Nem is túl régen láttam az utolsó Dumaszínház-előadást (40! avagy a véges élet címmel). A Kaputt kicsit kevésbé kényes témát pedzeget, nem az öregedésről van szó, csupán a mindenkit elérő halálról írt jelenetsort Litkai Gergely és Laboda Kornél. Rendezte: Dömötör András.
A jelenetek nem egyforma hosszúak, van köztük erősebb és kevésbé jól sikerült is. Helyenként az a benyomásom, hogy kevesebb dolog jutott a szerzőknek erről az eszébe, mint a negyven betöltéséről szólóban.
Miután tegnap nem jegyzeteltem, ahogy azt néha megteszem előadások közben, tehát nem tudok segédeszközhöz fordulni az előadás reprodukálása érdekében. Viszont mivel a műfaji meghatározás "halálkabaré", attól tartok nem is lenne óriási ötlet, ha most precízen leírnám, hogy miként következtek a jelenetek egymás után.
Az ilyen előadásoknál nem rossz, ha spontánnak látszik az akció és spontánnak a poénok is, a beszólások egymás szövegébe. Ezért is működnek majd jobban a későbbi előadások, amikor már valószínűleg lazábban és természetesebben fogja mondani a szövegét Kocsis Gergely konferansziéként az előadás elején, már nem kell azzal foglalkoznia, hogy koncentráljon rá.
Eljátszanak többféle halált, a színészek többé-kevésbé törekednek is arra, hogy haldoklásuk hiteles legyen, bár a karikaturisztikus elemek dominálnak inkább. Igyekeznek a témát a hívő és az ateista ember szemszögéből is végigjárni. Utóbbi esetben az egész annyira nem tűnik izgalmas kérdésnek, túl sok színt nem tudnak a témából kihozni. "Sötét van és az is marad."
Bartsch Kata, Ficza István és Janklovics Péter is egyaránt kapott jó megszólalási lehetőségeket. A legemlékezetesebb jelenet számomra utóbbi kettő párbeszéde volt egy mandula műtét kapcsán. Hogy pontosan mi volt ez, azt megint csak nem írom le, poéngyilkosság lenne. Aki szereti a kissé morbid kabarékat, vállalja be. Aki meg nem, az valószínűleg eddig sem jutott el az ajánló olvasásában, sebaj...
