Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Az elmúlt két hétben a nagy mennyiségben (4) rám zúduló Faust előadásokon (Faust I, Faust II  itt a Katonában, Gounod és Busoni műve az Operaházban) többnyire számon kértem, hogy a főszereplőt alapjellemzőjeként megszokott örökös keresés- és küzdésvágyától megfosztották. Most panaszra nem lehet okom, a "Godot-ra várva" a Katonában kellő hangsúlyt fektet a küzdésre, kitartásra és ígéretesen reménytelen is a helyzet. Beláthatjuk, hogy "nincs ránk szükség" - amelyhez a szereplők csak azért is jó képet vágnak. (Az öngyilkosság mellett a "Mondjuk azt, hogy boldogok vagyunk!"  is átmeneti megoldási lehetőségként kínálkozik.)

Ascher Tamás és Zsámbéki közös rendezése olyan, amilyenre a rendezők korábbi munkái, a szereposztás ÉS a szöveg ismeretében gondolnánk. (Nem is tudom, hogy ez most jó-e vagy rossz - de ez jutott eszembe. Nem hatott meglepetésként az előadás, leginkább magától értetődő volt.)

Beckett utasításaiban túl sok mozgásteret nem ad, előírásait betartják. "Klasszikus" előadásra utalnak a jelmezek  (Szakács Györgyi tervezte őket) és a smink is. Sokan bohócokat látnak a főszereplőkben és ha Kocsis Gergelyt és Elek Ferencet nézzük, akkor valóban emlékeztetnek Stan és Panra, illetve Chaplinre. Annak is van jelentősége, hogy most nem látszanak a Katona színpadának hátsó falai, mint sokszor, le van szűkítve fekete térelválasztókkal. A háttérben vetítővászon, a cselekmény pedig szinte kizárólagosan egy hatalmas, egy pontra rögzített "felfordított tányéron" bonyolódik, amely a színészek elhelyezkedése szerint ide-oda billeg. Elszáradt fű borítja, és rajta van egy fa is, ahogy az elkerülhetetlenül szükséges a rendezői utasítások szerint. Sőt: a fa néhány levele is kihajt, ezzel is jelezve, hogy némi idő eltelt. (Jó régen ugyan, de mégiscsak létezett olyan koncepció, hogy a világ lapos és a pereméről le is lehetne esni...Mintha Khell Csörsz díszletében ez a gondolat öltene testet.) Ahogy a szövegben előfordul, hogy "most mi vagyunk az emberiség", ugyanúgy az elejétől fogva megteremtődik az a benyomás, hogy ez a tér jelenti az egész világot, nincs hova menni innen. A főszereplők nem is hagyják el ezt a helyet, éppen ez a lényeges, hogy nem is képesek rá. A két mellékszereplő (Kulka János, Keresztes Tamás - az úr és a szolga, akik elválaszthatatlanok) mégis kívülről jön, egy másik világból (?), egy ideig marad, azután távozik csak.

A két felvonás ( a második nagyjából fele annyi ideig tart, mint az első) ugyanazt a szituáció sort ismétli meg, jelezve, hogy az élet ismétlődések sora, variációk egy témára. A színészek feladata óriási, mindegyik szerep nagy kihívás: ezt a szöveget, amely egyszerre hétköznapi, másrészt szinte minden sorában filozófiai üzenetet hordoz és ezért fontos, úgy kell mondaniuk, hogy természetes legyen, de hangsúlyos is és mindenekelőtt: a nézők lehetőleg ne unalmasnak, hanem feszültnek érzékeljék a helyzetet. (Jó kontraszt, amikor Keresztes Tamás "gondolkozik", az addigi néma szolga fecsegni kezd. Akkor érezzük át csak igazán, hogy az addigi kevés szövegnek mekkora súlya van.)

Az előadás cselekménye három mondatban összefoglalható lenne, a cím is jelzi, hogy "csak" várnak. Közben mintha nem a pillanat élvezete, hanem az idő felgyorsítása lenne az, ami igazán érdekli a szereplőket. (Elgondolkodhatunk előadás közben, hogy nem erre törekszünk-e mi is, nem siettetnénk-e azt, hogy legyen már vége a napunknak? Csak teljen már le. Pedig mégis az lenne az érdekes, hogy érezzük magunkat közben...)

Az idő pedig egyre nehezebben telik, a második részben, amikor nagyrészt ismétlésről van szó, még nehezebben. Vladimir és Estragon pedig valódi hősök, akik kopottak ugyan és úgy tűnik, hogy répán és csirkecsonton tengődnek, mégis szembenéznek a hiányokkal és a kibírhatatlannak tűnő várakozással. Felmerül ugyan még két lehetőség: ha egyszer Godot mégis eljön, illetve ha találnak egy alkalmas kötelet és felakasztják magukat arra. A néző számára mégis világos, hogy a világ végezetéig a látottak fognak ismétlődni, így fognak továbbra is heroikusan küzdeni. Igaz, hogy a "Hiába, nem megy." a kezdőmondat, de a végső mindig a "Menjünk." lesz. Talán segítség  ehhez az is, hogy a múlt - az előző nap - eseményei elmosódnak, egyedül a nevükben biztosak. (Hogyha a szerző még később írja a darabot, még lehet, hogy már ez az egy fogódzó sem maradt volna meg a szereplőinek.) A másik tényező, amelyből a várakozáshoz ők is és mi is erőt meríthetünk: Vladimir és Estragon összetartozása nem kérdőjeleződik meg. Talán ötven évet is eltöltöttek együtt - amely a darab keletkezésének idején (1952-ben volt a bemutató) nagyjából az évszázad kezdetére utal vissza, ahogy van erre azonnal a darab elején egy utalás is. A közös küzdelem, azaz a várakozás a soha be nem következő eseményre nagyjából akkor kezdődött. A jelen eseményeiről nem ejtenek szót, elhárítják - arról nem érdemes beszélni. Milyen szerencse ez a szerzői döntés: a korhoz kötöttség hiánya az, amelyik tartósítja a darabot

A tegnap éppen 29. alkalommal ment ez a 2014. április 26. óta futó előadás, majdnem telt ház előtt. Néhányan nem jöttek el, bár minden jegyet eladtak. Már harmadik hónapja folyamatosan tapasztalom, hogy a Katona mindhárom játszóhely egészen tömve van, hiába van szezon vége és hiába "kemények", azaz nem túl könnyen befogadhatóak az előadások. (Úgy látszik, hogy a "régi" Nemzeti közönsége tartósan a Szkénében, az Örkényben és itt ragadt, nekem e három színház még a korábbinál is nagyobb telítettsége ezt sugallja.)  Vegyes közönség volt, diákok és idősebbek is jöttek egyaránt - feltételezhetően sokan ismerték a szöveget, de bőven lehetettek olyanok is, akiknek első találkozásuk volt a szerzővel. Ami jó jel a szereplők számára: a szünet után mindenki visszaült.

Én gimnazistaként próbálkoztam a Godot-val, és azt hiszem, hogy ez volt az egyetlen színdarab eddig, amelyiket nem tudtam első nekirugaszkodásra elolvasni, talán csak harmadikra. Azóta a színpadi feldolgozásai sem kötöttek le egészen, Horváth Csaba rendezését kivéve, amelyikről éles emlékképeket őrzök. Azt hiszem, hogy a szereplők akrobatikus mozgásai segítségével sikerült az előadás jelentős részében a kívánatos feszültséget és a közönség figyelmét egyaránt fenntartani. (Horkay Barnabás, Horváth Csaba tanítványa ennek az előadásnak a mozgástervezője, ne felejtődjék el ő sem.)

Ebben az előadásban igazi színész-centrikus rendezői felfogást látunk. Keresztes Tamás (Lucky) szinte végig néma, de amikor nincs szövege, akkor is egészen intenzíven van jelen. Egész teste, arca folyamatosan mozog, rángatózik. A smink segítségével elképzelhettük, hogy milyen színésznek fogják látni ötven év múlva a dédunokáink korosztálya. Amennyi energiát beletesz az előadásaiba most, az alapján úgy tűnik, hogy jó hosszan ki fog ez a lendülete tartani. Pozzo szerepében Kulka János talán nehezebb helyzetben van. Általa fogalmazódik meg először az idő kitöltésének szükségessége. Egy-egy pillanatra valóban megkérdőjeleződik, hogy jó döntés-e ez a részéről, jobban járunk-e mind így. Mintha a színész sem lenne végig biztos, hogy elég érdekes-e ez a történet a nézőknek. De aztán, mintha elhessegetné a gondolatot. Varga Zétény, Godot hírnöke szerepében természetesen jelenik meg mindkétszer, üde színfolt az előadásban a talpraesett, szépen beszélő kisfiú.

Kocsis Gergely és Elek Ferenc jó párost alkot együtt, szerencsés, hogy nincs közöttük életkori szakadék. Az, hogy azonos korosztály tagjai, jelentéssel bír: elhihető, hogy együtt élték le az egész életüket. (A kortalanságukat erősíti, hogy tudhatóan sokkal fiatalabbak ötvennél, azaz az idő múlása nem látszik meg rajtuk.) Szerethetőek a maguk esendőségében és az azért is fontos, mert a közönség hajlamossá válik, hogy nekik drukkoljon. Azt kívánjuk mi is, hogy látogassa már őket meg Godot. Az, hogy ki mennyire tud ebben bizakodni, egészen egyéni kérdés.

Címkék: Katona Keresztes Tamás Kulka János Zsámbéki Gábor Ascher Tamás Elek Ferenc Kocsis Gergely Godot-ra várva Horkay Barnabás Szakács Györgyi Khell Csörsz

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr927494890

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.