A Gózon Gyula Kamaraszínház Sirályát NAGYON szerettem, írtam róla már részletes ajánlót, és az újranézés után is azt mondom, hogy ÉRDEMES ezt választani. Ha minden jól megy, májusban lesz megint...
Most nem fogok újra mindenre kitérni az újranézés kapcsán, pusztán néhány gondolatot osztok meg, amelyek az előadás kapcsán bennem felmerültek, remélem, hogy nem lett teljesen összefüggéstelen a gondolatmenet - most már negyedik napja igazítgatom. (Egyébként sem kritikákat írok, de ez aztán pláne nem az. Aki a produkcióról szeretne több konkrétumot megtudni, az nézze meg a másik ajánlót inkább, és pláne: nézze meg magát az előadást - a város közepén, a 6Színben jól elérhető helyen van.
Szurcsík Ádám (Kosztya) - Hermányi Mariann (Nyina)
Csehov Sirálya nem kellemes szórakozás, nem pusztán figyelemelterelő időtöltés, viszont szembesít a saját életünkkel, ha hagyjuk. Valamelyik szereplőhöz feltehetően közel érezzük magunkat.
Ebben a történetben még azok sincsenek teljesen jól, akik többé-kevésbé a saját maguk által választott életet élik, még ők is érzékelik a hiányokat. Levonható belőle a nagy tanulság, amelyet muszáj elfogadni: az élet (és mi magunk is!) csak rövid időszakokban mutatkozik olyannak, amilyennek szeretnénk látni. Emiatt a legtöbbet az számít, hogyan tudunk saját helyzetünkhöz viszonyulni. Ha megnézzük egyenként a szereplőket, hogy ki miért panaszkodik és mit szeretne, akkor ebből messzire vezető következtetéseket vonhatunk le.
Kálid Artúr (Trigorin) - Haik Viktória (Mása)
Az előadás után nagyjából három órát tudtam aludni, de másnap legalább egy, engem nyomasztó kérdésnek a végére jártam, és erre az előadás nélkül nem szántam volna rá magamat. Ezt csak azért írom le, mert korábbi személyes tapasztalatok miatt hiszek abban, hogy nemcsak középiskolai anyag az, hogy a művészet EGYIK lehetséges szerepköre, hogy az életünket megváltoztathatja. (Ezt a fájdalomcsillapító/figyelemelterelő előadások nem tudják nyújtani – mindenki választhat, hogy mit vár el egy előadástól.)
A blogírás kilenc éve megtanított arra, hogy senkit sem lehet rábeszélni olyan előadásra, amelyikre az illető magától legalább kicsit nem vágyna. A covid óta a fő tapasztalatunk, hogy már egy előadás kifejezett célközönségének is nehéz kedvet csinálni bármire, annyira megszoktuk az otthonülést. Talán azon múlik minden, hogy valaki boldog lesz-e attól, ha bemegy egy akármilyen színházba, vagy sem. Ha nem, akkor még újabb 3000 bejegyzés sem fogja meggyőzni, hogy jól jár vele.
Nagyváradi Erzsébet (Arkagyina)
A legtöbb, amit ennek az előadás AJÁNLÓjaként mondhatok: ezt választottam a kisebbik lányom számára, aki most 19 éves és kijelentette, hogy JÓ előadást mutassak neki. Ő az, akit ritkán említek, mert nem szereti a színházat, és amit eddig látott, azt jellemzően némi kényszerítés hatására nézte meg. (Csak arra vittem, amiben igazán nagyon hittem, és ezeken azért láthatóan annyira nem szenvedett, sőt egy vagy két alkalommal szinte lelkesedett is, sőt volt, amit többször is megnézett.)
Ha valaki nem kattant rá igazán soha az élő színházra, és messze jobban szereti a filmeket, azzal különösen óvatosan kell bánni, így nagyon alaposan átgondoltam, hogy mit nézessek meg vele.
A lányomra a várakozásaimnak megfelelően hatott a Sirály, nem unta el, és őt is megfogta (elsősorban) Trigorin és Nyina figurája, azok a szereplők, akikről elmondható, hogy ha nem is voltak tökéletesen elégedettek a helyzetükkel, de legalább megtalálták a helyüket és a hivatásukat a világban.
Ez volt első Sirály-élménye, a covidnak köszönhetően a gimnáziumi tanulmányaiból egy az egyben kimaradt mind Ibsen, mind Csehov (ahogy észrevettem, a legtöbb magyaros kolléga a kettő közül az egyiket tanítja csak egyébként is – sosincs semmire idő). Nem egyszerű a Sirályt elsőre előismeretek nélkül befogadni, de így is megértett mindent, ki tudta bogozni a szereplők viszonyait, reakciói lényegében megerősítették azt a véleményemet, hogy ezt az előadást SOKAT KELLENE JÁTSZANI GIMNAZISTÁKnak, nagyon ott lenne a helye a Lázár Ervin vagy akármilyen hasonló programban.
Ami a saját ÚJRANÉZŐS élményemet illeti:
Valamit másodszor nézni mindig kockázat, mert már az újdonságként nem hat, alapvetően számítunk arra, hogy ki mit fog csinálni - jó esetben megmaradt bennünk sok mozzanat. Ha egy előadás igazán jó, mégis újra működik, még olyanoknak is, akik hozzám hasonlóan rengetegszer találkoztak a szöveggel, és szinte kívülről tudnak belőle részeket. Hajdú László rendezése nem külsődleges ötletekre épül, hanem nagyon alaposan elemzi a szereplők egymáshoz fűződő viszonyait, és a mellékszereplőkre is kiterjed a figyelme. Ez az alaposság garancia, és talán emiatt tudtak az extra kihívásnak sikeresen megfelelni a szereplők is: három és fél hónap szünet után kellett újrajátszaniuk. Ehhez csak gratulálni lehet.
Nagyon erősek voltak az előadásnak különösen azon részei, amelyekben bensőséges párbeszédek hangzottak el, amikor láttuk, ahogy Mása (Haik Viktória) megnyílik Trigorinnak (Kálid Artúr) illetve Dornnak (Tamási Zoltán), Trigorin Nyinának (Hermányi Mariann), stb.
December elsején óriási mázlim volt, hogy a délelőtt megkapott harmadik oltás mellékhatása csak este tizenegy után ért el (és ütött ki még két napra), de az előadás élvezetét nem befolyásolta, boldogan mentem haza. Akkor még maszkban ültünk a 6Szín nézőterén, és elsősorban a járványhelyzet alakulása foglalkoztatott minket. Jelenleg már három hét sincs a választásokig, érezni ennek a feszültségét. A pedagógus sztrájk ugyancsak aláhúzza a tanító (Herczeg Tamás) unalomig emlegetett sérelmeit, ezek most másként hatnak ránk. Ez a darab kicsit róla is szól, ha nem is lesz belőle a többieknél lényegesebb figura.
Lottó-játék újra meg újra, avagy a hétköznapok mókuskereke
A legrosszabb persze a szomszédos háború, amely a darab néhány sorát kiemeli. Kijev, Harkov említése sehogy nem hatott ránk korábban, és az se kapott külön jelentőséget, hogy egy orosz nyelvű dalt is elénekel Arkagyina, azaz Nagyváradi Erzsébet – illetve: nem jutott róla szükségszerűen semmilyen civil gondolat az eszünkbe. Most viszont annál inkább.
Lehet, hogy valakinek már Csehov neve is asszociálni fogja a háborút, és lelkiismereti kérdést csinál akár abból is, hogy valamilyen orosz művészeti produktumhoz köze legyen. Ha annyi előadóművész nem léphet fel világszerte a származása miatt, ugyanez a logika lehet, hogy a már halott művészekre is kiterjeszthető. Bevallom, az előadás kiválasztásánál az volt a kizárólagos szempontom, hogy a lányom – aki oroszt tanult négy éven át– kapjon valami olyat, ami hasznos lesz neki, ami építi, és ebben az előadásban hittem.
A hit elsődleges fontossága az előadásban is kiemelten benne van: Nyina és Kosztya helyzete nagyon hasonló, mindketten éppen művészpályájuk kezdetén állnak, de mégis eldönti a dolgokat, hogy míg Kosztya (Szurcsík Ádám) szerelme elvesztése után nem hisz az írásban sem, Nyina vele ellenkezőleg megtalálja a színészet lényegét - az élete nem válik egészen üressé.
Az persze valószínűtlen, hogy bár „flow tevékenység” számára a színészet (ahogy Trigorin számára is az írás) a teljes boldogság állapotát elérhetné. Ahogy látjuk őket, mindössze azt mondhatjuk el, hogy az értelmes tevékenység önmagában tűrhetővé teszi az életet, a magányt nem oldja fel.
Tamási Zoltán (Dorn), Turóczi Éva (Polina), Janik László (jószágigazgató)
A legelégedettebb, a „jóllakott” ember mégis Dorn, az orvos, aki kedve szerint élt, másoktól nem tett függővé semmit, nem akart senkihez mindenáron kapcsolódni élete egyetlen szakaszában sem (ez mindenki mástól megkülönbözteti – a tiszttartót (Janik László) leszámítva, akiről nagyon kevés derül ki, lehet, hogy neki nincs is lelki élete?).
A Csehov által felsorakoztatott szereplők mind szánnivalóak, tudunk rajtuk nevetni és a sorsukon sírni, és találunk velük közös pontokat. Mindenki nagyon szenved (értelmetlenül), sok a sérelme és úgy panaszkodik, mintha magyar lenne, és még ráadásul a legtöbb társfüggő is: másra vágyik, mint, akit megkaphat… Túl sok a viszonzatlan szerelem, trauma-kötés. Második nézésre is nagyon szerettem, hogy minden mondat mögött éreztem, hogy nem felszínesen hangzik el, hanem az egyes karakterek bemutatását előre viszi.
Ahogy már korábban írtam, de nem árt nyomatékosítani: Ondraschek Péter fehér díszlete az életü(n)kben meglévő hiányt remekül fejezi ki. A szövegben megjelenik a tóparti idill, a világ, amelyben élnek akár irigylésre méltó is LEHETNE, odavarázsolhatnák nekünk a természetet. Ez nem történik meg, mert a szereplők mégsem így látják, hanem olyan sivárnak, mint ez a díszlet. Márpedig, ha ez így van, akkor ez a valóságuk.
Az előadás vége az elején is ki van emelve, azaz minden szereplő számára gépiesen ismétlődő események sora az élet, és ebből csak öngyilkossággal lehet kiszállni…
Nagy kérdés, hogyan kellene jól élni, Csehov szereplői közül sokan ezen tipródnak terméketlenül. Kosztya nem nőtt fel, nem tanulta meg, hogyan kellene szembenéznie saját tehetségének korlátaival. Pedig ezt muszáj megtanulni, hogy el tudjuk fogadni, mire jutottunk, és mit nem érhettünk el. A körülmények vagy valaki más hibáztatása helyett elfogadnánk, hogy mi nem tettünk meg mindent.
Az előadás közben eszembe jutott egy Petrarca kijelentés (Vergilius szájába adva): ha valami nem sikerül, azt nem akartad eléggé. (Petrarcát biztosan nem olvasott Szorin (Szemán Béla), akkor nem merte volna mondani, hogy ő az "ember, aki akart".)
Samrajev: "De hol van Csagyin?" (Janik László)
A bemutatott szereplők többsége mégsem Kosztya, és nem is Szorin. Képesek időnként megrázni magukat, és lepereg róluk minden keserű tapasztalat. Képesek magukat áthangolni, és egyik napról a másikra továbblépni még akkor is, ha a tudatosság nincs meg bennük, ahogy Nyinában.
A szereplők között sok a művész, és a nem művészek is viszonyulnak valahogy a művészethez, és lényeges eleme a darabnak, ahogy a tiszttartó, Janik László folyamatosan emlegeti régi kedvenceit. Igen, a régi élmények nem vesznek el - ez vigasz lehet minden elkeseredőfélben lévő művésznek. (Most az Operaház újranyitásával én magam is egészen 1985-ig visszagondoltam, kész időutazás volt a találkozás az épülettel annyi év után...)
Csehov nemcsak a művészekről tud sokat, de rólunk, nézőkről is. Látjuk a tipikus, felületes megközelítést. A művészeket irigylik a hírnév, a siker miatt, a "civilek" nem érzékelik ennek az árát. A Sirályból csak világossá válik, hogy lényegüket tekintve mégis hasonlatosak: éppúgy szeretnek, szenvednek, és csak idealizmus, hogy másnak látjuk őket…Csehov senkit nem kímél, és megfosztja ezt az általa alaposan ismert közeget minden illúziótól.
De talán még illúziók nélkül is érdemes színésznek lenni (ahogy halljuk Nyina meggyőző monológját): van esélyük a sokféle létezés kipróbálására, meglehet, hogy a tapasztalatokat tényleg tudják kamatoztatni is. Van esélyük a hősiességre is, pl. az ilyen hétköznapi halálugrásra, mint ez az előadás három és fél hónap szünet után
PS.A fotók a Gózon Gyula Kamaraszínház FB-oldaláról származnak, Frecska Sándor készítette őket (igyekeztem csak olyanokat használni, amelyek az előző bejegyzésemben nem szerepeltek)
