Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Attól tartok, nem én vagyok az egyetlen, aki életemben párszor átéltem ezt az élményt. Néha nem sok kell, EGYETLEN rossz döntés, akár látszólag kis horderejű dologban és minden borul, több ember életére is kihat. Lear is hoz egy igazán rossz döntést, ereje teljében (mert nem is emlékeztet egy öregemberre!) átadja a hatalmat két idősebb lányának, de voltaképp számít rá, hogy a királyi méltóságot eközben meg is tudja tartani. Téved. Ha hatalmasok tévednek, akkor nagyon sok ember jár rosszul. Shakespeare-nél mindössze két fontosabb szereplő marad a páston az előadás végére, a többiek meghalnak. "Van ilyen: legjobb szándékkal legrosszabb eredmény" - összegez Cordelia a Nádasdy Ádám fordításból vett mondattal. Egy a szerencse, az előadásra nem igaz ez a megállapítás.

Egy másik idézettel ráfelelhetnénk erre, Edgartól (Krisztik Csaba): "Míg azt hiszed 'ez a legalja', még van lefelé." A mondat az előadás egyik legjobb részletében hangzik el.

A Vígszínházban jellemzően teltházas előadásokra jutottam el az utóbbi években, képesek a szervezők rendszeresen megtölteni a legnagyobb magyar prózai színház nézőterét. Óriási dolog. Most a szokásosnál is többen voltak, a lépcsőn is ültek. Érezhetően volt érdeklődés, amely feltételezhetően leginkább Cserhalmi György és a volt-nemzetis színészek fellépésének volt együttesen köszönhető. Lehet, hogy tévedek és tömegek szomjaztak éppen a Lear királyra. Én nem voltam a darabra annyira ráhangolódva, már csak azért sem, mert a nap folyamán egy kisopera (Spinoza és Rembrandt) megtekintése is nagyon erősen foglalkoztatott. Végül arra jutottam, hogy a Leart csak most egyszer lehet megnézni, a másik pedig repertoár-előadás, azaz remélhetőleg lesz nemsokára ismét.

Én igazából olyan Leart, amely teljes egészében megfogott volna, még sosem láttam. Még eddig minden színrevitelben érzékeltem hullámvölgyeket, üresjáratokat. A legjobban Zsótér szegedi rendezése tetszett, abból maradt a legtöbb emlékképem.

Az előadásra keményen rányomhatta a bélyegét, hogy egy júniusra tervezett és elmaradt vendégjáték pótlása volt. A színészek erre az alkalomra újították fel, de nem játszották hosszasan előtte.(Miután a színház honlapja visszafelé nem kereshető, így nem tudtam megállapítani, hogy volt-e akár egyetlen bemelegítő előadás is hazai pályán...) Az megállapítható - más mezei nézők is hasonlóan nyilatkoztak, ha nem is támaszkodhatok releváns mintára -, hogy a második rész jobban egyben volt, mint az első. Miután a bemutató tájékán az eredeti helyszínen nem láttam, nem tudhatom, hogy ez csak a mai előadásra volt-e érvényes (amelyet mások lehet, hogy nem így érzékeltek).

Az előadás hullámvasútra ültet minket. A legjobb pillanatok - számomra - kifejezetten kötődtek azokhoz a jelenetekhez, amelyekben Krisztik Csaba (Edgár) vagy-és Makranczi Zalán (Edmund) fellépett. A második részben különösen erős volt Krisztik Csaba és a már megvakított Gloster, azaz Gáspár Sándor kettőse, aki szintén jó művészi állapotban volt.

Krisztik Csaba  rendszerint ún. "fizikai színházat" játszik Horváth Csabával, leginkább hasonló beállítottságú játszótársakkal együtt (FORTE Társulat). A többiek közül most csak Kádas József volt jelen kicsike szerepben (a színlapra kiírt Matus György helyett), melyben mozgáskultúrája nem érvényesülhetett igazán. Krisztik Csabáé viszont igen. Nem csupán az előadásba belerendezett akrobatikára gondolok, hanem az apró rezdülésekre is, amelyekkel minden izmát mozgatta. Teste sosincs nyugalmi állapotban, folyamatosan játszik. A "jófiút" kapja, de a szerep tolmácsolásában eltér a hagyományoktól. Ez valószínűleg a rendező, Bagó Bertalan érdeme is. Edgar -  ambíciózus fattyú testvérével ellentétben - nem mintaszerű fiatalember, hanem egy aranyifjú, akinek semmiért nem kell az életben megküzdeni. Tudja, beül majd a készbe és éppen ezért van módja és ideje szórakozni. Kocsmatölteléknek tűnik, aki saját kis körén nem lát túl. Ebből a nyugalmi állapotból véglegesen kirobbantja az intrika, a sok szenvedés után megörököl mindent és az uralkodó jobbkezeként találja magát a mű végén. Shakeaspeare teljes tisztogatást végez, mindössze két jó embert hagy meg. Krisztik Csaba azon kívül, hogy módja van egy sörösüveget leejteni és a padlótól 3 centiméter távolságra ismét elkapni egy ugrás közben, többször játszi könnyedséggel felrohanni egy autóroncs tetejére, a koldus Szegény Tamássá változva kipróbálhat többféle hangot, sokféle beszédstílust. Hálás színészi feladatok ezek, és ki is használja a kínálkozó lehetőségeket. Ami számomra ezeknél is több, az a természetes színpadi jelenlét, amely sokkal kevésbé tanulható, mint a felsoroltak. Eddig akármiben láttam Krisztik Csabát, mindig éreztem a kényszert, hogy rá kell nézni. A legelső alkalommal is.

Miután ő volt az egyik "célszemély", aki miatt bevállaltam éppen kezdődő torokgyulladásom ellenére is az előadás megtekintését, jól esett az, hogy megint beigazolta, hogy oda kell rá figyelni és nézni kell.

A másik ilyen kiemelt színész, akinek a nagyszerűségére jóval több megtekintés után, igazából tavaly egy kétperces improvizált monológ által ébredtem rá: Makranczi Zalán. Jó a párosítás, jó kontrasztot alkotnak és némileg még hasonlítanak is Krisztik Csabával egymásra.Nem rosszabb anyagból gyúrták, mint testvérét. A szerelem-gyerek Edmund elégedett magával. Önértékelése reális, valóban ő a legvonzóbb férfi. Indokolt, hogy mindkét királylány verseng érte. Sikeres is lenne, ha nem akarna túl gyorsan haladni. A mohósága az, ami előreviszi, de ugyanez dönti romlásba is... Látjuk, hogy a párbaj-jelenetben is képes felvenni a versenyt a nála kisebb, mozgékonyabb Edgárral. (Koreográfus: Horváth Csaba) Kicsit tanmese íze van a bukásának, ahogy nyilván a darab végének egyébként is: az életben rendkívül ritka, hogy legalább a jók egy része elnyeri jutalmát és az összes gonosz pedig a büntetését.

Voltak az előadásban még színészek, akik nagyon ritkán kerülnek a látóterembe, de akkor viszont lehet nekik örülni. Akár kisebb, akár nagyobb szerep jut nekik, ezekben rendesen odateszik magukat és emlékezni lehet rájuk. Az idősebb Lear-lány férjeként Egyed Attila a terjedelmileg kis szerepét felnövelte, ugyanígy tett a sógorát játszó és sajnálatosan korán meggyilkolt Sághy Tamás is. Az udvarmester szerepébe ugyancsak színt tudott vinni Kricsár Kamill.

A női szereplők (Radnay Csilla, Varga Gabriella, Földes Eszter) esetén sajnos nem éreztem, hogy hasonló minőségben megszólaltak volna a szerepek. Pontosabban: inkább tűnt az alakítás tipikus Gonerilnek, Regannak, Cordeliának, nem éreztem benne semmi olyan igazán egyéni pluszt.

Hármuk közül a legkevesebb hiányérzetem a legidősebb nővérrel kapcsolatban volt és a legtöbb a legfiatalabbal. Földes Esztert néhány esetben nem lehet érteni, míg hasonló gond a szereplők nagyrészével nincs. Nem fogható a színház akusztikájára. (Van egy Lear-szöveg is arra, hogy mennyire jól áll egy nőnek, ha halkan beszél. Színházban kevésbé, több kellett volna.) Bolondként az egész figura beállítása nekem a levegőben lógott és ez nem tisztán az ő hibája, inkább a darab és a rendezői koncepció hiányossága. Elég furcsa, hogy a szemellenzős zsarnok két perccel a lányaiban való csalódás után hogyan tesz szert valakire, aki meg meri mondani a véleményét neki szabadon. A kapcsolat nekem kidolgozatlannak tűnt. Varga Gabriella apjának úgy magyaráz, mintha gyengeelméjű lenne, ezzel némileg megkülönbözteti magát testvérétől. (Kár, hogy erre az apa nem reagál sehogy sem, pedig ez a hang egészen új fejlemény kell, hogy legyen számára. Amíg ő volt az uralkodó, addig valószínűleg nem kockáztatta meg senki, hogy így kioktassa.)

Derzsi János a szerep alapértelmezésének megfelelő Kent, a helyén van.

Ezt a darabot minden fent leírt dolognak az ellenére, csak akkor érdemes elővenni, ha a rendező koncepciójához rendelkezésre áll egy kifejezetten formátumos, a célnak megfelelő Lear. Cserhalmi Györgyre ráillik ez a szerep. Részben azért, mert ez a Bagó Bertalan-féle Lear nem méltóságos, nem öregember, inkább katona. Mégpedig egy olyan katona, aki nagyjából ötvenévesen, ereje teljében, egy hirtelen jött ötlettől vezérelve nyugdíjaztatná magát. Veszélyes a játék, hiszen eddig érezhetően diktátorként funkcionált és nem tudhatja, hogy az elnyomottakra hogyan fog hatni a hatalom megszerzése. Senkire nem hallgat és belebukik. Nem lehetett jó uralkodó, de ezzel az utolsó lépéssel majdem végromlásba dönti az országot.

Cserhalmi érzésem szerint sohasem fog szerepkört váltani, két korábbi előadása kapcsán is ezt jegyeztem meg, most is ezt gondolom. Hősöket játszott, megőrizte energiáit, fiatalos lendületét, karban tartotta testét - egészen biztos, hogy nem is érzi magát öregembernek. Nem is kelti azt a benyomást. Ez a korosodó, de még nem idős Lear éppen való neki. Cserhalmi egészen olyan, amilyenre számítottam. Volt az életemben egy szűk évtized, amikor rendkívül gyakran láttam, talán az összes pesti szerepében többször is, így őrzöm a mozdulatait és gesztusait. A közönség nagyrésze azért mehetett a Vígbe, hogy éppen ezt a Cserhalmit lássa. Ő nem az "átváltozó színészek" közé tartozik (Krisztik Csabát sorolnám legelőször oda az egész szereposztásból), hanem azok közé, akik a saját egyéniségükre húzzák rá a szerepet. De ez nem baj, aki elmegy, hogy megnézze, az pontosan tudhatja, hogy mire számíthat. Vele kapcsolatban csak egy a fontos: passzoljon rá a szerep. (Amikor nem illik rá, annak elég rossz hatása van, ezt tapasztaltam is egy radnótis előadásban...)

A darab koncepciójára is érdemes néhány szót vesztegetni. Kevés kellék, díszletelem van - ez nem baj, könnyen elképzeljük a változást. Egy rendőr-katonaállamot látunk, amelyről Lear lemondása után kezd lefoszlani a szürkeség, de még csak a vezetői szinten. Az alattvalókra a változás nincs igazán kihatással. Ők nem kezdenek el hordani piros és zöld holmikat (a két "gonosz" lány színei ezek)...Úgy tűnik, hogy a rendszerváltás után még rosszabbra fodul a helyzet, de a végén marad azért egy józan herceg, akitől várható valami kis javulás...

Nagyon lényeges szerepe van a Székesfehérvári Helyőrségi Zenekarnak, akik végigkísérték a történetet ritmust is adva, és az alaphangulatot is meghatározták. Én szerettem ezt a katonazenét, ugyanakkor érdemes lett volna cserébe a szövegből még húzni, lettek volna részek, amelyekre nem lett volna feltétlenül szükség.

Az előadás a hullahegy mellett álló két "jó emberrel" a záróképben ad valami esélyt a reménykedésre.

ps. A Vígszínháznak ez a nap emlékezetesen jó napja volt. Ezen a napon zárult le az igazgatói pályázatok beadásának határideje és nem érkezett be  más pályamű a jelenlegi igazgató, Eszenyi Enikő pályázatán kívül...


 

 

Címkék: Székesfehérvár Vígszínház Gáspár Sándor Bagó Bertalan Makranczi Zalán Derzsi János Horváth Csaba Cserhalmi György Krisztik Csaba Földes Eszter Radnay Csilla Kádas József Egyed Attila Sághy Tamás Varga Gabriella Kricsár Kamill

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr947096463

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása