Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

A színházi előadás mégiscsak a néző fejében születik meg, ahány néző, annyi előadás. Erről a Zsótér-rendezésről az utóbbi három nap alatt olyan sok egészen ellentétes véleményt hallgattam meg, hogy szinte már erőfeszítést jelent, hogy a saját valódi benyomásaimat rögzítsem. Mindenki annyira meg volt győződve, hogy olyan az előadás, amilyennek ő látta. Ez így van jól. Én most is hangsúlyoznám, hogy nem mondom meg a tutit, ez egy nézői vélemény, és aki látta, az nyugodtan fűzze hozzá az írásomhoz saját, akár homlokegyenest eltérő nézeteit.

A másik előzetes megjegyzésem: Zsótér Sándor rendezéseit én 22 éve nézem töretlen érdeklődéssel. Mindig azt érzem, hogy gondol valamit az adott darabról, még akkor is, amikor megrendelik tőle és nem ő választja. Sőt: az előadás után hosszabb ideig eszembe jutnak ezek a munkák, tovább élnek bennem, gondolkodom rajtuk. Emiatt igyekszem egyet sem kihagyni. Mindig találok bennük valamit, még azokban is, amelyek kevésbé tetszenek.

A színházi szakma szemében egy O`Neill darab jellemzően kisebb értéket képvisel, mint Brecht, aki a rendező házi szerzőjének számít. Ugyanakkor a közönség mintha mégis jobban szeretné az amerikai naturalistákat és ezzel is összefügghet, hogy Zsótér Vágyvillamosa igazán hosszan szerepel a Radnóti műsorán. Lehet, hogy túl felületesen, szinte fecsegve, de ezek a darabok is az élet fontos kérdéseit firtatják. Valószínűleg a kecskemétiek is emiatt rendelhették meg egy újabb Brecht helyett éppen O`Neill önéletrajzi darabját, a Hosszú út az éjszakában-t.

Az előadást nézve néhány esetben az volt az érzésem, hogy némi (további) rövidítés azért nem ártott volna, mert a feszültséget nem éreztem egyenletesnek. A külső tényezők is számítanak: irgalmatlan meleg és levegőtlen volt a Kaszás Attila terem, ahova a vendégjátékot elhozták.

Az előadás alapkérdése ezen a délutánon számomra az volt, hogy mennyire vagyunk képesek önmagunkat irányítani, saját magunkat korlátozni, vágyainkon (függőségeinken) úrrá lenni. Az előadásból úgy tűnt, hogy  közös vonása az összes szereplőnek, hogy saját hibáikat nemigen látják be, folyamatosan becsapják magukat, negatív sorsfordulataikért mindig másban keresik a felelőst. A szövegbe sok magyar motívumot szőttek, szóba kerül még az Elmű is, többek között – de ez a másra mutogatás baj esetén, nagyon ránk illik. (Lehet, hogy az amerikaiakra is…) A lecsúszásért mindig más a hibás és egyikükben sincs meg az erő a folyamatok kontrolálására. Lehet, hogy a történet szereplői is Oscar Wilde aforizmáját tekintik alapnak: csak úgy szabadulhatunk meg a kísértéstől, ha engedünk neki. És ők bizony rendszeresen engednek és éppen személyiségük szétesése irányába haladnak… (Ha csak egyikük összeszedné az erőt és kiléphetne ebből az ördögi körből, minden másként lenne, a többiek is belekapaszkodnának, de nincs megváltás.) A családfő (Kőszegi Ákos) az egyetlen, aki letett valamit az asztalra, az ő fellépéseiből élnek mind. Ezt még akkor is muszáj lenne értékelni, ha éppen a színészi életmódja miatt voltak egész életükben otthontalanok.

Ambrus Mária díszlete rendkívül találó, könnyű szerkezetes fémgarázsra hasonlít az, amit látunk. Az anti-otthont ennél jobban nem tudom, hogy lehetett volna megvalósítani. Talán könnyen is szerelhető. Érezni benne a tervező építész múltját is, ahogy a korábbi Téli utazás házikó-díszletében is. És ott van ebben a díszletben a valószínűleg garázs-vásáron beszerzett kis könyvespolcocska (nem lektűrökkel), egy apró kis utalás, hogy a családban ennyire kis szerepe van a kultúrának. A székek és asztal inkább egy tárgyaló bútorzatára emlékeztet, amelyet valamilyen kiárusításon olcsón szerezhettek be. Nehezen lehetne kietlenebb nappalit bemutatni.

A négy főszereplő közül három alkoholista – az apa és mindkét fia. Ahogy a nap előrehalad, egyre kevésbé tudják magukat türtőztetni, bár mindannyian tisztában vannak azzal, hogy főleg a tüdőbeteg (Porogi Ádám) fiúnak nem kellene innia, de az egészségesnek (Orth Péter) sem kedvez ez az életmód. Ők a gyógyszer-függő anya (Trokán Nóra) visszaesését használják ürügyül, aki pedig férjére mutogat.( A férfi zsugorisága eredményezte, hogy morfium-függő lett belőle.)

Ha minden mellékkörülményt leszámítunk, még így is elég sok időt töltenek együtt, idilli család képét mutatják eleinte, érezni a szeretetkapcsolatot még akkor is, ha nem tudnak egymáson segíteni és ténylegesen mind egyedül vannak.

Csak így utólag tudom, hogy mi miatt éreztem pozitív felhangokat: a beszélgetés közben nem nyomkodott senki telefont, laptopot, tabletet. Ha igazán modernizálta volna a rendező, ma valószínűtlen, hogy egy térben tartózkodók ilyen hosszú idő alatt nem vennének elő elektronikai berendezéseket. Hihetetlen és hiteltelen lassan egy ilyen helyzetet színre állítani. A darabbal való első találkozáskor, lassan 25 éve ezzel még nem voltam így, de most már önmagában is jelentős értéknek tűnik számomra, hogy hosszú perceken keresztül két ember csak a másikra néz és beszélget. Ez az egymásra fordított figyelem az, amely erőteljesen ellensúlyozza azt, amit közben mondanak. Szemrehányásokat vágnak egymáshoz, de ebben mégis ott a ragaszkodás is.

Ha a színészeket valaki ismeri (még egy van, a házvezetőnő Kertész Kata, aki nagyon optimális választás most is), akkor könnyen felvetődhet az a kérdés, hogy az anya szerepébe, aki nagyjából 53-55 éves a darab idején, miért kerülhetett éppen Trokán Nóra.

A praktikus válaszom az lett volna az előadás kezdetéig, hogy biztosan azért, mert vendéget nem akartak hívni (Kováts Adélnak hatalmas lehetőség lett volna ez is!) és Zsótér ragaszkodik a bevált embereihez és a tavalyi Edward és az idei Meggyeskert után szívesen dolgozik együtt ismét a fiatal színésznővel. Az előadás vége felé viszont megvilágosodtam és megértettem, hogy a darab koncepciójához miként passzol ez a választás.

Ez az asszony nem tud szabadulni fiatalkori önmagától, a zárdából éppen kiszabaduló lánytól, aki tele romantikával egy pillanat alatt beleszeretett az akkor még igényes feladatokat vállaló, ígéretes James Tyrone-ba. Mintha ez az állapot tartósodott volna a lelkében, ehhez próbál visszakapaszkodni a gyógyszerek hatása alatt, és próbálja elfelejteni a 35 évnyi kompromisszum-sorozatot, ami közben történt. Semmifajta gesztussal nem próbál idősebbnek tűnni, sőt helyenként mintha az lenne a cél, hogy a lehető legsemlegesebb legyen. Benedek Mari jelmeztervező gyakran átöltözteti, kicsit mintha minden ruha ezzel együtt azonos karakterű lenne – szándékosan. A ruhák és a hajviselet rendezettsége ellenpontozzák azt, hogy éppen a szétesés szélén álló nőt látunk. Marynek „barbie-s” jellege van, az látszik rajta, hogy egészen alkalmatlan, hogy a hétköznapok világába beilleszkedjen. Lehet, hogy a zárdában mégis jobban megtalálta volna a számítását, helyenként ezt hihetjük. Azt, hogy sokszor merevnek, ridegnek és nem túl élőnek tűnik a színésznő, egyértelműen rendezői koncepcióként értelmezem.

Kőszegi Ákos ennél egyszerűbb helyzetben van, elsősorban megélhetési színészt játszik, aki ezt alkalmanként tisztán is látja. Egészséges, az ő szervezetén nehezebben lesz úrrá az ital, ingatlangyűjtő, aki szegénységben eltöltött gyerekkora után fél a nyomorúságos öregség rémképétől, ennek elkerülésére koncentrál. Érezzük, hogy szereti a feleségét, csak éppen nem úgy, ahogy az annak jó lenne. Az alakítás alapvonása a rezignáció, nem úgy tűnik, hogy nagy erőkkel próbálna változtatni a jövőbeli viselkedésén. Ha igazán őszinte lenne magához, annyira nem is érzi magát rosszul ebben az életformában.

Jamie, a nagyobb fiú Orth Péter alakításában nem tűnik idősebbnek az öccsénél, pusztán kevésbé sebezhetőnek. Megy az apja jól bejáratott nyomdokain. Őszinte pillanatában elismeri testvére iránti féltékenységét, de ebben a kapcsolatban is mindvégig benne van a szeretet. Nekem kifejezetten tetszett Orth Péter Jamie-je, aki a kellő mértékben volt színtelenebb, mint Porogi Ádám Edmundja (néha Ödönnek is szólítják, ez önmagában is poénként hat).

A darabban Edmund szintén gyenge ember, de részben tüdőbetegsége, részben a belőle áradó szeretet miatt valószínűleg a legtöbb néző számára ő a legszimpatikusabb, de érezzük, hogy az író is neki találta ki a legtöbb mentséget és mellé akar minket állítani. És még a jelmeztervező is kedvez neki, kifejezetten előnyös neki a fehér öltöny.

Porogi Ádám alakítását éreztem a legkiegyenlítettebbnek, mondhatnám egyik ismerősöm szóhasználatát kölcsönözve „hibátlan” az, amit csinál. És kifejezetten szerencsés, hogy nem játssza el naturalista módon a tüdőbeteg szenvedéseit. Éppen elég nekünk, hogy a lélek kínjait átéljük vele. Talán az ő egyik szövegében szerepelt a „homoktenger” kifejezés, utalva arra, hogy a szereplők élete mennyire süllyedőben van, mennyire nincs kivezető út. (A darab szövegét Ambrus Mária és Zsótér Sándor fordították újra, dramaturg: Ungár Juli – jegyzem meg mellékesen.)

Látjuk ezt a jelképes homoktengert, a szereplők kínlódását, azt, ahogy próbálkoznak egymáshoz utat találni, minden siker nélkül. A lustaság, gyávaság, beletörődés mégis erősebb, mint ők. De  a nézőnek nem muszáj követni a példájukat. Tarthatunk lelkiismeretvizsgálatot, hozhatunk bátor döntéseket, sőt nem muszáj magunkat se folyton becsapnunk – egyszóval: akár megváltoztathatjuk az életünket is, ha szükséges. Ilyen hatás kiváltására ez a Zsótér-előadás is alkalmas.Örülök, hogy megnézhettem.

Címkék: Nemzeti Kecskemét Zsótér Sándor Trokán Nóra Ungár Júlia Kőszegi Ákos Orth Péter Porogi Ádám Ambrus Mária Benedek Mari

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr736228343

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása