A négy játszóhellyel is rendelkező Thália Színház szimpatikus vállalkozása a "Thália Független Projekt". Kell a függetleneknek a fellépési lehetőség, mégpedig a város színházi központjában. A színháznak is jól jön az, hogy a független csapatok színesítik a kínálatát. Ezúttal a Gólem Színház előadását láthattam.
A Gólem Színház minden előadása, Borgula András rendezései a zsidóság megélésének bonyolult problémájához kapcsolódik lazábban vagy szorosabban. Van, amikor kifejezetten vígjátéki eszközökkel vizsgálódnak (Lefitymálva). Jelenleg a felrajzolt helyzet szintén hordoz humoros elemeket (zsidó viccek is elhangzanak néha), de igazából most inkább komoly a helyzet. Három nőt látunk, három generáció képviselőjét, akik párbeszédeikben a múlt problémáin rágódnak és egymás idegeit is őrlik. Én kissé irigylem azokat, akiknek ez a nagymama-anya-unoka felállás nem hoz be személyes élményeket, akik felhőtlenül tudnak olyan kijelentéseken derülni, hogy "minden nő félelme, hogy a lánya egyszer úgy fog vele bánni, ahogy ő az anyjával tette" . Vannak mozzanatok, amelyek sűrű drámai pillanatokat hordoznak és vibrál a levegő Kiss Mari, Kerekes Viktória és Huzella Júlia között és körül. De nem hallgatható el az sem, hogy a 75 perces előadás más percei viszont lassúak és érdektelenek. Nem tudja a három karakteres és erős jelenléttel bíró színésznő ezt a nagyon statikus darabot egészen végig működtetni, vannak kihagyásaik. Helyenként elmosódik, hogy mikor vannak ténylegesen egy térben, és mikor nem.
Ebben az is benne lehet, hogy hosszú szünet előzte meg ezt a tegnap esti előadást és lehet, hogy még túlságosan koncentráltak a szövegre. Nem tudhatom, de nem is érdekes. A darab fontosabb, mint amennyire jó, éppen a tárgyalt kérdések miatt (holocaust, a zsidó és német identitástudat összeegyeztetése, a kommunista múlt újraértékelése), de éppen ezért azokra hat igazán, akiket ez foglalkoztat. (Természetesen az előadás eleve meg is szűri a közönséget, mert nyilván eleve az megy el, akit ez érdekel.) Az élet "nem fair" - hangzik el. Ez pontosan így van, túl sokat ehhez nemigen tudok hozzátenni.
A vegyes benyomások ellenére örülök már annak a ténynek is, hogy hosszabb kihagyás után láttam Kiss Marit színpadon. Gyakran eszembe jut, hogy a Thália másik stúdiójában mennyire nagyszerűen játszotta el Madách anyját (Egressy Zoltán: Vesztett éden).Tartok tőle, hogy ez a mostani találkozás ennyire nem lesz emlékezetes, de azért így is jó, hogy sok hónapnyi halogatás után mégis mehettem és láthattam őket.
