Szenteczki Zita harmadéves rendezőhallgató vizsgája volt ma délután a Hevesi Sándor teremben, a színművészetin. Márciusban még látható lesz néhányszor. Figyeljetek jól és időben szerezzétek be a jegyet, mert itt van a nagy alkalom, amikor megbizonyosodhattok, miként lesz élő szöveg Devecseri Gábor Euripidész fordításából és húsbavágó, minket is érdeklő történet a görög mitológia egyik (elvileg feltétlenül) közismert mozzanatából. Van néhány látványelem is (Juhász Nóra jegyzi), de alapvetően a színészek munkáján alapszik minden. A jó szereposztás már félsiker, és most megállapítható, hogy megfelelő gazdára találtak a szerepek. Igazi színház született a Rákóczi úton, éppen olyan, ahogy én szeretem. Az egy hét betegséget elmosta, visszaadta az életkedvemet, feltöltött energiával. De nézzük a részleteket:
Érdemes mégis a látványból kiindulni. Egyetlen hosszú asztal az, amit látunk. A játéktér kis részét foglalja el mindössze. A nyitóképben az egyik oldalán fekszik egy férfi (történetesen Agamemnón), éppen úgy, mintha saját ravatalán feküdne, a másik oldala pedig úgy néz ki, ahogy a középkori csendéletek: gyümölcsökkel megrakott dús asztal, de köztük sokat sejtetően el vannak helyezve kardok, szablyák, tőrök, sőt egy szarvas agancsa is. Mindez utalás az Iphigénia történet alapmotívumaira, egy képben összeszedve ott van az élet, a halál, a kilátásba helyezett lakodalom és a lány feláldozása is. Ezt a látványt kiegészíti némileg a három kisméretű ventillátor, amely utalna a történet másik fő mozzanatára, a szél hiányára, majd végül megindulására. Lehetséges, hogyha a rendezőnek módja lett volna kőszínházi körülmények között dolgozni, akkor szívesen álmodott volna sok minden mást is, hatalmas vitorlákat, forgószelet. Nekem ez a valószínűleg a körülmények szülte takarékos megoldás is bevált.
A történet a szereplők által életre kelt, és immár sokadszor is sikerült átélni azt a szörnyű határhelyzetet, amelybe Agamemnón belehajszolta magát és ahonnan nincs kiút. Egy út lehetne, megúszhatná a lánya feláldozását, ha lemondana a hadjárat vezetéséről, a tekintélyről, a zsákmányról - csakhogy az meg nem ő lenne, nem az az Agamemnón, akinek kirajzolódik a személyisége a mitológiai történetekből. Már csak hiúsága sem engedhetné. Így a jóslat miatt kénytelen feláldozni lányát egy ostoba cél - Helené visszaszerzése - miatt.
Agamemnón szerepében Terhes Sándor igazán plasztikusan mutatja be a király letörtségét, elkeseredését, és összességében az egész folyamatot, amely a jóslat elleni ösztönös tiltakozástól a belenyugvásig vezeti. A szemünk előtt hullik szét, esnek szét arcvonása is. Mintha az előadás közben nőttek volna ki borostái is, az a benyomásunk. Mi már tudjuk a jövőt, tudjuk, hova vezet útja Tróján keresztül, és látjuk, hogy pusztulása voltaképp most kezdődött meg. Ártatlan lányának feláldozása nem maradhat bosszulatlan. Ennél kisebb bűnöket sem lehet szárazon elvinni... Nyakó Júlia Agamemnon feleségének szerepében ugyanilyen formátumos alakítást nyújt. Sok színe van Klütaimnésztrának is. Az első megjelenésekor érezzük, hogy egy "apás lányt" hoz magával, még féltékeny is Iphigeneia és férjének láthatóan bensőségesebb viszonyára. Ahogy a lány elmegy és kettesben marad férjével, képes néhány perc alatt kettőjük valószínűleg némiképp kihűlt kapcsolatát ismét felizzítani, visszahozni az intimitást. Agamemnón a darabban ekkor néhány percre feledi közéleti funkcióit és csak magánemberként kezd vágyakozni felesége iránt. Fontos ez a rövidke idő, megmutatja az asszony szövegének igazságát: a király egykor tényleg boldog ember lehetett. Most már nem az, ezek után nem is térhet vissza az idill soha többet. Sőt, cselekvésképtelen is lesz - ahogy a kardot sem tudja hüvelyébe visszadugni... Klütaimnésztra alakjában ott az asszonyi puhaság és a keménység, a határozottság és a vágy a biztonságra. Egészen addig lázad sorsa ellen, amíg a feladatához felnövő Iphigeneia nem döbbenti rá, hogy mindannyian kényszerpályán vannak, és még az emelt fővel vállalt halál a legjobb megoldás. Meneláosz kevesebb teret kap, de Nagy Zsolt már a nyitóképben érzékelteti a kisebb testvér féltékenységét, amellyel a sikeresebb, boldogabb bátyjának életét és manővereit figyeli. Meneláosz az, aki belerángatott mindenki mást a háborúba, az ő asszonyának visszaszerzéséért fog annyi férfi odaveszni. Ehhez képest Iphigeneia halála csak azért tűnik lényegesnek, mert ő az első áldozat és neki esélye sem volt a menekülésre. Szerencsés a szereplőválasztásnál, hogy Nagy Zsolt jóval alacsonyabb Terhes Sándornál, ámde erőteljes színész - tudjuk, hogy ő lesz a sikerember, a túlélő, aki végül mindent megkap a háború végére. Nagy Zsolt most is hatalmas energiákkal van jelen, főszereppé tudja változtatni a két epizódnyi megjelenést.
Az előadásban két fiatal egyetemista is szerepet kapott. Ők még nem támaszkodhattak hosszú évek tapasztalataira, nekik számított csak igazán a rendezői útmutatás. Baki Dániel emlékezetes alakítást nyújtott A brémai muzsikusokban is nemrég, jó választás a nagyképű, túlságosan is magabiztos Akhilleusz szerepére. Ahogy Euripidész korábbi színpadra állításainál megszokhattuk, nem jön át a nagyszerű hős alakja, csak a nagyravágyás, dicsekvés, önteltség jellemzik ezt a hőst. Akinek a lány halálra ítélése leginkább azért fáj, mert őt nem avatta be a cselbe Agamemnón, pusztán a nevét használták fel. Nem vagyunk biztosak abban, hogy Iphigeniának sokkal jobb élete lett volna Akhilleusz oldalán, aki végsősoron éppen úgy ki van a körülményeknek szolgáltatva, mint mindenki más, csak ő nehezebben viseli a tehetetlenség érzetét.
Piti Emőke a címszerepben szintén képes arra, hogy az Iphigénia által átélt teljes folyamatot érzékeltesse. Apja iránti töretlen lelkesedését és csodálatát, majd a csalódottságot és a kétkedést, majd a lázadást és végül a sorssal való szembenézést, az elkerülhetetlen vállalását és a belenyugvást. Ő az egyetlen, aki nem veszíti el méltóságát. Jutalmul meg is kapja a deus ex machinát, életben marad. A boldog vég egy másik történet kezdete is egyben. A tauruszok földjén az áldozatból hóhér lesz, aki a hellén érdekek miatt halt volna meg, hellének kivégzője...Nem biztos, hogy ez lenne az a vég, amit a néző jobbnak gondol. Úgy néz ki, hogy a történetnek sehogyan sem lehet jó kimenetele. Akár méltósággal, akár szűkölve nézünk szembe a sorssal, a halállal, a vég jó nem lehet. Mintha erre figyelmeztetne az előadás.
Ha pedig ez van, akkor nincs más hátra, élvezzük a jelen pillanatát minél jobban, többek között például ezeket a jó színészi alakításokat, amelyek mindenképp értéket képviselnek. Szenteczki Zita színházát még néztem volna egy ideig. Várjuk a folytatást!
