Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Ebben az évadban Budapesten EGYÁLTALÁN nem volt műsoron Bartók Béla operája, a Kékszakállú herceg vára, utazni kellett érte. Az idei korábbi két alkalommal (Kijev – ősbemutató, Milánó) koncertszerű feldolgozást láttam, mindkettőre megközelítőleg két hónapon át készültem és az idei évadom legemlékezetesebb előadásai közé tartoznak.

Ez a bécsi előadás váratlan ajándék volt most az érettségi szezonban. Ma már elhiszem, hogy valóban ott lehettem szerdán a Theater an der Wienben. Bretz Gábor és Nora Gubisch előadásáról részletes beszámoló következik.

Amit láttam, az igazi „rendezői színház” volt, kevésbé jutna eszembe az operaelőadás szó, bár az este első felében valóban el is énekelték a Kékszakállút. A szereplőket inkább lehetett színésznek, mint énekesnek nézni. Mindketten természetesen, klisék nélkül tudtak jelen lenni és alázatosan állították magukat Andrea Breth rendezői koncepciójának szolgálatába. A markáns rendezői beállítás a darabot feltétlenül leegyszerűsítette és nem változtatta meg azt a sok éve kialakult benyomásomat, hogy a Kékszakállú herceg mégis jobban érvényesül koncertpódiumon, amikor a néző fantáziája kevésbé van megkötve. (Pontosabban: én nem futottam bele Kovalik Balázs operaházi rendezése óta egy olyan színre állításba sem, amelyet a mű világához egészen illeszkedőnek éreztem volna.)

Egy korábbi megállapításomat ezzel kapcsolatban nem ismétlem meg, de valószínűleg igaz, hogy az átlagosnál nagyobb elvárásaim vannak éppen ezzel az operával kapcsolatban. Már közel harminc éves a kötődésem hozzá, amelynek nyoma 13 bejegyzés a blogom indulása óta.

Bretz Gáborral láttam eddig a legtöbb Kékszakállút, hét alkalommal biztosan, most is az ő fellépése miatt voltam elsősorban kíváncsi erre a rendezésre. Az Erkelben vele mutatták be a darabot legutóbb (2013. október), amelynek premierje egyik kiváltó oka volt annak, hogy azóta az opera ilyen mértékben foglalkoztat, annak ellenére, hogy maga a rendezés erősen irritált. (Ősszel ötször ismét látható lesz az Operaházban. A kényelmesebbek, ha utazni nem akarnak, de színpadi feldolgozásra vágynak, akkor megtekinthetik Cser Krisztiánnal és Komlósi Ildikóval.)

Ezen az estén éppen azért, mert annyira sok Kékszakállú élményt halmoztam már fel, igyekeztem megpróbálni a lehetetlent, amit Földes Imre ajánlott az ősszel Kékszakállú-előadássorozatában: egészen nyitottan menni, mintha kérdéses lehetne a történet végkimenetele is. 

(Általánosan is igaz, hogy nem célszerű előre elképzelni semmit, abból csak csalódás lehet és úgy járunk, mint a történet két szereplője, akik előzetes várakozásaikat rávetítik a másikra és a szembenézést nem bírja el a kapcsolat.)

 A bécsi nyári fesztivál keretében – az operai világban a szokásosnál talán hosszabb próbafolyamattal jött létre a bemutató. Nem az történt, ami jellemző egyébként, nem egy kész előadásba állt be Bretz Gábor és Nora Gubisch egy-két próba után. (Még egy fontos név nehogy kimaradjon: a japán-amerikai Kent Nagano vezényelte a fiatalokból álló zenekart.)

A legelső percekben már az a meggyőződésem támadt, hogy ez az előadás Judit nézőpontjából készült. (Ahogy a darab viszont mintha erősen Kékszakállú párti lenne.) Eddig jellemzően (=mindig) a Kékszakállú megtekintése céljából mentem az előadásokra és aztán előadás közben azt vettem észre, hogy voltaképp mégis Judittal tudok jobban azonosulni, még akkor is, ha az adott énekest kevésbé ismerem vagy kevésbé tetszik a hangja, mint a férfi szólistáé. Ebből következtetve, annyira nem meglepő, ha egy rendezőnő erősebben képviseli a női oldal igazságát.

Jelen esetben nem annyit érzékeltem, hogy a két fél között eltolódott volna az egyensúly, hanem azt, hogy az EGÉSZ előadás Judit szemszögéből láttatja a történetet, amely nem jelen idejű. Tehát nincs tétje, nincs küzdelem – olyan, mintha a végeredmény bemondása után közvetítenének egy focimeccset. Nekem az egész Judit víziójának tűnt, mégpedig egy nem akármilyen Juditénak.

Egy elmegyógyintézeti ápoltat láttunk (a bécsiek tavasszal kaptak már egy szintén elmegyógyintézetben játszódó Figaro házasságát is, ráadásul két magyar énekessel!), nem egy élete kezdetén lévő szépreményű, ártatlan és sebek nélküli Juditot, aki frissen ismerkedett össze egy titokzatos férfival. Ez a Judit már mindenen túl van és az elméje is megbomlott. Zavaros a tekintete. Ez nem kis módosítás. Nora Gubisch nagyon megcsinálja ezt a figurát, hiteles, roppant erőteljesen halvány és elomló. Jó élmény a színészi és énekesi teljesítményét látni, ráadásul akcentusa nem igazán zavaró magyar fülnek sem. Mindössze az a baj(om), hogy egyáltalán nem tudom ezt Bartók Juditjával összekapcsolni. Csak a mű zenéjét és szövegét felhasználó más történetként lehet ezt elfogadni. (Valószínűleg így is kell, az előadás rákényszerít a nyitottságra. Erre mutat az is, hogy írtak hozzá egy második részt. Erről később.)

A Kékszakállú herceg vára esetén a néző (= én) hajlamos készpénznek venni azt, amit Judit elmond, amit a zene is aláhúz. Hideg, sötét a vár, mindenhol vérfolt. Ezt a legtöbb rendezés nem szokta kétségbe vonni vagy ellenpontozni, bár az sem lehetetlen, hogy csak én nem láttam még ilyet. Ez az előadás nem a Kékszakállú Judit általi megismerését követi nyomon, hanem ajtóról ajtóra haladva pusztán fokozatosan kibontják előttünk azt a képet, amilyennek a nő látta a férfit korábban. Ez csak árnyalatnyi különbségnek látszik, de ennél több. Nekem ez a férfi csak egy emlékképnek, benyomások összességének tűnt a múltból. 

Általános következtetés is levonható persze ebből: erős bizonytalanságérzetünk támadhat az előadást nézve akár a világ megismerhetőségével kapcsolatban is. Ha feltételeznem kell, hogy a benyomásaim biztosan megcsalnak, akkor innen annyira nincs messze az út a talajvesztéshez és akár az elmegyógyintézethez sem. Ha ennyire messzire nem is akarnánk eljutni, azért nem árt, ha tudatosítjuk magunkban, hogy mindenkit csak a róla érkező, akár felületes vagy téves benyomások alapján ítélünk meg, és jobban tesszük, hogy túl messzemenő következtetéseket nem vonunk le.

(De éppen a fent leírtak miatt óvatos lennék – ez az én olvasatom, ami itt következik, más néző akár mást is beleláthat Andrea Breth rendezésébe, más előélményekkel és élettapasztalatokkal valószínűleg mást is fog. A társaságunkban lévő fiatalembert, aki élete első Kékszakállúját láthatta élőben, ez a rendezés egészen lenyűgözte, míg én azt éreztem, hogy ugyan jó lehetőség ismét a darabon gondolkodni, de akkor és ott (!) egyáltalán nem ragadott meg. Viszont még utólag is foglalkoztat. Rengeteg múlik tehát rajtunk, nézőkön – más-más előadásnak látjuk ugyanazt, ahogy másnak látjuk a körülöttünk élőket is bizonyára - már azokat, akikre valamennyi figyelmet egyáltalán fordítunk.)

Az előadás egy szépen világított képpel kezdődik: a Kékszakállú egy széken ül, csak a felsőteste látható. Maga mondja el a Prológot (felvételről, de nem érzékeljük a különbséget). Miután az előadás Bécsben van, és ugyan lehetnek jelen magyarok, de valószínűleg kevesen, a felirat nélküli prológ számomra erősen kérdéses megoldás. A rendező arra nem számíthatott, hogy csak a darab alapos ismerői ülnek majd be, így valószínűleg a szöveg zenéjét, annak értelme nélkül kívánta felhasználni. (Az előadás második részében aztán módom volt megtapasztalni, hogy milyen az, amikor beszélnek a színpadon és nem értem, hogy miről.) Bretz Gábor beszédhangja is nagyon kellemes és a szöveg annyira mégsem hosszú, valószínűleg emiatt ez elviselhető kezdő élménnyé válik azoknak is, akik egészen tudatlanul ültek be az előadásra.

A prológ utáni percekben, még bőven az első ajtó előtt az egész darab alaphangulatát átvesszük és kiderül a nézőnek, hogy Judit elméje zavart és valami nagyon nincs rendben körülötte. Egy nagypolgári lakás előszobájára emlékeztet minket a díszlet, amely egyszerre hétköznapi (asztal, székek, kancsó és vizes poharakon kívül mást nemigen látunk), viszont az egymás mellett sorakozó hét egyforma ajtó talán mégis túlzásnak számítana bárkinek, aki nem tudja, hogy ez lenne a fő motívum. Arra számítunk, hogy majd ezeket szépen sorban kinyitják. Nem így lesz. Szobáról szobára haladva, csigavonalban, egyik szobából fog nyílni a következő, ahogy ez logikus is lehet, bár a kezdő képnek ez ellentmond. Ennél persze jóval drasztikusabb különbség, hogy a férfi széken ülve mondja a kezdő szöveget („megérkeztünk”). Nem úgy tűnik, mintha máshol is lettek volna. Judit pedig a földön fekve válaszolgat. Ebből a kezdő párbeszédből a néző azonnal levonja a következtetést, biztosak lehetünk benne, hogy egy szokatlan beállítást látunk majd. A díszlet és a jelmez acélkék-szürke tónusa is alátámasztja, hogy ez egy lehangoló Kékszakállú lesz. A hiány és az üresség dominál. Én a darabból kiindulva mindig azt olvastam ki belőle, hogy kezdetben Judit nagyon energikus és amint elbizonytalanodni látszik, akkor átveszi a férfi tőle a kezdeményező szerepet – három kulcsot is ad neki egyszerre. Most ebben a beállításban ezeket az energiákat kevésbé éreztem, illetve amit igen, azok inkább a szereplők önrombolására irányultak. Ami nekem lényeges mozzanat volt a kezdőképben: azonnal világossá vált, hogy egyáltalán semmi esély sincs, nem fog létrejönni kapcsolat, mindkét szereplő megmarad a saját világába zárva. Általában kisebb-nagyobb mértékben, de szokott erre némi esély nyílni, és aztán az ötödik ajtó után ez eloszlik.

Mint mondtam, egészen az elején az vált a meggyőződésemmé, hogy ez a Kékszakállú Judit emlékezetében lakik, maga mellé képzeli pusztán. Könnyen előfordulhat, hogy más nézőnek reális a szituáció és nem egy, hanem két lelkileg súlyosan sérült embert lát a színpadon. Nora Gubish szólamához és karakteréhez egyaránt illett ez a szerep, ez a rendezői elképzelés, ugyanakkor Bretz Gábornak Bartók olyan dallamokat írt, amelyek annyira szépek, hogy az előadás néhány pontján mégis muszáj ezzel a hanggal egészséges embert látni benne, így paradox módon éppen az énekesi teljesítményének minőségével időnként hitelteleníti ezt a depressziós-idegbeteg Kékszakállú figurát, amilyet a rendező jóvoltából eljátszhat. Bretz Gábor alkatához a torreádor és Don Giovanni vagy Figaro (és remélhetőleg hamarosan Almaviva is) jobban illik, általában kihasználják alkatát, természetes eleganciáját. Jelen esetben a rendező semmit nem akar ebből a méltóságteljességből, eleganciából felhasználni, nem akar egy sármos Kékszakállút elénk tenni. Színészileg nyilván jóval hálásabb egy ilyen megtört, zavart elméjű figurát játszani, mint kliséket, vagy a saját alkatának megfelelő szerepet, így nyilván ez a feladat fejlesztő hatású volt az énekes számára, még akkor is, ha ezt az előadást kevésbé jó nézni, mint egy koncertszerű feldolgozást lenne ugyanezzel a két énekessel.

Minden Kékszakállúhoz szoktak egy másik operát vagy koncert esetén egy másik zeneművet is kapcsolni, amelyek jellemzően másodlagos fontosságúak és éppen ezért rendszerint megelőzik. Ezúttal szokatlanabb megoldáshoz folyamodtak: írtak egy leginkább alternatív színházi kísérletre emlékeztető második részt hozzá.

Sose szoktam ilyet javasolni, mert minden előadás tetszik valakiknek, szerencsére az emberek ízlése erősen eltér egymástól, de most nyomatékosan mondom: aki szereti Bretz Gábort és-vagy a Kékszakállút, annak érdemes megnézni az előadás ELSŐ (!) részét. Utána célszerű visszaülni az autóba és szépen hazahajtani. Ellenkező esetben a következő élményben lesz hetven percen át része a nézőnek:

!!! Ami itt jön, az egyértelműen SPOILER, azoknak, akik megnéznék még az előadást a következő héten. Óvatosan olvassátok.

Ebben a részben a labirintusszerűen felépített díszletet, a szobákat lebontották, helyette viszont egy igazi nagy teret látunk. Lehet ez egy felújítás alatt álló bankfiók központi nagy csarnoka, neonvilágítással, vagy valami hasonló. Kékesszürke tapéta és magas faburkolat nyomaszt továbbra is, körben a falakon. (Zsótér vígszínházi Kékmadarát juttatta eszembe, ha van ember, aki még arra emlékszik…)

Eddig nem említettem, mert nem is volt annyira fontos: több idősebb ember vett részt néma statisztaként az első részben, illetve a szokásos három fiatal lány, a rendszerint jellegtelennek beállított, egyéniség nélküli régi asszonyok. (Ők most is szépek, fiatalok és megjelenésükkel nem keltik az érdekesség benyomását.) Ebben a másodikban e statisztáké a fő szerep. Ülnek, hallgatnak és a terem közepére húzott radiátorokat pucolgatják, hosszú nagy csendek között néhány mondatot is mondva (állítólag bécsi tájszólásban, de én sajnos a németet csak foszlányokban értettem volna amúgy is). A közönség egy része ilyenkor felnevetett, ha végre valaki megnyikkant. Egy angol szereplő is volt, akit viszont tudtam követni – korábbi színészi karrierjéről, egy világ körüli turnéról beszélt. (Ezen a ponton sikeresen elkalandoztam az előadástól, mert eszembe jutottak együtt és külön külön is az éppen Japánban turnézó énekes ismerőseim, akik közül lehet, hogy nem egy negyven év múlva hasonlóan gondol majd vissza erre az alkalomra.)

Közben lejátszották Schumann Geistervariationen c. alkotását (11 perces zongoradarab) és egyszer Gábor is bejött, elmondta a Prológot ismét és ezzel a kataton hangulatból kizökkentett kis időre.

A közönség változatosan reagált erre a szándékoltan „lassú színházra”, hallani lehetett egy borosüveg nyitását, bár néhányak szerint ez sör volt (ha már ezen a ponton sem egyezik a nézők álláspontja, hogyan egyezne a rendezői szándékok értelmezése terén?),  néhányan bátran távoztak, miután bevágták maguk mögött az ajtót is. Én a korábbi napok kimerültsége miatt megpróbáltam elaludni, de nem sikerült, mert mégis tudatában voltam a pillanat nagyszerűségének, hogy éppen életemben először Bécsben vagyok színházban.

Ez az egész második rész az első nyomasztó hangulatát sikeresen fokozta, ugyanakkor hatástalanította is. Sajnos a rendező nem számol azzal, hogy a nézők egy része már több ilyen provokatív előadáson ült. Bennem ingerültséget nem keltett, inkább csak időpazarlásnak éreztem az egészet és sajnáltam, hogy ehelyett nem kint beszélgettünk.

Sokkal jobb lett volna ennél az is, ha kétszer lejátsszák a Kékszakállút– akkor mód lett volna egy-egy rezdülést ismét megfigyelni és elmélyíthettük volna benyomásainkat. (Ezzel a feltételes mondattal most én sem vettem figyelembe az énekeseket, akiknek nyilván két Kékszakállú nem hiányozna egy estére, de rájuk úgysem szokott igazán senki sem tekintettel lenni…)

Az, hogy mi volt a közönség véleménye az egészről bátrabban kifejeződött, mint ahogy ez Pesten szokott megtörténni egy modern rendezésű előadás után. Nagyon erős búúzás is volt, és nagy taps is fogadta a színpadra lépő énekeseket és a zenekart.

Én a magam részéről mindent összeadva és kivonva: hálás vagyok azért, hogy szembesülhettem ezzel a szokatlan beállítású Kékszakállúval, Nora Gubish személyében hallhattam egy számomra új énekest, akire másban is kíváncsi lennék és elsősorban: ismét láttam játszani Bretz Gábort, mert elsősorban mégsem vágyom annyira sok új énekes megismerésére, inkább szeretem a már "megfigyelt embereim" pályáját követni. Az első tíz év lassan letelik, és nem igazán kérdéses, hogy nézem-e továbbra is.

Bretz Gábornak szeptember 26-án Wiedemann Bernadettel a MüPá-ban koncertszerűen lesz ismét Kékszakállúja, majd Hamburgban énekel a Don Carlosban II. Fülöpöt. Az operaházi műsor csak decemberben ad neki négy Don Giovanni előadást (az Erkel Színházban), amelynek a szereposztása viszont minden okot megad arra, hogy örömmel várakozzunk rá. Addig is: nézhető ez a Kékszakállú még: június 21, 23, 25-én 19.30/kor.

Címkék: Bécs Opera Bretz Gábor Kékszakállú Nora Gubisch Kent Nagano Andrea Breth

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr497549936

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.