1917-2017 között mindössze kilenc magyar nyelvű Rosmersholm bemutatót tart nyilván a színházi adattár – ez nem túl sok, a 31-féle Nórához viszonyítva jelzi, hogy Ibsennek ez a most is aktuális és fontos kérdésekről szóló, ámde meglehetősen komor darabja mégsem eléggé vonzó a közönségnek, így ritkán merik bevállalni a színházak, bár van benne néhány hálás színészi feladat, és ez önmagában is mellette szólhat.
Nem tudunk élni, nem tudjuk a lehetőségeinket kihasználni, gyávák és cselekvésképtelenek vagyunk, és a környezetünkhöz való igazodás kényszere még azt a kevés lendületünket is kiöli belőlünk, ami lenne. Sosem fogjuk a világjobbító nagy célokat megvalósítani – juthat eszünkbe a főszereplők sorsáról az előadás végén, amely sok további témát is érint.
Fesztbaum Béla, Gyabronka József, Láng Annamária
Nem lenne felesleges részletesen beszélni az ember beilleszkedési nehézségeiről a közvetlen környezetébe, hogyan tudunk önmagunk maradni a különböző meggyőződésű embertársaink között és egyáltalán: képes-e valaki igazi, bensőséges emberi viszonyt fenntartani olyanokkal, akik másként gondolkodnak, mint ő, továbbá: érdemes-e bárkinek az életébe beavatkozni, akár a legjobb szándékkal is. – Ezek súlyos kérdések, és felsorolásuk csak a felületet kaparja, de a darab és az előadás mind foglalkozik ezekkel.
„Hogyan tartsunk fent harmonikus emberi kapcsolatot másként gondolkodó embertársainkkal” – most is rendkívül fontos kérdés ebben a politikailag megosztott országban, ahol mindenkinek vannak „más táborhoz tartozó” ismerősei. Nagyon lényeges a probléma tudatosítása, és ez talán önmagában is segít abban, hogy nézőként a mi saját életünkben vállalható döntéseket hozzunk, és a gyűlöletkeltő kampányokat megpróbáljuk saját hatókörünkben hatástalanítani.
Most a Rózsavölgyi Szalon vette elő a darabot, és az a Fesztbaum Béla rendezte (és játszik is benne), aki itt nem is annyira régen nagy sikert aratott a remekül összeszerkesztett Molnár Ferenc-estjével (Szülőfalum Pest).
Először a Rosmersholmot 1994 októberében láttam Valló Péter rendezésében a Radnóti Színházban, és élesen megmaradt abból az előadásból Bálint András és Kováts Adél alakja, illetve 2014-ben már a blogomon is nyomot hagytam egy újvidéki vendégjátékról, amely viszont csalódást okozott. A két emlék birtokában kíváncsian vártam Fesztbaum Béla olvasatát.
A bevezetés megírása és az előadás megnézése óta eltelt három nap. Ennyi idő egyértelműen világossá tette, hogy SZÁMOMRA ez az előadás mindennél jobban szól a cselekvésképtelenségről, az értelmiségi bénázásáról, akinek van tiszteletreméltó értékrendje, és már majdnem elszánná magát a cselekvésre, de a múlton való rágódás és a helyzet túlgondolása megakadályozza abban, hogy ténylegesen lépjen, és világjobbító szándékait tényleg kiélje.
De ez az értelmiségi főhősünk, maga a rendező által játszott Rosmer nem ennyire egyszerű eset mégsem, mert miközben gondolkodik, és mintha figyelne környezetére, nem veszi észre, hogy két nő is szenvedélyesen szereti, és egyikük érzelmeit sem tudja megfelelően viszonozni, és még csak fel sem tűnik neki, hogy vele (is) van probléma. Sokkal egyszerűbb azt mondani, hogy a feleség megőrült, pedig valószínűleg csak nem bírta el a fájdalmat, hogy éppen egy érzelmi analfabétával kötötte össze a sorsát. Az elhunyt feleség, aki a történet kezdete előtt öngyilkos lett, nagyon lényeges, de talán másként is, mint ahogy említődik: nem Rosmer keresztje volt, vagy nem csak, hanem áldozata is.
A történet részleteit nem mesélem el, mert az előadásból gond nélkül követhető, és lehet, hogy valaki szereti is, ha a történet is újdonság. (Aki meg nem, az könnyen utána tud keresni.) A közönség reakcióiból érezhető volt, hogy mekkora megdöbbenést okoz a végső fordulat, amelynek szerepe lehet abban, hogy keveset veszik elő a darabot, mert finoman szólva kevéssé reális, és kevéssé is vágyunk éppen egy ilyen befejezésre. (Csak a cselekvésképtelenség-gondolatot húzza még tízszeresen alá.)
(Közben már újabb két nap telt el, és még mindig nem fejeztem be az előadásról való gondolkodást, és így az írást sem. Rám ennyire hatott a darab, hogy egy teljes hétig tart végül három és fél oldal megírása.)
Hosszabb távon is megakadunk ezen a cselekvésképtelen főhősön, akivel teljes egészében nem tudunk rokonszenvezni, illetve tényleges nehézséget okozhat sok nézőnek, hogy elhiggye, hogy két nőben is szenvedélyes szerelmet lobbantott fel ez a józan, kimért és egyáltalán nem szenvedélyes alkatú ember. Talán nem ilyen hősökre vágyunk színházban sem, és az meg különösen rosszul esik, hogy a történet alapján felmerülhet, hogy netán mi is ilyenek vagyunk lényegileg, ennyire határozni nem tudók, gyávák és önzők.
Szerepnek persze kitűnő ez a Rosmer, és Fesztbaum Béla a figura egyik alaptulajdonságát elhiteti: szerethető ez az ember, de inkább anyai ösztönöket ébreszt. Gondolkodó ember és tehetetlen. Nagyon jellemző rá mindkét sajátosság. Érdekel minket a sorsa, de ugyanakkor a cselekvésképtelenség ezen a szinten már szinte dühítő, és ezzel talán minket, nézőket talán ki is billent a saját passzivitásunkból, vagy ha nem, legalább ráébreszt arra, hogy nem vagyunk mi se annyival jobbak.
Lukáts Andor
Ami hat nappal később még világosabb számomra, mint azonnal az előadás után: ez a darab legalább ötféle különböző zsákutcát mutat fel, hogyan lehet az életet rosszul csinálni. Ami még rosszabb üzenet: a cselekvésképtelenek vagy passzívak (Rosmer mellett volt tanára ilyen, akit Lukáts Andor játszik) társaságában vannak olyanok is, akik mernek mások sorsába beleszólni, és tenni, de ezzel talán még nagyobb kárt okoznak.
Ilyen Rosmer sógora, Kroll, akit Gyabronka József játszik, aki semmiképp nem tudja elfogadni a másként gondolkodókat, még a saját családjának tagjaival szemben sem türelmes, és Rosmers ellen is inkább sajtókampányt indít, mintsem elfogadja nézeteinek megváltozását. Igazán jó példa az elvakult és korlátolt politikusra, de nem sokkal tűnik nála szimpatikusabbnak Mortensgaard sem, aki viszont vele ellentétben az elveit a praktikus szempontoknak rendeli alá. Zrínyi Gál Vince formálja meg ezt az utóbbi alakot, aki vetélytársánál még így kedvezőbb színben tűnik fel, hiába ő a város „fekete báránya”.
Zrínyi Gál Vince és Fesztbaum Béla
A fent említett két politikuson kívül a női főszereplő, Rebecca West is a „beavatkozó” típusba tartozik. Láng Annamária nagyon érzékletesen mutatja be azt a folyamatot, amelyet a szereplő átél a darabban bemutatott pár óra alatt. Fokozatosan látja be, hogy nem lehet segíteni Rosmeren, hiába szereti és hiába hárult el most már minden akadály elméletileg, hogy nagy terveit megvalósítsa. Nem ez az egyetlen ilyen történet a világirodalomban, amikor az a tanulság, hogy a segítő szándékkal sem érdemes más sorsába döntően beavatkozni, mert nem vezet jóra, sőt nehezíti a megsegített személy helyzetét. (A vadkacsa kapcsán merült fel ez bennem legutóbb, hogy Ibsen mennyire utálja ezt a jószándékú segítő magatartást, és főleg az árnyoldalait láttatja.)
Ami ezúttal valóban súlyos üzenet: akár a cselekvés, akár annak a hiánya rossz megoldás, mert egyáltalán nincs olyan út, ami a szerző szerint élhető. Az, hogy a halál jobb megoldás az életnél, pláne rossz üzenet.
Egyetlen kivétel a nagy elvekkel, politikával kicsit sem foglalkozó házvezetőnő figurája, aki ösztönösen él, vélhetően nem gondolja túl a cselekedeteit, de Kútvölgyi Erzsébet alakításából úgy tűnik, mintha még ő járna a legközelebb a megoldáshoz, benne van a legtöbb szeretet és megbocsátás a körülötte élőkkel szemben.
Kútvölgyi Erzsébet
Talán éppen ez, hogy csak rossz életstratégiákat ismerünk meg, az oka annak, hogy annyira nem népszerű a Rosmersholm, és nem jó belegondolni abba, mi van, ha Ibsen nem pesszimista, csupán objektíven látja a dolgokat.
A közönség jól fogadta az előadást, szerették a színészeket, és talán el is gondolkodtak a látottak aktualitásán.
Ami viszont meglepett, mindenki elrohant azonnal, nem használták ki a lehetőséget, hogy eleve jó helyen vannak egy kis beszélgetésre, hiszen célszerű lehet rögtön előadás után a látottakat megvitatni. Ezen az előadáson van is mit. A Szalon percek alatt egészen kiürült, és ez még kicsit el is kedvetlenített. Ezek szerint menthetetlenek vagyunk. Még szombat este is bedarálnak minket a hétköznapok, a menetrendek nyomása alól nincs szabadulás. És ez még csak a felület, ott vannak a darab által felvetett nagy kérdések is.
PS. A fotókat Éder Vera készítette a Szalon számára, köszönet értük!
