Már február óta készültünk erre a Három nővér-re, és most vasárnap végül sikerült is megnéznünk. Várakozáson felül jó élménnyé vált, így mindenkinek szívesen ajánlom, ezért érdemes akár a Budapestről (vagy egyéb helyszínről) is Kecskemétre utazni. Még vannak előadások áprilisban és májusban is, délután is, sőt májusra még jegy is kapható, ha nem is sok. A színház nincs messze a vasútállomástól, a város központja is kellemes, minden tényező együtt szerencsésen kompenzálja a megtett plusz kilométereket.
Zsigmond Emőke - Szabó Dorottya - Bori Réka azaz Mása - Irina és Olga
Szente Vajk komédiának játssza Csehovot (a szerzői szándéktól nem idegen módon), és míg koncepciója a darab ismerőit segíti abban, hogy új szemmel nézzenek a már ismert történetre, utat nyit a műhöz azoknak is, akik elsősorban szórakozni és kikapcsolódni szeretnének, és a kecskeméti színház musical előadásaiból már megszeretett színészek (pl. Koltai-Nagy Balázs, Bori Réka) miatt ülnek be az előadásra.
A rendező bevet mindent, utal egy világszerte ismert sorozatra, felhasznál slágereket, amelyek közül néhány a fülünkben is ragad – ez a Három nővér nem fog másikkal összemosódni.
A katonák: Koltai-Nagy Balázs, Sipos Imre, mögötte Fazakas Géza
De nem pusztán bombasztikus fogások ezek. A rendező nem véletlenül választotta a színpadkép mintájául az 1994-2004 között készített, világszerte ismert Jóbarátok-at. A díszlettervező, Rákay Tamás nem pusztán másol, a második részre már egészen átalakítja a sorozatból ismert szobabelsőt. Azoknak, akik a tíz évadot végignézték, plusz élvezetet ad a párhuzamos helyzetek és a szereplők azonosságainak felfedezése (a férjem nemrég egy betegségnek köszönhetően három hét alatt szinte megszakítás nélkül nézte végig a 260 részt, így neki még ez is megadatott), de akinek ez mind hiányzott, ahogy nekem is, azoknak is külön jelentést kapott a történet közelmúltba helyezése.
Ez a Három nővér már szinte a jelenhez köthető, nyugodtan gondolhatunk (az ötven pluszosak saját emlékképek alapján is) a rendszerváltás utáni évekre, a reménykedésre és a kiábrándulásra, illetve a szocializmus időszakával kapcsolatos „bezzeg akkor még volt…” megjegyzésekre is.
Andrej: Kovács Lehel
Szente Vajk alaposan elemezte a darabot, amelyről kíméletlenül lefosztja a megszépítő nosztalgia ködét is. Ezt a családot látva biztosak lehetünk abban, hogy a valóságban a moszkvai évek sem voltak idilliek, amikor még a Prozorov család nappalijában egymást váltották a katonatisztek. Néhány utalásnak köszönhetően magunk előtt látunk egy zsarnoki apát, akinek a halála valójában megkönnyebbülést jelent a gyerekek számára, és egy anyát, aki talán épp a rossz házasságból menekülve a család közelében maradó katonaorvossal (Csebutikin – Sipos Imre) folytatott viszonyt, sőt Irina (Szabó Dorottya) mintha már ebből a szerelemből származna. Igy nem olyan véletlen az eltúlzott méretű szamovár (bár vizuális poénnak sem utolsó) – drága és egyben haszontalan ajándék, amely egyben azt is kifejezi, hogy hiába a közelség, ez a két ember sem tud egymásba kapaszkodni, ahogy a darabban tartósan senki sem találhat párra. Az egyetlen boldog ember, az öreg dada (Csombor Teréz), aki sok évtized munka után boldog, mert van saját szobája. Ennyi a többieknek kevés.
Csombor Teréz és Kovács Gyopár
A három nővérnek és jóbarátaiknak valóban nehéz attól a boldogságtól búcsút venni, amelyet feltehetően sosem tapasztaltak meg, és később sem fognak okosabban élni, megmaradnak majd a panaszkodás és a nosztalgiázás szintjén – ez volt a végső összegzésünk az előadás kapcsán, amelyben nagyon szórakoztató módon mutatták meg nekünk, hogy az élet milyen reménytelen és elviselhetetlen. (Legalább az előadás nem ilyen – örüljünk ennek.)
Az elsősorban zenés rendezéseiről ismert Szente Vajktól autentikus megoldás, hogy a legismertebb slágereket illeszti rá a csehovi élethelyzetekre, ezekkel – a dallamtapadást is felhasználva – nagyon hatékonyan hívja fel a figyelmünket arra, hogy a múltba visszarévedő életszemlélet alapvetően csapda. Gátlástalanul teszi nevetségessé a szereplőket, akik egyáltalán nem látszanak az átlagból kiemelkedőnek (nyelvtudás ide vagy oda). (Lehet, hogy mi már nem is érdemelnénk olyan szép előadást különleges személyiségekkel, mint amilyen Ascher Tamásé volt a Katonában?)
Minden eszköz, a színpadkép, a ruhák, a közismert zenék is a történet hétköznapiságát erősítik fel, de ennek ellenére megmaradt a Csehov előadások lényegi eleme: minden szereplőnek van saját élete, fontossá válnak, nem három színésznek statisztálnak kilencen. Nagyon sok színészt szerettünk a színre lépő tizenkettő közül – a helyi nézők, akik sok előadásban látták őket, ezzel még inkább így lehettek.
Ne maradjon említés nélkül Kovács Yvette Alida jelmeztervező sem, aki erősen megtámogatja a Natasát játszó Kovács Gyopárt is, akinek az öltözködési stílusa valóban az első perctől nagyon elüt a testvérekétől – már ebből is érezzük, hogy nem való ide. De ugyanígy magukért beszélnek a farsangi jelmezek, illetve a tény, ahogy Mása – Zsigmond Emőke – hasonló dzsekiben jelenik meg később, mint amilyenben Versinyint – Nagy Sándort megismerte. Őket is különösen erőteljesnek éreztem, bár talán Mása személyes tragédiája más előadásokban is jobban megérint minket, mint a testvéreié, így az is lehet, hogy Zsigmond Emőke „kiragyogása” a szereposztásból voltaképp a papírforma szerint történt meg. Most is kevésbé érezzük veszteségnek Tuzenbach halálát, bár Koltai-Nagy Balázs erős a szerepben. Bőven el tudta volna hitetni velünk mű-ragya nélkül is, hogy túl jelentéktelen és csak pótlékként jöhetne szóba Irinánál is. Egy ilyen jó színész megoldja ezt külsőségek nélkül is, én a rendező helyében bíztam volna benne.
Nagy Sándor: Versinyin
Szabó Dorottya Irinája nem szerelmes senkibe (de kibe is lehetne ebben a mezőnyben?), nem csoda, hogy lehangolt, együtt is érezhettünk vele szürke életéért, amelyet semmilyen fellángolás nem élénkített fel – arról is kevéssé győzhette meg magát, hogy jó lesz neki, ha dolgozik. Az előadásban egy olyan férfit sem láthattunk, aki magányát áttörhette volna – sem a túlságosan is szelíd Tuzenbach, sem a szenvedélyes Szoljonij – Fazakas Géza, aki láthatólag Lermontov párbajozós életformáját másolta. Ez a mozzanat, hogy Szoljonij sem eredeti figura, és a párbajozás is csak pótcselekvés, soha korábban nem emelődött ki ennyire számomra egyetlen más Három nővér-ben sem. Ebből is azt éreztem, hogy a rendező nem felületesen dolgozott, hiába kelthetné ezt a benyomást a banális zeneválasztása és a rikító színpadkép.
Szinte minden karakternek felerősödtek a komikus vonásai a rendezői beállításnak köszönhetően.
Körtvélyessy Zsolt (öreg szolga), Kovács Lehel (Andrej) és a Nutella
Az Andrejt játszó Kovács Lehel érzékelteti a karakter lecsúszásának teljes útját, egy jelenetben pedig felejthetetlenül eszi a Nutellát Körtvélyessy Zsolttal, az elöljárósági öreg szolgával. (Mint megtudtam, egy hasonló jelenet szerepelt a Jóbarátok-ban is, de ez enélkül az utalás nélkül is telitalálat – a Nutella valóban optimális boldogság-pótlék sokaknak.)
Kuligin: Orth Péter és Olga
Hasonlóképpen jóljárt ezzel a rendezéssel Orth Péter is, aki Mása férjeként kicsit új beállításba került. Részben azért, mert komolyan vették a megjegyzést, hogy akár Olgát is elvehette volna – egy formálódóban lévő viszony nyomait is felfedezhetjük, amely feltehetően gyorsan véget is ért.
Az előadás egyik legemlékezetesebb pillanatának is Orth Péter a kulcsszereplője: Versinyin távozása után egy rádión keres vigasztaló zenéket, és sikerül legalább öt-hat olyan slágert is találni, amely még jobban lehangolja a szerelme távozása miatt hisztériázó feleségét. A szokásos Három nővér előadásokon ilyenkor rendre eluralkodik a letargia, most pedig a teljes nézőtér hangosan kacag.
Az előadás csúcspontjai mind hasonlóak, sikerül elérnie a rendezőnek, hogy azon nevessünk, amin leginkább sírni lenne jó, és mindenképp felejtsük el az önsajnálatot, amely sehova nem vezet.
PS. A kamaraszínház nézőtere ezen a szinte nyárias hangulatú vasárnap estén is egészen megtelt, és csak három ember ment haza a szünetben. Ez egy Csehov dráma esetén jelentős teljesítmény, feltétlenül jelzi, hogy sikerült a közönség érdeklődését fenntartani.
Kellemes élmény volt, kedvet csinált a kecskeméti színház további előadásaihoz is és néhány színészhez is. Ennek köszönhetően mentem el a Játékszínbe a Teltház-ra három nappal később, hogy az általam eddig nagyon keveset látott Nagy Sándort önálló bravúr-előadásában is megnézzem.
PS. A fotók a színház Facebook-oldaláról származnak.
