Erre a szombat estére nemigen tudtam mit beírni a naptáramba, de nem azért mert már annyira kifújt a pesti évad, éppen ellenkezőleg. Alföldi-premiert tartott az Átrium (Chicago), amely nyilván a hónap nagy eseményei közé tartozik, friss előadás megy a Belvárosi Színházban (Mojo), most van a Múzeumok éjszakája, amelynek keretében fontolgattam egy vidéki koncertet is, de a szokásos módon a visszaút nehézségei miatt bizonytalankodtam, míg aztán tegnap ennek a koncertnek a híre az összes további variálást feleslegessé tette. Nyilvánvaló volt, hogy ma a Mátyás templomba kell jönnöm, ahol a felújítása óta még nem jártam, és koncerten pedig utoljára a kilencvenes években.
Az apropó pedig nem volt más, mint az a tény, hogy Cser Krisztiánt ezúttal a most húszéves fennállását ünneplő Solti Kamarazenekar hívta meg, hogy elénekeljen velük egy basszus koncertáriát, mégpedig a 612-es számot viselőt (Per questa bella mano).
Négy évvel ezelőtt egy másik koncerten már hallottam a basszistát négy ilyen koncertáriát énekelni, és azóta várom, hogy végre egy másik zenekarnak (vagy még egyszer a Danubiának) eszébe jusson, hogy ezeket az igazán ritkán hallható koncertáriákat (Mozart mindössze kilencet írt basszus hangra) műsorra tűzze, hiszen van rá alkalmas énekes, akinek különlegesen szép árnyalatú hangját kisebb együttessel is élmény hallgatni, nem kezdünk el menet közben sem díszletet-jelmezt, sem más szólistákat hiányolni.
Ma tehát egyet ismét hallhattam a négy korábban már megismert ária közül, mégpedig úgy, hogy a koncert előtt 24 órával még fogalmam sem volt a lehetőségről. (Ilyenkor persze elgondolkodom, hogy lehet így jegyeket eladni, hogy még a Koncertkalendárium sem közli a program létét, és péntek este a Mátyás templomnál járva sem láttam egyetlen hirdetményt sem, amely ezt reklámozta volna.)
A koncert megközelítőleg egyórás műsorát egyébként egy másik énekes szólistával (Markovits Csabával) augusztus 4-én megint el fogják játszani, így ha valaki kedvet kap hozzá, meghallgathatja. A zenekar szinte minden hónapban fellép ezen a helyszínen, klasszikus zenei sorozatuk népszerű.
A műsor összeállítója minden bizonnyal az együttes művészeti vezetője, P.Ispán Franciska volt, aki előtte és utána rövid beszédet is mondott magyarul, és a turistákra számítva angolul is. A helyszín alapján azt vártam volna én is, hogy főleg kultúrprogramra vágyó külföldiek lesznek jelen, de mégis úgy tűnt, hogy magyarok voltak többségben. Akikkel beszélgettem, azok rendszeres koncertlátogatóknak tűntek, és csak azt sajnálom, hogy nem kérdeztem meg, hogy honnan szereztek tudomást az eseményről, és miért pont ezt választották ezen az eseménydús napon.
A nyolc műsorszám a plakáton szereplő sorrendben követte egymást, és ez alapján bárki eldöntheti, hogy ez mennyire tűnik közönségcsalogatónak, és épp ezeket a műveket ismeri-e. Nekem a többség újdonság volt, az első két darabot és az említett basszus koncertáriát leszámítva. De a Négy évszakból a Nyár című tételt sem hallottam kiragadva az egészből, így ennyiben a többi közé helyezve még ez is új színben tűnt fel.
Mozart Divertimentójáról eszembe jutott, hogy milyen más is lehetett a zenehallgatás kétszáz éve, amikor még senki sem rohant ennyire, mint ma és feltehetően mást értettek szórakozás alatt is. Ez a zene, és a koncert későbbi darabjai is alapvetően nyugalmat és harmóniát árasztottak, mintha csak érezné a művészeti vezető, hogy arra van szükségünk, hogy egy nyugodt órán át szépség áradjon felénk.
Feltétlenül meg kell említeni a kamarazenekar koncertmesterét, Juniki Spartakus hegedűművészt, aki több műsorszámban is szólózott, de mellette H. Zováthi Alajos nagybőgős (a Bottesini-darabban), Puskás Bernadett pedig Bach gordonkára írt szólószvitjében kapott kiemelt szerepet. A nagybőgő elég ritkán kerül előtérbe egy koncerten, de most szólózhatott a Mozart-koncertáriában is.
A már említett „Per questa bella mano” zárta a koncertet, amely eredetileg intermezzonak készülhetett egy opera buffához, mégpedig a szerző életének utolsó évében. A d-dúr hangnemben írt ária volt az egyetlen pontja a koncertnek, amelybe színházi bloggerként bele tudtam kapaszkodni, mivel Cser Krisztián ezt úgy adta elő, mintha egy valódi helyzetben lenne, trubadúrként egy nőnek udvarolna, és ígérne neki örök hűséget, meg nem szűnő szerelmet, ki nem húnyó vágyat. (Nem tudjuk, hogy ki a szöveg eredeti szerzője, de arról most is eszembe jutott Balassi verse – „Az ő szerelmének örök és maradandó voltáról”, és az is, hogy az összes hasonló petrarkista költemény szerzője ugyan mennyire vehető komolyan…A D-dúr hangnem mindenesetre arra utal, hogy az éneklés pillanatában valószínűleg az illető el is hiszi, amit mond. Felmerült bennem, hogy lehetne ez akár egy Don Giovanni-ária is, és talán nem véletlenül írta egy olyan művésznek Mozart, aki korábban sikerrel énekelte Don Giovannit, Figarót és Sarastrót is. Ha erre gondolunk, akkor a párhuzam megvan, Cser Krisztián énekelt Don Giovanni áriát több koncerten is (egyébként Leporello a megszokott szerepe), és egy bő hónapja volt utoljára Sarastro, július végén pedig megint Figaro lesz az Operaház észt turnéján.
Remekül szólt ez a hat perces ária, és alkalmas felvezetésnek találtam hozzá a Rahmanyinov művet (Vocalise) is.
Összességében nagyon jó este volt, váratlan ajándék. Várom a következő meglepetést, remélem, hogy jön még néhány ehhez hasonló.