Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

május
12.

Gyilkosságok és öngyilkosságok a Tháliában - Határon Túli Magyar Színházak Szemléje 2014.május 7-11.

A fiú, Szeretik a banánt, elvtársak?, Leenane szépe, Rosmersholm |  MakkZs  |  Szólj hozzá!

Tíz előadás tíz különböző határon túli műhelyből öt nap leforgása alatt. A legelszántabbak is csak nyolcat nézhettek meg az ütközések miatt. Négy előadás, ahányat én láttam a kínálatból, semmiképpen nem elég ahhoz, hogy megalapozott véleményem lehessen az egészről, ugyanakkor futólag érdemes ezekről is szólni – hátha akad valaki, akinek módja és kedve lenne egyiket vagy másikat az eredeti helyszínen megnézni, ahova készültek.

A nagyváradiak előadásával, a Szemle második napján kapcsolódtam be.  Forgách Andrásnak idén már láttam egy másik darabját a Rózsavölgyiben. Szorul a hurok – Nádas Péter Párhuzamos történetek című regényének egy rövidke részletét dolgozta át. Miután az a darab és az a rendezés nekem meglehetősen tetszett, annak hatására ismét nekiugrottam az eredeti regénynek. A bemutató óta, azaz immár hónapok óta olvasom – már csak az utolsó néhány lap van hátra. Ugyanez a lendület késztetett arra, hogy az írónak ezt a darabját (A fiú) is megnézzem.

Kicsit rossz előjel volt az a kerülőút, amelyen a nézőtérre bevezettek minket. Bezártság érzésem lett.  Ezek után az előadás első, túl hosszúra nyúlt jelenetében ez meg is erősödött. A nyugdíjas házaspár (Hajdu Géza és Fábián Enikő) harca igazán nyomasztó, de emellett nem tűnik elég izgalmasnak a színházi helyzet sem.  Az üresjáratokban némi önvizsgálatot végeztem, ugyanis az alaphelyzet (az asszony a férjére kényszerít egy karácsonyi utazást, nem a családdal töltik) gyanúsan ismerős.

Az előadás számomra onnan kezdett kissé beindulni, amikor megjelent a lelkész. Dimény Levente igazi lelkésznek látszott, olyan embernek, aki némileg félénk, a világért sem bántana meg senkit. Igazi szándékai, az, hogy keres valakit, csak fokozatosan derült ki. Eljött, hogy egy öngyilkosságot megakadályozzon. Az asszonyra nézve, a bujkáló drogos fiúról (Hunyadi István) hallva, nem vagyunk biztosak, hogy kire gyanakodjunk, de aztán persze kiderül ez is. A főszereplők túl gyakran túl harsányak, elég baj ez. ÉS nem túl sok a humor, amibe kapaszkodhatnánk. Kerek a történet, de valahogy nem tudtam mit kezdeni vele.

Még két olyan szereplő van a lelkészen kívül, akinek a játékát nézve én elégedett voltam, még akkor is, ha ez az összbenyomást nem tudta döntő mértékben megváltoztatni. Tóth Tünde gondnoknőként és Lászlóffy Emőke kislányként egészen jól megformált karakternek tűnt. Különösen utóbbi, a gyerekszereplő volt az, akinek a játékát természetesnek éreztem.

Az előadás során sem a gyilkosság, sem az öngyilkosság nem marad el, ahogy a Szemle keretében megnézett további előadások közül kettőben az erőszak ugyanilyen erőteljesen volt jelen.

A Szemle csúcspontja számomra a péntek esti Székely Csaba darab volt, amely Sebestyén Aba jutalomjátékának is felfogható. A cím: "Szeretik a banánt, elvtársak?" Sorin Militaru rendezésének a témája a rendszerváltást közvetlenül megelőző és azt követő romániai viszonyok bemutatása, mégpedig egy kissé korlátoltnak tűnő káder-gyerek szemüvegén keresztül. Akármely színész örülhetne, ha lehetőséget kapna egy ilyen nagy szóló szerepre, de mégis ritkaságnak számít. Csoma Judit tavalyi Komcsi nyanyájára emlékezetet némileg, témájában is, minőségében is. Kilencven percnyi színtiszta élvezet Sebestyén Aba játékát nézni, aki monológja közben Jenga-hasábokból építkezik, mi pedig vele drukkolunk, hogy ne dőljön le a tornya. De mindig ledől, ahogy szétesett a szocializmus is. Ezen kívül nem sok kelléket használ - egy csapot, egy pille-palackot, egy asztalt és egy széket. Amilyen takarékos, olyan jó ez az előadás...Sokat mondó, hogy kék nejlonzacskójából előhúzza a "Hargita Gyöngye" nevű ásványvizet. Már elképzeltem, hogy ez a víz, amit a színész-szereplő iszik esetleg tényleg "tiszta forrásból származik". És erre mi történik? Miután kicsit ivott, megtölti a csapból... Ez az egy gesztus is jelzi, hogy ebben az országban semmi sem valódi, semmi sem az, aminek látszik.

A vasárnapi napon a temesváriak előadásával kezdtem. A Leenane szépe, Martin McDonagh darabja nem először került a látóterembe. A szerző meg főleg nem (lsd. Vaknyugat, Párnaember - mennek a pesti repertoáron darabok tőle most is). Az imént említett Csoma Judit volt az egyetlen szereplő, akit ismertem és akinek a színészete régóta érdekel, akit még az ősidőkben, amikor Verebes István volt az igazgató, Nyíregyházán is többször láthattam. A tavalyi nagy alakítása óta nem láthattam színpadon. Hiányzott. Bár a fordító-rendező Upor Lászlóval készült interjúból kiderül, hogy a színésznő először idegenkedett a felkéréstől, az előadás teljes mértékben bizonyítja, hogy ez az ő előadása és az ő szerepe. Általában Varró Dániel és Parti Nagy Lajos szellemes magyarításait használják az ír szerző darabjainak előadásához, amelyek jó szövegek, sőt talán túl jók is. A túl sok nyelvi poén elvonja a figyelmet a lényegről, a darabban felvázolt élethelyzetről. Most ez nem így történik. Valaki korábban azt mondta erre: "jó, jó, de látszik, hogy bölcsész-rendezés". Én úgy látom, hogy Upor László személyében valaki úgy nyúlt a műhöz, hogy minden sorát pontosan értelmezte és kidolgozta. Én szeretem, ha világosak a helyzetek, nincsenek elmosva a viszonyok. Nekem tetszett ez az előadás, bár Magyari Etelkát, akié lenne a főszerep, koránt sem éreztem annyira jónak, mint Csoma Juditot. Csoma Judit öregasszonya energikus, kihasználja lányát, pedig nélküle is boldogulna. A lány pedig alkalmasnak látszana arra, hogy egy levélben helyrehozza azt, ami elromlott - messze nem tűnik igazán zavarodottnak, csak foltokban...A két férfi mellékszereplő egészen kedvemre való volt, Bandi András Zsolt, mint Pato képes megmutatni a férfi gyenge pontjait, de azt is, hogy lehetett volna közös esély a boldogságra....Ray szerepében Dévai Zoltán pedig az egészen fiatal ember tehetetlen dühét, esendőségét láttatja. Sőt, mintha éreznénk is a kettejük közötti kapcsot.  Ez az előadás, ahogy a Székely Csaba-darab is, jól meglenne a pesti repertoáron is, lenne rá érdeklődés.

A Szemle utolsó előadása az Újvidéki Színház vendégjátéka volt. Ibsen Rosmersholmját vették elő. Miért is? Ez itt a kérdés. Keveset játsszák éppen ezt az Ibsent, ez sosem véletlen. Vannak hasonló vonásai a tavaly, a Katonában bemutatott A nép ellenségével, látunk egy barátságot politikai okok, világnézeti különbségek miatt szétmenni, ezáltal valóban aktuális is lehet. Egyébként pedig egy különleges, ámbár talán nem ritka szerelmi háromszög áll a mű középpontjában a férj, a feleség (aki másfél éve lett öngyilkos, hogy a férje szabad lehessen, de mégis visszajár kísérteni) és Rebeka, a "szellemi-lelki társ" között. Az életben maradottak most már egymáséi lehetnének, elhárult az akadály, de a nő emléke mégis közéjük furakszik. Nem lehetnek mégsem boldogok. Kissé késve ismerik fel, hogy amit éreztek eddig éveken át, az mégis szerelem volt, nem pusztán barátság. A kiút mégsem a házasság, hanem a közös szerelmi halál, ugrás a Malomárokba, ahol a feleség is halálát lelte.

Ma hétfőn, amikor ezt írom, már túl vagyok egy Ruszalkán is. (külön bejegyés következik) A két előadás együtt még erősebben aláhúzza azt a gondolatot, hogy a művészet mintha túl gyakran üzenné nekünk azt, hogy boldog szerelem nincs, a szerelem kizárólag szenvedést jelent. Harmonikus élet helyett a legtöbb, ami adható a közös szerelmi halál...De mit tudunk mi ezzel az üzenettel kezdeni, még akkor is, ha elismerően nyugtázzuk, hogy vannak nem-gyáva emberek, akik vállalni merik önmagukat? (Ezt mondja a főhős lezüllött régi tanáráról a darabban.)

Az előadás ismertetőjében a szereplők analízise mellett "hiperrealista vizuális élményt" ígérnek (Mihai Pacurar a tervező). A magam részéről nem tudom, hogy tetszett volna-e az előadás, ha Valló Péter Hedda Gableréhez hasonló módon valósul meg. Még az is lehet, hogy jobban. Látom én, hogy a szereplők "belső tája" van itt kivetítve, amelyik ennyire barátságtalan - ugyanakkor nekem ez sok volt. Taszított. A színészek közül igazán csak Balázs Áron Rosmerjét éreztem természetesnek, a kísértet-feleség pedig kifejezetten idegessé tett.

Akármint is van - kettő tetszett, kettő nem - nagyon jó, hogy a Thália elhozta nekünk ezeket az előadásokat, és reméljük, hogy ezt a régi szokásukat a jövő évadban is meg tudják tartani.

 

Címkék: Újvidék Nagyvárad Székely Csaba Sebestyén Aba Marosvásárhely Temesvár Forgách András Thália Csoma Judit Balázs Áron Leenane szépe Rosmersholm Upor László Bandi András Zsolt Dévai Zoltán

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr476156528

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.