Varázslatos műfaj az opera, rendkívül eltérő hatásokra képes, akár ugyanaz az előadás is. (A keddi operakaland hatásairól nemsokára külön bejegyzés következik, miután nagyjából százhúsz diákkal végigbeszéltem a témát. Nagyok a végletek.) Én csak a szeptember folyamán látott operák kapcsán szintén elmondhatom, hogy igazi hullámvasutazáson vettem részt, hol katartikus élményt, hol kegyetlen unalmat, hol pedig mély fájdalmat okozott ugyanaz a darab. A mai előadás viszont a legjobbkor jött, megtette azt, amire csak a zene képes ("solo la musica") - megnyugtatott és föloldotta a mai rosszul sikerült napom feszültségeit.
Pedig erre az előadásra csak azért mentem és mehettem el, mert nem jutottam le a miskolci Figaróra, amely egy nyolcvan perces operabeavatónak készült el. (Aki netán miskolci, és szombaton ráér, bevállalhatja délelőtt 11-kor, helyettem is.)
Marco Tutino népszerű operaszerzőnek számít. Az alapanyag pedig, amiből az operát írták, az egyik legolvasottabb magyar, de Olaszországban is közismert író, Márai Sándor egyik főművéből készült. A zeneszerző jegyzi a szövegkönyvet is, amely nagyon tömör és kifejező, amennyire egy hallgatásra megállapíthattam, pont annyit hoz a történetből, amennyi kell. A zene megteszi a magáét, nincs szükség fecsegésre.
A történetet valószínűleg sokan ismerhetik. Több mint ötven év szünet után két egykori barát ismét találkozik, hogy megbeszéljék azt, voltaképp mi is történt a legutolsó találkozáskor, amikor Konrád egy vadászaton Henriket megcélozta, de nem lőtte le. Kiderül, hogy mindketten Krisztinához, utóbbi feleségéhez kötődtek. Az epizód után hárman háromfelé szakadtak és soha nem beszéltek egymással.
Az az izgalmas, hogy van feszültség a cselekményben így is, hogy az elmondottaknál több nem igazán derül ki a beszélgetés után sem. A férj féltékeny a legjobb barátjára, aki egyben a felesége szerelme és-vagy szeretője is volt.
Az előadásban látjuk - legtöbbször szimultán - a fiatal és az idős Henriket és Konrádot is, míg Krisztina, aki a találkozás idején már halott, kizárólag fiatalon, azaz emlékként van jelen. Az öregek arcát fehérre festették, eszünkbe jut róla a halotti maszk. És lám, a mű végén valóban elhangzik a szövegben: "Szellemek vagyunk csupán, akik minduntalan a sorsuk értelmét keresik magukban. A gyertyák lassan hunynak ki és egészen csonkig égnek." A mi következtetésünk is ez: mindkét férfi megtalálta az "igazi" nőt, akivel boldog lehetett volna. Erősen úgy tűnik, hogy a nőnek kicsit sok volt ez a jóból, nem tudott választani a két jó megoldás közül. A férfiak viszont mindketten pórul jártak. Konrád gyávasága miatt, Henrik pedig hiúsága és a megbocsájtásra való képtelenségre miatt veszítette el élete szerelmét. Így lett végül mindkettejük, sőt mindhármuk élete inkább a halálhoz hasonlatos, mert erősen gyanús, hogy egyikük sem volt soha képes a valódi szeretetre. Ez lenne az az üzenet, amit levonhatnánk. Ne így szúrjuk el az életünket.
Toronykőy Attila rendezése takarékos eszközökkel, mindenféle felesleges illusztratív sallangok nélkül juttatja érvényre az énekeseket. (Végre egy rendező, aki így tesz! ).Jó hallgatni ezt a zenét és ugyan ismeretlen operánál nincs összehasonlítási alapunk, de nekem tetszettek az énekesek is. Különösen Altorjay Tamás, akit a nyár folyamán elég sokszor hallottam a Don Carlos inkvizitoraként egy régi szegedi előadás felvételén. Drukkolni fogok neki, hogy díjazzák ezt a teljesítményét.
Jó az átvilágítható portrékat tartalmazó fal (jelmez- és díszlettervező: Molnár Zsuzsa), amely az előadás elején és a végén megjelenik, illetőleg a világos tónusú szalon-díszlet is. Ebben a térben, amely ugyan valóságos, de lehetne akár képzeletbeli is, zavartalanul van jelen egyszerre a két megkeseredett öregember (Altorjay Tamás és Jean-Philippe Biojout- ők versenyrésztvevők is!) és a házvezetőnő (Laczák Boglárka), illetőleg a feleség (Kónya Krisztina) a fiatal Henrikkel (Szélpál Szilveszter) és Konráddal (Kiss Tivadar) párhuzamosan. A dolog természetéhez illően a fiatalok nem veszik észre az időskori énjüket, utóbbiak viszont fürkésző tekintettel vizslatják azokat. Próbálják talán megérteni, hogy szúrták el az egészet. Kívülről persze minden egyszerűnek látszik, mi könnyen ítélkezünk, nem a mi életünkről van szó.
Folytatás következik holnap...
