Annyira nem gyakori, hogy egy rendező meg is írja a darabot, amit bemutat, ráadásul szinte azonnal sikerül módot ÉS megfelelő színészeket találni az előadáshoz.
Dettre Gábor előadását a CafE Budapest fesztivál keretében a KuglerArt Szalonban játssza Máhr Ági és Kolnai Kovács Gergely mintegy száz percben, és ami jó hír: ez az előadás nem egyszeri esemény, lesz folytatás, a „Lekváros keksz járvány idején” a tervek szerint nézhető lesz novemberben is. Ajánló következik.
Az előadás plakátja Máhr Ágival
A KuglerArt Szalon ennek az előadásnak tökéletes színhelye, amely egy hasonló ház hasonló lakásában játszódhat is, régi bútorok között. A festményektől e mondat leírásakor nagyvonalúan eltekintettem, a bemutatott ex-házmester életébe ezek már nyilván nem fértek volna bele, ha egyszer a lekváros keksz, mint egyetlen elérhető étel szerepel a darabban…
Dettre Gábor szövege 2020-ban készült, ez az első olyan általam látott előadás, amelyik nemcsak utal – maszkhordással, kézfertőtlenítéssel – a vírus-helyzetre, hanem éppen most játszódik, és az alaphangulatát megadja a távolságtartás és a fertőzéssel kapcsolatos óvintézkedések, és legelsősorban pedig a félelem, amely az egyik szereplőt, Rózsika nénit minduntalan visszarántja a jelenbe. Ez a félelem, bizonytalanság az, amelyik mindent meghatároz, és a két szereplő számára ellentmondásos érzéseket keltő múltbeli emlékeket is átszínezi. A néző talán hajlamosabb a helyzetet lazán kezelő fiatalember oldaláról figyelni az eseményeket, vele együtt mi is vendégek vagyunk a lakásban, és így humorosnak is érezzük az óvintézkedések egy részét. Ez nagyon kell ahhoz, hogy a múltból feltáruló titkokat, a tragédiát kezelni tudjuk, és az előadás ne süllyedjen be valamiféle melodrámába. Ennek a veszélye megvan, de szerencsésen elkerülik.
Nem kell ahhoz színházba menni, hogy eszünkbe jusson: hogy lehet a hétköznapokat úgy élni, ha folyamatosan veszélyforrást látunk abban, aki a közelünkbe jön. Rózsika néni pontosan így viselkedik, fél mindentől, miközben az előttünk végbemenő egy-két órán át tartó beszélgetés közben feltárul a két szereplőt érintő közös múlt, amelyre a „katyvasz” szó nem is túlzás (egyikük épp ezt használja az emlékek sokaságára).
Minden zavaros, a szereplőket összefűző kapcsolatrendszer is az, és mintha ezzel mégis könnyebb lenne együtt élni, mint a vírussal.
Az előadást nézve (sőt már a színlap elolvasásakor is) eszünkbe juthat hasonló helyzet, előfordul, hogy valaki olyannal keveredünk mélyebb beszélgetésbe, akit évtizedek óta nem láttunk. Ha egykor volt köztünk intenzívebb kapcsolat, akkor van mihez visszanyúlni, és meg lehet a másik emberben kapaszkodni. (Mint amikor a sivatag kivirágzik nagy eső után, olyan egy ilyen alkalom, feltétlenül hosszú távon is emlékezetes.)
Az előadás egy ilyen helyzetet mutat be, érezzük az asszony és már meghalt fia barátja közti szeretetkapcsolatot átélhetővé teszi a két színész. Az emlékek felidézése persze nagyrészt Máhr Áginak jut, akiről már sokszor leírtam, hogy engem a megjelenése mindig időutazásra késztet, visszavisz az időben egészen 1978-ig, amikor életem első színházi előadását láttam Miskolcon, amelyben még pályakezdő színésznőként ő is szerepelt. A Lúdas Matyi „díszletlibájá”-tól nagy utat tett meg a KuglerArt Szalonig, miközben végig - már 42 éve! - a miskolci színház tagja maradt. Azóta több filmben is láthattuk, Az állampolgárt sokan emlegetik – akik élőben és Miskolcra utazás nélkül szeretnék megtapasztalni a jelenlétét, azok számára ez a „Lekváros keksz” a megfelelő alkalom. Annak, hogy valakit az ember két méterről (éppen már a biztonságos távolság) lát játszani, feltétlenül megvan a varázsa, még akkor is, ha maszkban kell nézni.
Máhr Ágival szemben ülve tényleg meghívott vendégnek érezhetjük magunkat, olyan, mintha nekünk számolna be személyesen élete kudarcairól, azokról a fájdalmakról, amelyeket jó lenne elfelejteni, de nem lehet – együtt kell élni velük. Félrement kapcsolatok, szakítás, szeretett hozzátartozó elvesztése, csalódás – mind ilyen. Nagyon erős, és hosszú távra is megjegyezhető mondatai vannak – mélyen megérint minket, ahogy azt mondja „kevés a szeretet”. Nem lepődünk meg, hogy a magány megosztásához nagyon kell a kutya, és jól jön a fiatalember, akivel közösen lehet emlékezni.
Kolnai Kovács Gergely borítóképe fb-oldaláról
Kolnai Kovács Gergely az előadásban a partnere, aki a Győri Nemzeti Színház tagja, így már önmagában ez is extrém kaland, hogy két olyan színészt láthatunk Pesten együtt fellépni, akik egymástól több, mint 300 kilométerre dolgoznak. Miután Győrbe még annyi előadást sem láthattam, mint Miskolcon, vele kapcsolatban egy igazán erős és mély emlékem van, amikor A vád tanújának főszerepét játszotta a Pesti Magyar Színházban, a Thália Vidéki Fesztiválján. (Akkor még csak Kovács Gergelynek nevezték.) Rokonszenves fiatal srácnak, valódi koránál tízzel kevesebbnek nézhető, és ez nem is lényegtelen: jobban illik a darabhoz egy még bizonytalan, az élete elején álló személy, mint egy érett férfi. Megérezzük, hogy mindkét szereplő védtelen és kiszolgáltatott, és jót tesz a lelkünknek az az érzés, hogy esélyt látunk arra, hogy egymásban támaszra leljenek, legalább ideiglenesen.
Látunk két életet kellő távolságból, az egyiket a vége felé, a másikat még a kezdetekor, és ennek hatására csak elgondolkodunk, hogy milyen lenne a mi számvetésünk, mire mondanánk azt, hogy „ez a katyvasz az én életem, a többi mind a másé”.
PS. Amennyiben lesznek képek az előadásról, utólag majd azokat beleteszem a posztba.
