Nem először van az az érzésem egy előadáson, hogy szép szép, de nem nekem szól. Nem én vagyok a célközönség.
A Veszprémi Petőfi Színház Iphigénia Auliszban c. előadása kifejezetten a görög színházi tradíció megismertetése céljából készült, a görög mitológiában járatlan közönségnek. Ma, a Marczibányi téren csak azt sajnáltam, hogy nem ilyen fiatalok körében láttam az előadást.
Valaki felvethetné, hogy mit számít ez, kit érdekel, hogy a többi néző honnan jön és kicsoda?
A közönség egy színházi előadásnak lényeges, meghatározó része. Egy nagyrészt bennfentes nézőkből és kritikusokból álló közönségnek ezt a darabot megszakításokkal előadni, megmagyarázni a történet hátterét, egyszerűen felesleges ostobaságnak tűnik, míg ugyanez, ha valóban gimnazisták vannak jelen, egyszerűen praktikus. Érdekes látni „barbár” közönség esetén, hogy győzi le az előadás az ellenállásukat, köti le a nem színházhoz szokottak érdeklődését, vagy rosszabb esetben elbukik a produkció, mert a diákközönség nem elég jól nevelt és nem udvariaskodik. Kb. tíz napja ugyanitt ezt a próbát a Vesztett éden kiállta, az is diákoknak készült és diákok is nézték. Ma a "már beavatottak körében" úgy éreztem, hogy az alapkoncepció egyszerűen nem indokolt. Ha meg kimaradtak volna a narrátoros, magyarázó részek, akkor pedig egyszerűen nem lett volna elég jó az előadás. Ez a missziós küldetés („ismertessük meg a magas kultúrát a diáksággal”) volt a bemutató apropója nyilvánvalóan. Emiatt sajnálom, hogy épp erre nem hoztam egyik lányomat sem, pedig akkor most látnám, hogy naiv nézőre miként hatott volna.
Ezt a darabot sok évvel ezelőtt (1998 táján) a Radnótiban játszották, sallangok nélkül, viszont Melis László gyönyörű és a műhöz illő zenéjével, ami most is emlékezetes számomra. Csomós Mari, Bálint András, Rátóti Zoltán – ők állták ki az idő próbáját. A feszültséget végig fenntartották és azóta is többször eszembe jutott az az előadás.
Jelenleg mi az, ami értékelhető volt? - azon kívül, hogy valóban üdvözlendő a görög drámák színpadra állítása.
Most is sok szereplő volt, akiknek a harsány játéka zavart– a szintén tíz nappal korábban látott szintén veszprémi vendégjátékban nyújtott alakításukhoz hasonlóan (lsd. Sötét galamb). Persze ez lehetett rendezői utasítára is, de mindenképp Szinetár Miklós jóváhagyásával történik, aki a rendező. Miután ez nem egy lebeszélő blog, nézzük azt, hogy mi az, ami miatt érdemes volt látni.
Én azért mentem elsősorban, mert kíváncsi voltam Trokán Annára. Egy színészt egy alakítás alapján butaság megítélni, én már egyszer a Karinthy Színházban láttam őt egy kellemes vígjátékban – rendben volt. Most is úgy éreztem, hogy megteremtette a karaktert. Egy átlagos tini lányt látunk, aki nem különb, mint akárki más, egy közülünk. Nem királylány, hanem egy kisember, aki feláldoztatik a nagypolitika, „a nagyobb jó”, a haza érdekében. Olyan valaki, aki fel tud nőni a feladathoz, mást úgysem tehet – méltósággal vállalja a kényszerű halált. Eleinte Trokán Anna enyhe beszédhibája hallható, ami a szerepértelmezést egyáltalán nem zavarja. Nem egy különleges hősnő áll előttünk, hanem egy átlagos lány, aki örül a beígért szép esküvőnek. Később, amikor a halál gondolatával szembesül, először megtörik, majd úrrá lesz rajta. Itt már nem érzékelhető semmilyen zavaró tényező, viszi a lendület és annak ellenére, hogy ezeket a jeleneteket is meg-megszakítja a narrátor (szerencsére kevésbé, mint korábban), megmarad az alakítás íve.
Nem mondom, hogy nem lehetett azonosulni Agamemnon (Szalma Tamás) és Kéri Kitty (Klütaimnésztra) nézőpontjával is, de számomra különösen az utóbbi kevésbé volt erős, mint a címszereplő.
Az előadásnak feltétlenül megvolt az a hozadéka, hogy a görög mondakör egy apró kis mozzanatára felhívta a figyelmemet: Euripidész szerint Agamemnón megölte Klütaimnésztra első férjét (Tantalosz) és tőle származó csecsemő fiát is, majd magához kényszerítette a jövendő após (Tündareosz) támogatásával a nőt. Ezek után most Iphigeneia feláldozásával nem csoda, hogy Klütaimnésztrának elege lett a pasasból. Négy gyereket szülni épp elég lehetett az erőszaktevőnek, aki ebből most egyet meg is ölet. Az inkább a meglepő elem, hogy egyből nem állt bosszút, ott azonnal Auliszban nem kever a férjének egy jó kis mérgezett italt, ha már a kényszerű esküvő után ezt elmulasztotta. Lám, ilyenek vagyunk mi nők, sokat eltűrünk a férfiaknak, akik ráadásul a nagypolitikát irányítva klözvetetten is tönkre teszik az életünket. Ez is lehet a darab egyfajta tanulsága.
Ezt az előadást látva elelmélkedhetünk azon, hogy a végzet mennyire kijátszható – úgy tűnik, hogy a várt hírnév valóban az egyetlen, ami a szenvedésekért kijuthat az embernek, a boldogság az nem. És mire lehet jutni a hírnévvel – látjuk a pökhendi Akhilleusz helyzetének a korlátozottságát, látjuk a tömeg haragjától félő vezéreknek sem jó, nem tehetnek meg bármit. Agamemnón a szolgájának panaszkodik, hogy milyen nehéz a nagyemberek élete – elhisszük, de őt mégsem tudjuk igazán megsajnálni. Nem lett volna muszáj a fővezérséget bevállalni, tudjuk. 2013-ban már nem lehet egyet érteni azzal, hogy egyetlen ember halála megéri azt, hogy a görögség diadalmaskodjon a barbár Trója felett, ha megdicsőül a mártír, ha nem. Nagyon egyszerűen látjuk a megoldást, ha a fővezér nem is ismerte ezt fel hatalmi ambíciói miatt: hagyni kellett volna Páris nyakán Helenét és kész. Most már késő, itt a nyakunkon ez a sok bonyolított görög történet és még narrátort is ránk sóznak hozzá
