Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

október
8.

Szkéné - Godot-ra várva

A Forte Társulat előadása, Horváth Csaba rendezése |  MakkZs  |  Szólj hozzá!

A nagy füzet hatalmas sikere után egy régebbi (2010. április) táncelőadást tűzött műsorára  a Forte Társulat Horváth Csaba rendezésében. Az előadást még láthatta MGP, elég lelombozó feladat az ő sorai után egyáltalán megfontolni, hogy valamit írjak az előadásról. Hát ez van, ezt az előadást (némileg módosult szereposztással) már sajnos nem láthatta, pedig megörült volna, hogy ezúttal csak egy Beckett darabot kell végigülnie a nézőnek (120 perc egy részben), nem úgy, mint a bemutató idején.

Szerepel benne Krisztik Csaba, Andrássy Máté, akik A nagy füzetbeli alakításukhoz hasonlóan most is erőteljesek, nem is kevéssé. Krisztiknek Kádas József a párja, vele együtt várnak Godot-ra egy látszólag üres autóúton (a sávok fekete balettpadlóra festve alkotják a díszletet), ahol a forgalmat csak hanghatások jelzik. Van is élet és nincs is a szereplők közelében. A szerző által kötelezően megadott díszlet-fát egy belógatott kötél jelzi - viszont a darab szövegéből épp a fordítottja derül ki: fa van, kötél az nincs. Ez a kettősség, a van és a nincs egyidejű jelenléte lehet az előadás központi eleme. Vladimir és Estragon az előírásoknak megfelelően filozofálnak. Nemigen húztak a darabból, néha azért azt kívánnánk, hogy bárcsak radikálisabban belenyúltak volna. (Lehetne az a mottó, ami a darbban elhangzik: "ne ócsároljuk korunkat, ne is beszéljünk róla".) Mennyire jó lett volna a táncos részek apropóján lapátra tenni a párbeszédek egyrészét. Sokkal kifejezőbb a labda céltalan passzolgatása, mint a szöveg. A focilabda központi szereplő, ami akár aktuálpolitikai utalásként is működhet manapság, a nagy stadionépítkezések idején.

Horváth Csaba színészeinek kifejezetten a néma jelenetek állnak a legjobban, imponáló különösen Krisztik akrobatikus ügyessége. Színészi jelenléte annyira erőteljes, hogy ehhez képest zsonglőrködése a labdával csak másodlagosan jöhet számításba. A szereplők közötti viszonyok megszületnek. Ugyan az általam látott Godot-előadások esetén mindannyiszor elkezdtem unatkozni, kár lenne tagadni (ez részben persze annak is köszönhető, hogy eléggé ismerem a darabot, ami nem szerencsés ebben az esetben), még mindig nem tartom kizártnak, hogy lesz egyszer egy olyan megvalósítás, amely végig fenn tudja a feszültséget tartani számomra is. A színészek néhány alkalommal felfedezik, hogy lám, vannak nézők, akik még mindig nem mentek el.(Éppen akkor, amikor az ember már fontolgatja a lehetőséget, persze csak elméleti síkon. Szerencsésen van időzítve ez a kiszólás.) Kapcsolatba lépnek velünk, és nemcsak azáltal, hogy néha az első sorhoz kerül a labda. "Mit tehetnénk, hogy ezek a derék fiatalok ne unatkozzanak?"- hangzik el a kérdés. Ironikusan megjegyzik: "milyen gyorsan telik az idő, ha az ember jól szórakozik". Az unatkoztatás a darab szellemétől nem idegen, legalább módot ad a befogadónak saját gondolatai összegzésére. Mi milyen pótcselekvésekkel töltjük el az életet? - nyugodtan ráérünk közben erre is gondolni.

A szereplő személyek közül kettőt kicseréltek az eredeti előadás óta. Pozzo (Andrássy Máté) mellé Luckynak Pallag Márton szegődött. Utóbbi még csak egyetemi hallgató. A két színész alkati vonásainak rokonságát külön is kiemeli, hogy mindketten teljesen kopaszra borotvált fejjel játszanak, és testmagasságuk is közel azonos. Könnyedén felcserélhetőek lennének, ha úgy alakul. A vallásfilozófiai kérdéseken túl általuk éppen ez, a hatalom kérdése van még középpontban az előadásban.

Nem esett szó a fiúról, a hírnökről, amely szerep mindössze két rövid jelenetből áll. Nagy Norbert helyett most valamilyen okból Blaskó Borbálát nézzük. Valószínűleg rá igazította át Horváth Csaba a szerepet, most is kihasználva balettes múltját. Spiccen betipeg, aztán távozik, Godot üzenetét hozza, tanúságot tesz létezéséről. A nagy füzet esetén is megfigyeltem, hogy amennyire csak lehetséges, akkor is megfosztották a szerepben női mivoltától és meglehetősen előnytelen (ámde a darab logikájához illeszkedő ) jelmezt adtak rá. Salátalevelekkel takarták azt a kis felületet, amit be akartak rajta borítani. Jelen esetben sincs igazán jó sorsa. A zöld kockás inget ráfestették a bőrére, feltehetően némi idő, amíg megszabadul tőle. Lehet, hogy már a harmadik sorból nem is érzékelték, hogy csak festék - eléggé szép munka volt, azt meg kell hagyni. Van is ruha rajta és nincs is. Ez a kettősség ebben az apróságban is tetten érhető, ez igaz. Ennek ellenére nem igazán láttam indokoltnak mindazt, amit csinált.

Sajnos, el kell ismernem, nem minden mozzanatában tudom megfejteni a fizikai színházat, de olyan értelmetlen lila irányzatnak sem tartom, ahogy pl. az Othello Gyulaházán c. előadásban beállították. A Godot esetén éppúgy érvényes formának tűnik, mint ahogy az volt A nagy füzet esetén is, annyi különbséggel, hogy most magát az eredményt nem éreztem teljes mértékben sikerültnek. De abban a pillanatban, ahogy most négy nap múltán visszagondolok rá (másnap a Háryt néztem, jaj!), mégsem volt az felesleges este, hagyott nyomokat, kérdéseket.

Színlap

Címkék: Szkéné Horváth Csaba Krisztik Csaba Godot-ra várva Forte társulat

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr255554686

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.