxusnak tűnik, bár nagyon kifejezően hasznosítják - az elején ökör maszkban a családfő forgatja, ezzel is kifejezve, hogy ő az, aki mozgásban tartja a mindennapi élet mókuskerekét, amelyben az egész család él. (Később persze működik magától is a színpad, senki sem pótolhatatlan.)
A forgón minden családtagnak megvan a maga biztos helye. Benedek Mari egy-egy ruhával fejezi ki a szereplők egyéniségét, amely lényegében mindent elmond róluk. Farmerban és laza ingben megy a tanító (Deák Tamás) családlátogatásra, a béke jele a nyakában. Ő a cselekmény mozgatója, neki kell Erika (Enyedi Éva) családi körülményeit feltárni és a hét éves kislányt kirángatnia a mocsárból. Az előadás nagy részében ezt a hátteret ismerjük meg, előbb a mellékszereplőket, majd legvégül a boldogtalan apát (Pintér Béla), aki minden baj forrása. A rendőrtiszt veri a családot és iszik. Nem derül ki számunkra, hogy mi volt előbb: a boldogtalansága, vagy az alkoholizmusa. Most már mindegy, képtelen leállni. A tablón mindenki helyet kap, a Don kanyart megjárt nagyapa (Quitt László), aki a citerázásba és népzenébe menekül (nem árt az előadásnak az élő zene most sem), az elmebeteg sógor (Bencze Sándor), aki esetén egy önironikus kiszólást is megengednek: amatőr színjátszóként őrült meg. Felesége, Ancsa (Csatári Éva) két fia (Thuróczy Szabolcs, Tóth József), míg a főszereplő, Erika anyja (Szalontay Tünde), akiről elhisszük, hogy lehetett volna "intellektuális bombázó", éppen azért tűnik boldogtalannak, mert lánya van. A sminkes jóvoltából (ha egyáltalán van valaki ebben a beosztásban a társulatnál) elég meggyőzően pirosas szinte mindenkinek az arcszíne, minden felnőtt alkoholista, vagy előbb-utóbb azzá válik majd.
Az előadás pontos képet ad a családról, a helyzetről, látjuk, hogy nincs remény, a gyerekek is kellően utálják egymást, úgy tesznek keresztbe a másiknak, ahogy tudnak. Mindössze a főszereplőnk az egyetlen, akiben van némi szeretet, így megfogadjuk Pintér Béla szavait, melyeket a színlapra írt: csak azért is neki drukkolunk. Sok mindenbe nem lehet belekapaszkodni, de az előadás kidolgozottsága és az összehangolt csapatmunka miatt ez mégis csak a "remény színháza". Ilyen előadásokat kellene a Nemzetiben játszani - zárta le az estét a férjem. Ennyiben maradtunk.
