Évek óta törekszem arra, hogy kövessem a Zeneakadémia opera-tanszakának vizsgáit. Ez hol sikerül, hol nem. Ezek az események nem voltak széles körben reklámozva, ennek köszönhetően sokszor lemaradtam. Így is megállapítottam a legutóbbi évek tapasztalatai alapján, hogy ezeken a vizsgákon rendszerint több új impulzus ért, mint a hagyományos előadásokon hónapokon keresztül. Régi műveket vesznek elő, de új szemszögből mutatják meg. Most a korábbiakhoz képest három szempontból is egészen új a helyzet:
1. Nyilvános a vizsga, olyannyira, hogy már hónapokkal előre lehetett jegyeket kérni a Zeneakadámián, benne van a hivatalos programban. Fontosnak tekintik.
2. Nem csak a mi énekeseinket láthatjuk, hanem egy egész fesztivált szervezett Almási-Tóth András az esemény köré. Van svéd, olasz és horvát produkciót is. Így nemzetközi kontextusba helyeződött a magyar diákok produkciója. (Nem jövünk ki rosszul az összehasonlításban.)
3. Nem utolsó sorban: most nem régi művet vettek elő és értelmeztek át. Ennyivel nem érték be. Almási-Tóth András kiáll a közönség elé és kijelenti, hogy Mozart-operát készítettek a hallgatókkal. Vettek öt koncertáriát és másik négyet az éppúgy közismeretlen Az álruhás kertészlányból és ezeket összefűzték. Lett egy új zenemű. Volt merészség, sőt némi kockázat is az elképzelésben, de a vállalkozás sikerült.
Ebből a három tényezőből is láthatjuk, hogy a Zeneakadémia most főnixmadárként kelt életre, nem pusztán az aranyozás csillog szebben az oszlopokon. Erősen látszik, hogy akarnak valamit. A Varázsfuvola után ez most már a második nagy dobás. (A program ingyenességéből és a rendkívül igényes programfüzetből az is látszik, hogy van forrásuk a kultúrmisszióra.) Bizakodva mentem el a programokra és összességében elégedetten is jöttem ki.
Nézzük az estéket sorban. (A magyar produkció esetén lesz előadás nemsokára Miskolcon, a SZEM-fesztivál keretében, a jövő héten. De hátha még előveszik, elég energia van ebben a Don Juan projektben, csak nem hagyják odaveszni.
MOZART RELOADED - THE DON JUAN PROJECT - operathriller egy részben
Ez a produkció eredeti magyar címe is, az angol teljesen magától értetődően használtatik. Benne van már ebben is, hogy ez mégsem a XVIII. század vége, ha Mozart, ha nem. A XXI. század globalizált közegében játszódik, 2034-es az évszám a plazmatévé kivetítőjén. Nem vagyok benne biztos, hogy az utolsó sorokból akármi is látszott a filmbejátszásból, de mi az első sorokban ülők egy izmos, kigyúrt pasast nézhettünk kerti munka közben, illetve amint a hálószobában készülődik valamire...
Lehetséges, hogy bennem van a hiba, de ez a típus rám mégsem hat. Ez a fickó, mint tökéletes férfi-minta? Lehetséges, hogy ennek az öt orvosnőnek, akiket majd látni fogunk ez lebegett a szeme előtt? Egy agyatlan szépfiú lenne a bajainkra a megoldás? Akivel látnivalóan nem lehet beszélgetni? Almási-Tóth András reményeim szerint nem gondolja komolyan, hogy a nők ilyen férfira vágynának. Elég sok női énekes veszi körül, jelenleg mindegyik operaszakos hallgatója is nő, valaki bizonyára felvilágosította volna, hogy milyen is az ideális férfi.
Én azt hiszem, a rendező most tükröt tart, ugyanúgy állítja be e férfit, mint ahogy a nőket a reklámokban szinte mindig szokták, kizárólag a szexuális vonzerőre koncentrálva, lényegében megszerezhető árucikként. ((A mosóporreklámokat leszámítva, ott vannak mindig üde és friss családanya típusok is.)) Az egész rendezésben ezt éreztem, az előadás a férfi-nő kapcsolat személytelenségét és ez esetben a férfi tárgyként való kezelését mutatja meg.
Az idő 2034 (lehetne most is akár, elhinnénk), színhely egy orvosi rendelő, ahol öt orvosnő kísérletezik és összerakott egy ideális férfi példányt szerelmeik-szeretőik DNS-mintáiból. Később van bőven időnk, talán túl jól is tanulmányozni tudjuk ezt a kísérleti darabot, hát igen, nem sikerült rosszul. Vélhetőleg balett-táncos lehet.
A műsorfüzet szerint mégiscsak két ideális pasast állítottak össze. Én 22-én láttam az előadást Bukta Gergővel, de másnap Holoda Péter került ki a nők keze közül, majd vált martalékukká. Lehet, hogy fogyó kellékről van szó? Miskolcra is mást visznek majd? Új műsorhoz új férfi kell?
Az előadás elején minden biztatóan alakul, a letakart meztelen férfi életre kel, és használhatónak bizonyul. Nagyjából úgy bánnak vele, mintha egy hajas baba volna. Öltöztetik, vetkőztetik, etetik, ágyba viszik. De a kezdetektől érződik a konfliktushelyzet, öt teremtő sok egy teremtményhez. Az orvosnők gépiesen teszik a dolgukat, n+1 alkalommal injekciót döfnek a szerencsétlen vállába, aki erre látványosan megvonaglik. Barátságtalan, rideg, szinte érzelemmentes világ ez, még akkor is, ha a Mozart-áriák viszont igazán erős érzelmekkel és vágyódással telítődtek. Erős ez a kontraszt. A való világ, a látvány, az "action" az erősebb. Kevéssé figyeljük az áriákat, különösen nem figyelünk (=én nem figyelek) a szövegre, mivel annyira leköt az a folyamat, amit látok. (Ehhez képest Az álruhás kertészlány? ) Sok kapcsolódást nem veszek egy nézésre észre a dalok és a szituáció között, viszont még így is nagyon tetszenek az átkötések. Fura vagy sem: az előadás zenei anyagából egyértelműen jobban élvezem a hallgatók által komponált zenét. Ők nyilván megrendelésre, a szituációhoz is igazodva dolgoztak és illik a zenéjük a látottakhoz.
Végig a szereplők közötti kapcsolatok alakulása van a központban. Pontosabban az, hogy mennyire sikertelen ez a kommunikáció, milyen keveset lehet kezdeni egy ilyen teljesen kiszolgáltatott, saját személyiség nélküli emberrel. Nem lenne jobb mégis egy öntörvényű Don Giovanni? Ha már úgyis öten vannak, akkor egy monogám fickó nem jó választás, akkor négy vesztes keletkezik azonnal...
Az orvosnők közötti viszonyban legalább ennyi ridegség van, közöny, tárgyilagosság, később ellenségesség, féltékenység. (Hogyan is tudtak együtt dolgozni? Ez itt a kérdés.)
Percekre felébred azért némi vonzalom a nőkben a kísérleti alany iránt így is. Talán sajnálják. Van aki egész végig tárgyilagos marad, van aki bevonódik érzelmileg is. Maga a kísérleti alany is inkább csak ösztönlényként funkcionál, de minden önálló akciója után kap legalább egy injekciót. Fogalmam sincs, de lehet, hogy ezeknek a nőknek sincs elképzelése arról, hogy mi lenne az optimális viselkedési mód a teremtmény részéről. Mit várnának tőle?
A férfi-nő kapcsolat egészen reménytelen, még annál is rosszabbnak tűnik, mint az a kép, amelyet a Mozart-operák elemzése során kapunk ugyanerről a témáról, pedig ha jól megnézzük a derűs zene már Mozartnál sem sok optimizmust sejtet.
Most itt nincs lebegés és derű, hanem van a brutális valóság, meg nem tisztító vérözönnel lezárva. (Thriller, tudtuk,kiírták a műfajt, de mégis borzongunk. És hálás vagyok a rendezőnek, hogy felhívta a figyelmet: nem gyerekelőadás! Hát nem az.)
Aki lemaradt most, az még a jövő héten megnézheti Miskolcon, vagy ha nem utazós alkat, kárpótolja magát febr.25-től a Varázsfuvolával, lehetőleg a Cser Krisztián-Varga Viktória-féle szereposztást válassza.
Január 24-én a stocholmi főiskola jött egy kísérleti produkcióval (Electric body songs), amely számomra örökre emlékezetes lesz. Fennállásom óta ez volt a második eset, hogy ugyan volt előre beszerzett jegyem, de fel nem merült, hogy a jegyre írt kezdési időpontot elolvassam. 17h! - ez már este hatkor tűnt fel, amikor teljesen fel voltunk öltözve és csak kíváncsiságból (hányadik sorba szól a jegy?) ránéztem. Éppen hat hetem lett volna, hogy észrevegyem, ez az egyetlen előadás volt az a sorozatban, amelyik NEM este hétkor kezdődött. Tanulság ez mindenkinek...
Viszont: ismerőseim körében változó fogadtatásra talált ez az előadás, van akinek nagyon tetszett, van aki nem tartotta nagy számnak. Persze az is lehet, hogy csak vígasztalni akart. (Ezen az estén viszont sikerült néhány lemaradásomat pótolni, megírtam a februári ajánlómat és a Téli utazást, ha valakit érdekel. Utóbbit azóta már kétszer is részben átdolgoztam, ez itt a reklám helye.)
Január 25-én a firenzeiektől egy viszonylag hagyományos, ámde rövidített Dido és Aeneast láttunk. Három felvonásból lett egy órányi zenés színház. A rövidítés Benjamin Brittentől származik, tehát itt nem egy olyan mértékű kreatív kezdeményezésnek vagyunk a tanúi, mint a magyarok Mozartjánál. Persze az is erény, ha valaki talál egy olyan művet, amelyik alkalmas a növendékeinek. Az előadás alapvetően hagyományos, a kis színpadon a kórus rendesen össze van szorítva és éppúgy nem sok mindent tudnak vele kezdeni, mint egy átlagos előadásban. Ami kiemelkedő: nagyon szépek a textilek, bár többen is indiai viseletként értelmezték. Nincs így előttem, hogy körülbelül háromezer éve, amikor Aeneas Trója leégése után Karthágóba hajózott milyen lehetett az autentikus viselet, nekem ez az általánosan "keleti" hatás nem tűnt zavarónak. Szépek voltak a leplek, az különösen, ahogy a halott Didóra mindenki egyet ráterített, de egy előadáshoz önmagában ezt kevésnek találtam. A díszlet a Firenzei Képzőművészeti Akadémia szcenográfiai hallgatóinak munkája volt, a festett háttér alapján egy modernebb felfogású előadást vártam volna. Az kifejezetten tetszett. Énekesi teljesítményével jóval kiemelkedett a Didót éneklő Elena Tereshchenko, ha nem így lett volna, bonyolult nevének begépelésével nem bajlódtam volna.
Az, hogy túl hagyományos lett volna, nem mondható el a fesztivál utolsó előadásáról. Január 26-án, vasárnap este Stravinsky: A katona történetét játszották a zágrábiak. Ez nem kifejezetten opera, inkább zenés színház. A képzőművészetis, színművészetis és a zeneakadémista növendékek közös produkciójaként arra jó példa, amikor a különöböző művészeti ágak képviselői segíteni tudják egymás munkáját. Ebben a kooprodukcióban egy izgalmas előadás jött létre. Néztem, tetszett. Tetszett az olcsó, de ötletes díszlet - megközelítőleg 80 tekercs WC-papír felakasztva érdekes látvány volt, ráadásul könnyen le is lehetett szakítani és kellő időre előállt egy szép nagy halom papír, amelybe be lehetett burkolózni. Játékos ötleteket alkalmaztak, de nekem mintha mégsem lett volna elég drámai. Maradt némi hiányérzetem és annál rosszabb: emlékeztem még mindig egy olyan megvalósításra, amely minden igényt kielégített, az enyémet egészen biztosan. A Thália Színház 2000 őszén Ascher Tamás rendezésében állította színre ugyanezt. Kulka volt a mesélő, Szarvas József a katona, Helyey László az ördög, Kecskés Karina a királylány. Ha valaki ezt a névsort látja, akkor érezheti, hogy " a legjobb erőket" használták fel. Annak az előadásnak a drámaiságát, amely a múlt megszépítő messzesége által még fel is erősödött nyilván nem tudta ez a mostani elérni. De ezt nem is kérném számon. Ez inkább tűnt játéknak, olyan fiataloktól akik talán nem gondolják, hogy visszafordíthatatlanul rossz lépéseket tettek már az életükben. Akik lehet, hogy maguk sem tudják, hogy a végzés után mennyire közel lesznek ahhoz a szituációhoz, amikor majd a hegedűjüket tőlük is meg akarja majd venni az ördög. Hátha azért ők majd ellenállnak.
Várjuk az Operavizsga-fesztivált 2015-ben is!
Aki a hivatalos verzióra, a műsorfüzetre, fotókra is kíváncsi, az ide kattintva megtalálja ezt is.
