Én történetesen az vagyok. Valaki, aki időről időre (huszonnégy éve évente vagy háromszor) megjelenek a Vígben, mindig reménykedve, hogy most aztán látni fogok egy valóban jó előadást, aztán többnyire (értsd: majdnem mindig, de nem mindig!) ez a kósza remény elillan és hoppon maradok. Mert mit lát az ember?
Először is ott van egy gyönyörű és otthonosan vonzó épület. Jó bemenni a Vígbe. Vannak ismerős nénikék, akikkel lehet pár szót váltani a színházról. Kedvesek. Vonzó a műsorterv, jó színészekkel, akikkel az ember el tud képzelni egy működő előadást. Ha nem is mindenkivel, mert vannak színészek, akiket az évek egyre modorosabbá tettek. De sokan megállnák a helyüket akár a legtöbbre értékelt K.Ö.R. színházakban is (Katona, Örkény, Radnóti). Minden azon múlik, hogy a rendező mit akar belőlük kihozni. Egyáltalán ki akar-e belőlük hozni valami újat, többet? Kapnak-e egy olyan szerepet legalább évadonként egyszer, amitől fejlődnének, amihez fel kell kapaszkodni?
Jelentem: nemigen. Kevesen. Majsai-Nyilas Tünde kapott egy Csokonai Lilit az évad elején. A zöld kilences alapvetően rendesen meg volt csinálva (a színház többi előadásánál jobban, ez elmondható biztosan), de abban se nagyon volt olyan szerep, amely fejlesztette volna a színészeket. (Akinek énekelni kellett és korábban nem, annak ez lehet, hogy adott valamit szakmailag, ezt elismerem.)
A másik dolog, ami a Vígben kétségtelenül vonzó: Eszenyi Enikő akar valamit. Szeretné, ha aktuális problémákról nem unalomig játszott darabokkal, új megközelítésben esne szó. Szeretné, ha a színháza megújulna. Ez látszik, ez jó – a kérdés csak az, hogy milyen szinten és módon tud ez a törekvés megvalósulni, illetve a praktikusabb részkérdés: a közönség vevő lesz-e rá? Ott a kényszer, meg kell tölteni az ezerfős nézőteret.
Az Átutazók minden kétséget kizáróan a kísérletező Vígszínház előadása. Színes háttér előtt apró jelenetekben látunk néhány család életéből egy-két párbeszédet. Nincs mód realista játékra, egy-két bőröndöt és halottas kocsit leszámítva nemigen van kellék sem. A színészek a figurát megformálják (a legtöbben harsányan, elnagyoltan, karikatúraszerűen), csak kevesen tudják ezt úgy megoldani, hogy valóban hús-vér embernek tűnjenek. Akik pár nap távlatból is kivételként kitűnnek: a már említett Majsai-Nyilas Tünde, Börcsök Enikő és Fesztbaum Béla. Na jó, Lengyel Tamás és Varjú Kálmán is. Egyébként 24 szereplője van az előadásnak. A többiek közül van akinek esélye sincs a pici villanásába többet beletenni, van aki pedig egyszerűen bántóan harsány. Nem annyira kevesen vannak, akik lehetséges, hogy rendezői utasításra karikírozzák a figurát. Ezzel sokszor nevetést váltanak ki, ami a Vígszínházban mindig cél volt és az új törekvések ellenére cél is marad. Én helyenként hálás lettem volna, ha nem minden szituáció élesedik poénná.
Az előadásban szinte mindenki vagy meghal („komédia nyolc temetésben” az alcím, ez így sejthető is előre), vagy elutazik külföldre, jobb élet reményében. A maradéknak egy bridzsparti sem jön össze. Elmúlik az életünk, semmi hozadéka nem lesz – figyelmeztet a Vígszínház. Kár, hogy közben én azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy nekem is vissza kellene utaznom egy sivatagba inkább, ahelyett, hogy itt szúrnám el az időmet.
A lányomat is vittem, akinek viszont nagyon vicces volt a legtöbb jelenet és szerette is az előadást, benne a fel-feltűnő „cuki kis" Törőcsik Marival. Nem tudom, hogy a művésznő örülne-e a jelzőnek. ("Mert annyira cuki benne a Mari.") Vilma a Maladype Figarójából szereti Törőcsiket, neki hatalmas plusz volt, hogy megint láthatta.
Törőcsik ki-ki kacsintgatott a nézőkre, akik tapssal fogadták a belépését. Nem vettem észre, hogy átlényegült volna, nagyonis magát adta. A megrendelő és a nézők vágya szerint, minden bizonnyal. Ugyanezt a darabot nem így játszaná a mi Marink a Nemzetiben. Ez egészen biztos. Alkalmazkodott a helyzethez, látnivalóan élvezte a népszerűséget, a nézők szeretetnyilvánítását. Ez most megakadályozta, hogy csak a feladatra koncentráljon. Valószínű, hogy sokan lesznek, akik miatta mennek el az előadásra.
Borzasztóan számít, hogy ki mennyi színházi előélettel ül be majd – könnyen elképzelhető, hogy lesz, akire revelatív erejű kinyilatkoztatásként fognak hatni a darabban elhangzó közhelyek. Én remélem, hogy a nézők többsége úgy megy ki az épületből, hogy azt érzi majd, vele mégis történt bent valami fontos.
Színlap:
