Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Józan döntésnek semmiképp nem nevezhető, amit ma megléptem: négy „blog-hátrálékkal” ma este bevállaltam egy Parázsfuvola újranézést. Nem, józan döntés nem volt, már a racionalitásomat hosszabb ideje magam is kétségbe vonom. Határozottan JÓ döntést hoztam. A levont tanulságokból néhányat most megosztok.

Egy hete írtam a produkcióról (ezt nem ismétlem meg), de az a főpróba volt. Ez a ma esti viszont „rendes” mezei nézőkkel teli előadás. Összesen a harmadik, hiszen ma délelőtt volt a bemutató is. Nem hiszem, hogy énekes- vagy színészbarát döntés lenne egy napra tenni két előadást ugyanazzal a szereposztással, bár praktikus húzás a díszletezők szemszögéből megítélve. Az különösen kellemetlen megoldásnak tűnik nekem, aki külső szemlélő vagyok, hogy a délelőtti lett a bemutató. Feltehetőleg a szakértők és kritikusok arra voltak hivatalosak és az alapján fognak ítélkezni, miközben az énekeseknek muszáj volt energiát tartalékolniuk az esti előadásra is. Jött az esti közönség és ma másodszor is el kellett őket varázsolni, nem volt más választásuk.

Az előadást ezúttal az erkélyről néztem, ráadásul a második részre – saját szokásomtól eltérő módon – még hátrább ültem le, a legutolsó sorok egyikébe. Ide legalább már csak tompán hallatszott a közönség moraja és egészen más megvilágításba került a mű ebből a nézőpontból. (Úgy néztem le a színpadra, ahogy Ádám nézi a Londont…)

Nyilvánvalóvá vált, hogy a rendező jó néhány megoldást az erkélyen ülőkre gondolva talált ki. Míg egy hete kissé harsánynak érzékeltem (pl.) Gradsach Zoltán gesztusait, most ebből a távolságból nyugtáztam, hogy jól érthetően artikulál és elég kifejező. Más ez az előadás a földszint első soraiból, ahol az arcjáték is látható, de mivel a többség messze ül, világos, hogy az utóbbi nézőkre kell tervezni. (Egyébként elég tömött ház volt, valóban csak a legutolsó néhány sor volt hézagos.) A látvány-effektek innen még szebbek, most is megfogott a cirkuszi porond és a föléje helyezett zenekar harmóniája, az állat-hangszerek, a tűzpróba utáni rengeteg buborék, a zárókép konfettizápora. Ezek az effektek hatásosabbak innen, mint az első sorokból.

Az előadás elején a gyerekek kapnak világító tollakat, amelyeket a porondmester utasítására használnak is, sőt sokan világítanak máskor is, ha kell, ha nem. Az erkély tetejéről valóban impozáns látvány az Erkel, a sok kis piros fényecskével. Ezt az ötödik sorból nem érzékeltem, sőt még az is lehet, hogy a főpróbán nem voltak ilyen tollak. (Ha meg igen, az is bizonyíték, hogy egy nézésre a legjobb szándékkal sem lehet minden effektet érzékelni, ha valaki komolyan meg akar ismerni egy előadást, akkor kénytelen többször megnézni.)

A korábbi bejegyzésben nem emeltem különösebben ki a kivetített feliratokat, amelyek a mű sarkalatos kijelentéseit nyomatékosították, amelyeket a szereplők egyébként is elénekelnek. Ezek a szentenciák néha egyes szereplők megjelenésével váltakoztak. Sarastro (Cser Krisztián) sokszor csak vetítve van jelen, ezáltal is kiemelődik jelentősége – mindent tud, mindent lát, figyel és beleszól az eseményekbe. Ő a fő mozgató, ez most is így érvényesült. Néha a fiatal pár képe is megjelent, de csak néha, ezen a felületen is Sarastro az úr és éppen ez az optimális távolság a megtekintésére.

Valaki joggal kérdezheti, ha már egyáltalán eddig elolvasta (köszi!): na, és az énekesek hogyan hallatszanak az erkély hátsó soraiban? Jelentem, nem egyenlő mértékben. Néhány énekes esetében az ötödik sorban ülve is felmerült bennem a kérdés, hogy mennyire erős ez a hang ahhoz, hogy igazán jól érvényesüljön messzebbről. Most is hasonló módon érzékeltem tompábbnak néhány szereplő hangját. Úgy tűnik, hogy ezt a jól érzékelhető alapzajt nem képes mindenki áténekelni. (Nem is biztos, hogy ez lenne a feladatuk, valószínűleg a szülőknek kellene jobb hatékonysággal felkészíteni a gyereket az opera-élményre és rávenni őket a csendes zenehallgatásra. Az állatos-hangszerek megjelenése a mű csúcspontja a gyerekeknek, ezek valóban varázslatosan szépek és emiatt érthető, hogy a gyerekek nem tudják magukban tartani a csodálkozásukat – de ez a két órás folyamatos morajt mégsem indokolná. (A Pomádé közönsége az Operában ennél visszafogottabb, persze nem is ilyen számos...)

Néhány énekes „erőtlensége”, vagy inkább viszonylagos halksága azért is volt szembetűnő, mert kontrasztként érvényesült Cser Krisztián  basszusának monumentalitása, amelyből a szerző szándékainak megfelelően is csak úgy áradt a biztonság és a nyugalom.( És ma is ugyanazt éreztem, mint a tavalyi Don Giovannin. Itt messze nem arról van szó, hogy Cser Krisztiánnak különösebben erőlködnie kellene azért, hogy ez a hang ilyen diadalmasan áradjon szét az Erkel óriási terében. Szó nincs róla, hogy ez lenne a maximális hangereje és eljutna teljesítőképességének határáig, most is visszafogottnak éreztem.) A szereplő dramaturgiai dominanciáját szerencsésen nyomatékosítja, hogy hangja által is a legjelentősebb tud lenni. Magyarázhatná a porondmester napestig, hogy milyen nagy ember ez a Sarastro, ha ezt nem tudná a megszólalásaival alátámasztani.(A neki szánt mutatványok nem különösebben impozánsak, de ezt az előző héten taglaltam. A hangja az, amire bizton számíthat és számíthatunk mi is.) Biztonság és nyugalom – ez a mozarti karakter lényege, aki rendszerint bölcs öreg ember szokott lenni. Most ettől eltekintenek, maradt helyette egy  apafigura, aki a saját cirkuszában legalább a késdobálótól meg tudja a lányát – alkalmanként – menteni. (Továbbra sem derült ki, hogy korábban miért nem ért rá a lánnyal foglalkozni, ha valaki nagyon ráér, ezen is töprenghet...)

Az előadás valószínűleg nem tűzte ki célul a férfi-nő kapcsolat mély-elemzését, gyerek-előadásnak szánták, tehát a papírforma szerint maradunk a felületen, de mégis vannak olyan nyugtalanító (?) mozzanatai, amelyek így második nézésre is felkeltették a figyelmemet. Érezhető Mozart és a mi korunk közti nagy távolság az egyik Sarastro-megszólalásban, melyben lányát tanítva a férfi-irányítás szükségszerűségét fejti ki a férfi. (Mit szólnak most a szingli nézők?) Majd jön a lezárás – "az árnyat elűzi a fény", és az Éj királynője Sarastro lábai előtt csuklik össze. Ezek a mondatok és gesztusok nagyon egyértelműen kifejeznek egy világképet, feltehetően Mozartéval egyező módon, amelyben minden és mindenki egy stabil hierarchia része, minden pontosan kiszámítható, nyugodt és biztonságos. Már amennyiben mindenki igazodik a központi akarathoz. Valahogy enyhén diktatúra íze van ám ennek, olyan felvilágosult abszolutista hangulatot éreztem a mű levegőjében, amely szintén passzol Mozart korára is. Nem tehetek róla, ezt az elvileg boldog véget nem tudtam most sem igazán nyugodtan nézni, és minden igyekezetem ellenére másodszor sem bírtam happy endet látni a mesében. A hiba az én készülékemben van, ez egyértelmű.

A gyerekeket ezek a kérdések még nem fogják nyomasztani, az is biztos. Az viszont korántsem, hogy ez volt az utolsó Parázsfuvolácskám. (Ha lesz is, ennél közelebb nem megyek a színpadhoz, az is biztos.) De előbb jöjjön az a beharangozott, "autentikus verzió", idén számomra a mű harmadik megközelítése, Szinetár Miklós rendezésében…én készen állok a próbatételre.

Címkék: Opera Erkel Színház Cser Krisztián Varázsfuvola Gradsach Zoltán Parázsfuvolácska

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr625886384

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.