János passiót néztem: kedden Pécsett (a Kodály Központban, a Pannon Filharmonikusokkal és a debreceni Kodály Kórussal), szerdán a Zeneakadémián (a Purcell Kórussal és az Orfeo Zenekarral), csütörtökön pedig az Operaházban, Eperjes Károly félig-szcenírozott változatát. Az ismerőseim körében megoszlanak a vélemények, hogy ez mazochizmusra vagy hedonizmusra utaló magatartás. A beszámoló után ez szabadon eldönthető.
A legnyilvánvalóbb kérdés: miért érdekes nekem ennyire éppen a János-passió?
Tavaly láttam először a Máté-passiót, egy héten belül azonnal kétszer, de előzetes zenehallgatás nélkül. A "vágatlan" verzió tetszett jobban és utólag még egy ideig foglalkoztam is vele. Idén felmérve, hogy az Operaház a János-passió mellett döntött, karácsonykor elővettem egy felvételt és annyira megszerettem, hogy azóta naponta legalább egyszer, de néha kétszer is meghallgattam, bár rendszerint nem sorrendben. Ez nagyban segített átvészelni ezt a telet, a halállal való folyamatos szembesülést ( írhatnék blogot anyám Kékgolyó utcai sugárkezeléséről, műtétjéről is ). Akárhogy nézem, az elmúlt tíz évem második legnehezebb periódusa ért most véget. Ezt akár meg is ünnepelhettem a János-passió háromszori megtekintésével.
A passió szövegében ott a hívő reménykedése: "a te szenvedésed árán én megszabadultam a haláltól?"A zenéből senki sem jönne rá, hogy itt valakinek a megkínzatásáról van szó. Árad belőle a szépség és a harmónia. Ebbe lehet belekapaszkodni.
Ha a halált legyőzni művészettel nem is sikerülhet, de a zene segít abban, hogy mégse szője át minden pillanatunkat az elmúlástól való félelem. Pontosan úgy, ahogy a busz- és villamosutazások egészen más színben tűntek fel nekem, amióta a János passiót hallgattam közben.
Buktatók...
Annak ellenére, hogy átlagosan 6-7 előadásra ülök be minden héten, ennek a tervezett passió nézésnek a kiemelt fontossága már januárban nyilvánvaló volt. Természetesen az a veszély is fennállt, hogy rendszerint csalódik az ember abban, amire nagyon vágyik. (De nem mindig! Van példa arra is, hogy megkapjuk amit szeretnénk és tudunk neki ezek után is örülni. Legalábbis az utóbbira kellene törekedni, minden erőnkkel.)
A másik: annyira megszoktam a felvételemet, hogy az tűnt az egyedül elfogadható mércének. A három előadás beigazolta: a karmesterek nem egészen abban a tempóban vezényeltek, ahogy azt vártam, egymáshoz képest is jelentősen eltértek az interpretációk. Ez nyilván természetes, nincs két egyforma felvétel forgalomban, akár ugyanattól a karmestertől sem. (Azoknak, akik korábbi produkciókban tanulták be a művet még szokatlanabb lehet egy eltérő ritmushoz igazodni, ahhoz képest a néző mindenképp egyszerűbb helyzetben van.)
Összehasonlítás jön...- a bevezető vége, önvallomással
Némi gondolkodás után a három előadás együttes bemutatását választottam, így óhatatlanul lesz benne összehasonlítás, amely nem mindenkire nézve lesz kedvező. Van aki jobban és van aki kevésbé tetszett, nem tudtam a teljesítményeket nem összevetni, ez automatikusan megtörtént bennem. Viszont mielőtt ezt valaki kritikának értelmezné, itt igyekszem még egyszer aláhúzni, hogy ez egy nézői blog, EGY darab néző véleményét tartalmazza. Magamat nem tekintem kritikusnak (főleg nem zenekritikusnak), de rajongónak sem - ugyanis elvakultan és süketen (sajnos v. szerencsére) még azokat az énekeseket sem nézem, akiket a legtöbbször hallottam és a leginkább figyelek. Hábetler András szokta operabeavatóiban az éneklést a versenysporthoz hasonlítani. Ha ez így van, akkor én egy olyan szurkoló vagyok, aki igyekszik a csapatot minden eseményre követni, akkor is, ha az éppen nincs átütő formában, akkor is ha szinte esélytelen helyzetbe kerül, ha tétmeccset vagy ha barátságos mérkőzést játszik. A lényeg a folyamatosságon van. Ezek a János-passiók néhány énekest új oldaláról mutattak be. Nem kevesen erősítettek meg abban, hogy érdemes őket továbbra is figyelni. (És csak egy olyan énekest hallottam, aki elrettentett magától.)
Konkrétan az előadásokról
1. Közönség
Már ősszel Szegeden is megállapítottam, hogy a vidéki koncertlátogatóknál senki nem tud nagyobb figyelemmel zenét hallgatni. Mert nekik igazi esemény egy ilyen program. 999 néző fért be a Kodály központba, el volt adva minden hely és csak néhány szék maradt üresen. Ugyanígy telt ház volt szerdán a Zeneakadémián és csütörtökön az Operaház premierjén is. A Zeneakadémián többnyire diákok ültek körülöttem, akik a pécsi közönséghez hasonlóan, feszült figyelemmel hallgatták a passiót. Most is a papírforma igazolódott, az Operaháznak van a helyárak ellenére a legrenitensebb közönsége, vizes üvegek kinyitása és papírcsörgés is hallatszott előadás közben. (A korábbi élményeimhez képest ez ma csak kismértékben volt jellemző, így még ez is jónak mondható. Igazi bunkók nem ülnek be egy János passióra, ez kijelenthető.)
Pécsre vittem negyven diákot, és ez persze számomra megváltoztatta a helyzetet: nyilvánvalóan fontosabbá vált, hogy nekik hogy tetszik az előadás, mint az én saját benyomásaim. ((Az egész nap jól telt, végig jó idő volt, verőfény. Tetszett a Csontváry kiállítás szinte mindenkinek, sőt voltak diákok, aki a szabad idejükben bementek más képtárba is, én pedig egy régi barátnőmmel tudtam tíz év után három órát együtt eltölteni a Zsolnay negyedben. Összességében kedvező alaphangulatban ültünk be mind a koncertre. A Kodály Központ mindenkinek tetszett, kaptunk egy vezetést egyből a megérkezésünk után Dobos Lászlótól, sőt belenézhettünk Megyesi Schwarz Lúcia és Bogányi Tibor próbájába is, és ez nagyon jó kedvcsináló volt. A koncertről már vegyes benyomásokkal jöttek ki a gyerekek, egészen szélsőséges vélemények is megszólaltak.))
2. Színpadkép, látvány
Nekem elég szokott lenni a muzsikáló zenekar, kórus látványa, de a tanítványaim szinte mind hiányolták Pécsett, hogy a koncerten "nem volt mit nézni". Ezt hallva jobban érthető az Operaház álláspontja. Talán nem járnak egészen vakvágányon, amikor igyekeznek a nézői igényeket kielégíteni és félig-szcenírozott verziót készítettek. Még az is lehet, hogy nekik van igazuk, és sokan vágynának arra, hogy mindig valami történjen a színpadon. (A kérdés pusztán az, hogy akik ezzel így vannak, azok bemennek-e egyáltalán a János passióra. Ez koncertmű eredendően.)
Az operaházi előadás díszletét Cziegler Balázs készítette. A háttérben fent egy gótikus katedrális üvegablakain a tizennégy stáció elevenedik meg. Ahogy halad az előadás, folyamatosan egyre több világosodik ki. A lenti rész egy arénára emlékeztet. A rendező háromféle történelmi koron gondolkodott eredetileg, de végül a Colosseumra és az ókeresztény időszak vértanúira kívánt emlékezni. Éppen a Colosseum nem jutott volna eszembe az alsó rész fekete falairól, de maradt itt hely a kórusnak és két szólistának. Jézus végig az előtérben ült és állt, az Evangelista pedig oldalt, egy templomi felolvasó pult mellől szólt hozzánk. A többi szólista mind fent, középről énekelt - a színpad hátsó részén. Ez az elrendezés eleve sok mindent eldöntött. Például azt, hogy a fenti szólistáknak nagyobb energia kellett, hogy jól hallatszanak, mint kellett volna akkor, ha a színpad elején állhatnak (ahogy az koncertszerű előadásoknál megszokott). Az Evangélista súlya is csökkent az oldalsó elhelyezésétől, különösen így, hogy egyedül Jézus énekelt kotta nélkül. E tényezők és Kovács István szuggesztív jelenléte hozta létre azt, hogy ebben az előadásban - a legnagyobb meglepetésemre - Jézus lett a főszereplő. Én egészen eddig azt hittem, hogy a passzív áldozat szerepének igazán nem lehet súlyt adni, szükségszerűen pasztelles kell, hogy legyen az alakítás. Hát nem, Eperjes Károly mindent megtett és sikerrel érte el, hogy a fő hangsúly Jézusra kerüljön, akinek a szenvedéstörténetét beszélik el.
Kárpáti Enikő jelmezei szépek, csak az a kár, hogy nagy befolyással nincsenek az előadásra mégsem, igazi színházi jelenetek nem játszódnak le ugyanis. Vincze Balázs balettbetéteket koreografált. Elmondta a premier utáni ünnepségen, hogy úgy érzi, hozzáadott ez a darabhoz. Én örülök, hogy az alkotók elégedettek - csak jobb így nekik, mintha éreznék, hogy ez mégis csak sallang, feleslegesek a táncok és nemhogy nem adnak hozzá, helyenként elvonják a figyelmet. Azt pozitívumnak tekintem, hogy a szólókat nem táncolták szét, bár az előadás a plusz költségek és minden bevetett attrakció ellenére kevésbé szólalt meg hatásosan, mint a zeneakadémiai, amely nem ilyen illusztratív elemektől, hanem attól vált hatásossá, hogy látszott a produkción a kiérleltség, a műhelymunka. Én ugyan egy ideje nem nézek balettet, de volt idő, amikor eleget néztem ahhoz, hogy most a táncszámokat klisészerűnek érezzem. (Most nem jutott eszembe, mint A sárga hercegnő után az, hogy mégis meg kellene ismerkedni a balett-társulat munkájával is, ugyanakkor megemlítendő, hogy a táncosok szívvel-lélekkel megvalósították ezt a nem túl izgalmas koreográfiát, nem rajtuk múlt,hogy a darab ilyen beavatkozást egyáltalán nem igényel.)
3. Rendezői koncepció
A pécsi koncerten nyilván Bogányi Tibor karmester döntése volt a szólisták elhelyezése. Énekesbarát megoldás volt a részéről, hogy a szólisták közül csak azokat ültette domináns helyre, akik folyamatosan szükségesek voltak. Az evangélista került előre (Kálmán László), Jézus a kórus elé (Kovács Péter) - a másik oldalon pedig alkalmilag, amikor szükség volt rá megjelent Pilátus is (Cser Krisztián). A szólókra a zenekar elé léptek az énekesek, és nyomban utána háttérbe húzódtak. Ez az elrendezés önmagában is jelzi, hogy a János passióban legtöbbet éneklő evangélista kapná a főszerepet.
Vashegyi György beállítása hasonló, de nem egészen. Ő egymás mellé teszi jobb oldalára az evangélistát (Szigetvári Dávid) és mellé Jézust (Najbauer Lóránt), így Jézus fontosabb szerephez jut már a színpadi pozíciója által is. A karmester bal oldalára lépnek elő sorban a többiek, akik szólóik között a kórust erősítik. Nem véletlen, hogy ez a kórus szólt a háromból a legjobban, még akkor is, ha sokkal többen léptek fel az operaházi előadáson. Nem titkolom, nekem ez a megoldás tetszett a legjobban.
Eperjes Károly, mint ezt a látvány kapcsán leírtam, Jézust teszi főszereplővé és a többi énekesnek kivétel nélkül megnehezíti a helyzetét. Sokkal hálásabb lett volna mindenki másnak koncerten énekelnie ugyanezt. Ami viszont meglepett, az a Jézus-Pilátus jelenet megoldása volt.
Eperjes Károly a premier előtti Hangolón kifigurázta az operarendezések hagyományos stílusát, valóban szórakoztató módon. Tényleg igaza van, milyen vicces az, ha két ember szerelmes, és nem egymást nézik. Jelen esetben kapott két olyan énekest (Pilátus: Palerdi András), akik mindketten képesek egy-egy karaktert valóban eljátszani, színészként is. Ahelyett, hogy a passió legdrámaibb részét, kettőjük beszélgetését valóban megpróbálta volna megrendezni, nem teremtett közöttük semmiféle kapcsolatot. Kihagyta a nagy lehetőséget - az egyetlen olyan részét nem találta ki a darabnak, amelyik valóban megélne színpadon. Jézus lent a nézőtér elején néz felénk, Pilátus pedig fent. Rengeteg értelmetlen lépcsőjárást tervezett viszont Pilátusnak, aki az előadásban valószínűleg az ide-oda vonulással töltötte a legtöbb időt. Nem is értettem, ha a többi szólista leülhetett fent, akkor a történet nagy részében jelen lévő Pilátus ezt miért nem tehette meg.
Felemás megoldás született az Operában, hiába álltak rendelkezésre válogatottan jó énekesek. Kevesebb strapával, esetleg csak a zene bepróbálására koncentrálva ennél is jobb előadás jöhetett volna létre. Ha lehet választani, akkor már jöjjön inkább a vetítés látványként (ahogy tavaly a Mátéban), ha muszáj valaminek jönnie, de legalább ne pakolják hátra a szólistákat.
4. Zenekar - kórus
A három passiót hallgatva az volt a benyomásom, hogy a műfajban leginkább Vashegyi György együttese van otthon és az ő csapata fektethette be minden bizonnyal a legtöbb energiát az előadás létrehozásába. Ráadásul fiatal művészeket kért fel a főszerepekre is, akik a kórusban is énekeltek a szólók között. Talán emiatt volt az, hogy ez az énekkar szólt a háromból a legjobban.
Az operaházi előadásban is volt rá eset, amikor egy szólista nem volt végig szinkronban a zenekarral (vezényelt: Strausz Kálmán) (nem nyomoznám, hogy ki hibázott, épp ez az a terület, ahol a mocsár kezdődik...nem mászom bele az ingoványba), de brutálisan, bántó módon ezt igazán csak a pécsi koncerten érzékeltem, amikor az egyik gyönyörű áriánál hirtelen azt hallottam, hogy az énekes tempója a megszokott, míg a zenekar és a csembalista egészen más ritmusban játszik. Volt több további, mezei nézők számára is érzékelhető döccenő, amely nyilván abból eredhet, hogy egy vidéki zenekar megfelelő operaházi szólistákat nem tud több napon át lent tartani, hogy hosszan együtt próbáljanak. Ennyire egyszerűnek tűnik az egész, bár biztosan nem az.
5. Szólisták - szerepenként
Evangélisták
Számomra igazi reveláció volt a zeneakadémiai koncert, és leginkább Szigetvári Dávid miatt lehetett az. A fiatal énekest tavaly láttam ugyancsak Evangélistának a Máté passióban, akkor is éreztem átszellemültségét. Egészen eggyé válik a szereppel. Végig lekötötte a figyelmemet, úgy hallgattam a történet kibontakozását, mintha először hallanám. Most, három hónap felkészülés és egy előző napi koncertélmény után még inkább hatott. Én láttam Szigetvári Dávidban Jánost, a legkedvesebb tanítványt, ahogy újra éli mestere szenvedéseit. Ha lenne heti egy fellépése ebben a szerepben, képes lennék rá, hogy minden alkalommal ott üljek. (Volt ennek a koncertnek egy kisebb mellékhatása: mivel egy pozícióban, előre dőlve néztem az előadást a Zeneakadémián, a hátam még most is fáj. De megérte így is, hatalmas élménnyé vált, felejthetetlen.) Az énekes a tenor áriák közül is énekelt, ez is erősítette a fontosságát.
Mukk József kifogástalan Evangélista volt ugyancsak, ha másodikként látom Kálmán László hol kiemelkedően szép, hol pedig sajnálatosan fülsértő megszólalásokat is vegyítő pécsi előadása után, valószínűleg még boldogabb lettem volna tőle. Míg Szigetvári Dávid az a János, aki éppen a kereszt alatt áll, Mukk József az, aki már többé-kevésbé lenyugodott és az eseményeket jóval higgadtabban, távlatosan szemléli évekkel később. Azáltal, hogy a rendező oldalra helyezte eleve hátrányosan indult. Mindent összevéve, méltó szerepformálás ez is, de nem tudta az előző napi élményt felülmúlni.
Jézusok
Eleve nem tudtam elképzelni, hogy súlyt lehet adni a szerepnek. Kovács Péter alakítása korrekt volt, színtelennek tűnt, de mivel a pályája elején van és igazán sok próbát nem kaphatott, az ő esetén kifejezetten értékeltem, hogy ha nagy pillanatai nem is voltak, de bántóak sem. Szerepfelfogásnak is minősíthető ez az alakítás: eljátszott valakit, aki a számára kijelölt úton végigmegy, panasz nélkül, bár tudja, hova vezet ez az út. A Bibliát olvasva nem mondható az, hogy Jézus végig lelkesen vágyott a mártíromságra, az aki, "a legyen meg a te akaratodat" mondja, lehet akár ilyen, beletörődő is.
Najbauer Lóránt szintén fiatal énekes, lehet, hogy neki ugyancsak az első János passió szereplése volt ez a keddi. Az ő alakításában már több volt a szenvedély, Szigetvári Dávid is hathatott rá, ahogy egymás mellett álltak több energia érkezett felénk. Igazán jó pillanatai is voltak, bár néha, mintha egy-egy apró megbicsaklás is becsúszott volna, nem zavaróan.
Kovács Istvánnal összehasonlítani a két előbb említett kezdő énekest nem fair. Ráadásul, amint a látványnál és a rendezői koncepciónál említettem, Eperjes Károly meg tudta emelni a szerepet és így éppen ez az énekes mondható az egyetlennek, aki erősebb lett a rendezés hatására. Az sem vált hátrányára, hogy megkapta az egyik basszus áriát és szépen el is énekelte, éppen úgy, ahogy azt szerettem volna hallani. A jelmezek segítségével olyan Krisztussá vált, mint aki a festményeken lenni szokott, amilyet várnánk. (Töviskoronát kapott, korbácsütéseket azért nem...) Civil gondolatom is támadt, amely kevéssé passzolt a húsvéti tematikához: jól állt neki a hosszú haj, megtarthatná.
Pilátusok
Háromféle Pilátust láttam, mind más karakter és mind működött.
Pécsett Cser Krisztián Pilátusán látszott, hogy már eggyé vált ezzel a szereppel. 1998-ban debütált a János- passióval éppen, mint oratórium énekes, és nyilván az eltelt idő alatt többször is megtalálta a szerep, csak nekem maradtak ki a régi koncertjei, sajnálatos módon. (Jó ideig nem láttam az Operaház-MüPa vonalnál tovább, ez az igazság.) Hasonló benyomásaim voltak, mint a Cilleijével (és sok más szerepével) kapcsolatban: őrült energiákat mozgósít és nem takarékoskodik. Ez a Pilátus az énekes beállítása szerint kezdetben egy zsarnoki lény, ellentmondást nem tűrő, akitől nyilván fél a környezete. Ehhez képest érdekes a néhány mondatos szerepben is látni a változást, ahogy meginog, elbizonytalanodik, ahogy van ereje kimondani, hogy Jézust bűntelennek találja, de arra már nincs, hogy a zsidók intrikáival szembeszálljon és bevállalja, hogy a tömeg akaratával szembe menjen. Cser Krisztiánnak ezek a megszólalásai egészen hatásosak is voltak, több tanítványom is kiemelte, hogy "legalább ez" jó volt az előadásban.
Borka Ákost korábban egyszer hallottam mindössze egy olyan koncerten, amelyiken zeneakadémisták énekeltek részleteket főként Handel Theodora című oratóriumából. Másodmagával kitűnt a mezőnyből, megjegyeztem a nevét. Miután a basszistáknál valóban sokat érik a hang a korral, ígéretes tehetségnek tekinthető, de orgánuma jelen pillanatban nem versenyképes a fent említett Cser Krisztiánéval. Az ő Pilátusa éppen ezért inkább hasonlított egy kistisztviselőre, aki hatalmi pozícióban van és igyekszik mindenkinek megfelelni. Mint alakítás így is érvényes volt.
Palerdi András Pilátusát a rendező szándékosan hozta nehezebb helyzetbe, mint ahogy az ésszerű lett volna. Kottából kellett énekelnie néhány mondatát, a színpad hátsó terében, és azon kívül, hogy éppen melyik lépcsőt használja, nem kaphatott más rendezői utasítást. Ez a Pilátus sem nem zsarnok, de nem is kistisztviselő. Valószínű, hogy inkább egy megélhetési politikushoz hasonló, aki nagyon is képes racionálisan gondolkodni, és a körülményeket mérlegelve fogja az ártatlan embert kivégeztetni.
Cser Krisztián és Borka Ákos a szokásos módon a basszus áriákat is elénekelhette, míg Palerdi Andrást ez alól mentesítette a rendező, helyette Blazsó Domonkos (és Kovács István) osztozott ezeken. Blazsó Domonkos számára nem volt előnyös a színpad hátsó részén énekelni, a hangja erőtlenebbnek hallatszott a többiekénél. Ez azon is múlt, hogy mivel társai mind gyakran énekelnek a Házban, ő pedig nem, nem szokhatta meg, hogy milyen hangerő kell ahhoz, hogy a nézőtéren is jól hallatsszon. A hangja egyébként neki is szép, hátha a szombati előadáson több energiát fog beletenni és akkor erőteljesebbre is sikerül. (Borka Ákosnak már ma megvan erre az esélye Fertődön. Hármuk közül idén csak Cser Krisztiánnak kellett közülük egy passióval beérni, pedig neki sem ártott volna ha egy másik koncerten ismét elénekelheti a fenti áriákat.)
Kontratenor
A zeneakadémiai előadás volt az egyetlen, amelyben kontratenort hallhattunk. Vashegyi György az ősváltozatot játszatta, eredeti hangzásra törekedett és valószínűleg ezért kérte fel Bárány Pétert a közreműködésre. (Pécsett a második, az Operaházban a negyedik változatot szólaltatják meg.)
Kontratenort hallani önmagában is elég izgalmas, szokatlan élmény. Nehezen hisszük el, hogy egy férfiból ilyen hangok szabadulnak ki. Bárány Pétert hallgatva a Xerxesz jutott eszembe és az, hogy a lányaim mennyire hiányolják...Nem tűnt egészen kiegyenlítetten tökéletesnek az előadása, de visszaemlékezve az előző nap tenor szólóira, elég aprónak tűntek a hiányosságok ahhoz képest.
Tenor
A pécsi előadásra eredetileg Megyesi Zoltánt kérték fel, aki hiába brilliáns énekes, két különböző János passióban egyidejűleg mégsem tudott jelen lenni - az Operaháziban láthattam csak, a harmadik este. Akkor hozta is a szokásos csúcsformáját. A hátrányos elhelyezés ellenére is hatott. Pécsett Alessandro Codeluppi sajnos mélyen alulteljesített. Soha nem hallottam korábban, nem tudom, hogy ami most történt kivételes eset-e, betegen vállalta-e a fellépést, de az biztos, hogy ha még egy koncert plakátján meg fogom látni a nevét, erősen el fogok gondolkodni a részvételen.
Női vonal
Széles skálán mozogtak a férfiak, a női szólistákról viszont egyöntetűen elmondható, hogy mind jó formában voltak, kellemes volt őket hallgatni és nehéz lenne közöttük rangsort felállítani. Ha nekem kellene egy János-passió szereposztását összeállítani, akkor mégis egyetértve az Operaház szereposztóival, én is Schöck Atalára és Szemere Zitára voksolnék, akik különlegesen átélten énekeltek tegnap, de Pasztircsák Polina és Megyesi Schwarz Lúcia, illetve a zeneakadémiai koncert szopránja, Kovács Ágnes hallgatása is elégedettséggel töltött el.
Összegzésként elmondható, hogy jó élmény volt ez a háromféle passió együtt, valamivel közelebb jutottam általuk is a műhöz. Várom a további találkozásokat.