Sorozatos megbetegedések miatt majd egy hónapot csúszott a Rózsavölgyi Szalon bemutatója. A „Szerelem” Makk Károly közismert, azonos című filmje nyomán készült, amely Déry Tibor önéletrajzi ihletésű írásait (Szerelem, Két asszony) használta fel. A Szalon méreteihez illik az előadás, kevés helyszínen játszódó kamaradráma született, amelyet nemcsak az erős történet, de a jól összeválogatott szereplőgárda visz sikerre. Májusban mindössze három előadás lesz, érdemes arra bejutni, ha egyáltalán még van eladó jegy.
Attól tartok, hogy ez a szereposztás akkor is megvett volna engem, ha az eredeti időpontban látom a sajtóbemutatót, de ezzel a keddi időzítéssel azt hiszem, hogy számomra felejthetetlenné vált az előadás. Ha ez szabályos kritika óhajtana lenni (de nem az, ez egy blog!), nyilván ide nem írnám és nem is írhatnám, hogy két okból is rendkívüli módon hatottak rám a látottak. Először: Molnár Piroska már harminc éve is nagyon hasonlított a nagyanyámra, de jelenleg, különösen ebben az előadásban aztán egészen olyan volt, bár kicsit kevésbé ugráltatta a körülötte lévő embereket. Másodszor, az előadás előtt és rögtön utána egy budai kórházban voltam, és betekintettem az ott látott viszonyokba (nem működő csap, kosz, rossz berendezések, kevés rendelkezésre álló ember, silány koszt, stb.), amelyeket elméletileg mind el tudunk képzelni, amikor a sajtóban olvasunk róla, de más a valóságban szembesülni ezzel. A kórházi helyzetet és a Spolarics Andrea által igaz embernek játszott házvezetőnő személyre szabott és szeretetteljes gondoskodását összehasonlítva éles volt a kontraszt. E tényezők miatt még inkább hatottak rám a látottak, és egészen lekötött a szinte végig statikus helyzet bemutatása, kevés kritikai észrevételem született közben. Elmerültem az előadás világában.
Nem mondom, hogy nem foglalkoztatott Léner András rendezése kapcsán, hogy mi lett volna, ha kicsit tömörít, de mindenesetre egy részben játszatja az előadást, de jó volt ez így is, szünettel, amikor beszélgethettek is a nézők és élvezhették azt, hogy egy kellemes helyen vannak. Nagyon örültem annak, hogy egyszerre három remek színésznőt nézhetek, akik az egyszerűen belátható és szinte az egész előadáson keresztül nem változó viszonyaikat kibontják. A színlap azoknak is elárulja, hogy mi a téma, akik netán a filmet nem ismerik, így ami leginkább érdekes számunkra az, hogy miként alakul a bizonytalan időre börtönbe csukott férjét hazaváró asszony (Pető Kata) és a nő által elámított anyós (Molnár Piroska) viszonya. A nagy hazugsághoz – a férfi Amerikában filmet forgat – részvéttel és szeretettel asszisztál a már említett házvezetőnő szerepében Spolarics Andrea. (Nagy ajándék volt a színésznőt a három nappal korábbi Liliomfi után ismét látni.) Egy folyamatot látunk, ahogy Luca, a várakozó feleség elveszíti tanári állását, majd egyre bizonytalanabb lesz férje sorsát illetően, mégis hajlandó a lelket tartani a férfi nevében írt levelekkel anyósában is. A két nő kapcsolatát úgy játsszák el, hogy átérezzük a kettejük között húzódó szakadékot is, a magázásban is kifejeződő árkot, talán az idők folyamán egyre halványuló féltékenységet is, amely a férfi jelenlétében talán a viszonyukat is megmérgezhette, amely kapcsolat az idő előrehaladtával egyre szeretet teljesebb lesz. Már ezen az első nyilvános előadáson is igazán szépen érvényesült az a folyamat, ahogy az anyós egyre kétségbeesettebbé válik, mindinkább rátör a halálfélelem, amely annál rosszabbul érinti, mert egyre biztosabbnak tűnik, hogy a fia távollétében kell meghalnia. Pető Kata Lucája igazán hősies, az anyósával folytatott párbeszédekben jóval kevésbé érezzük, hogy romlana az idegállapota, megviselné a bizonytalanság érzete.
A Rózsavölgyi Szalon éppen az ilyen kamaradrámák előadására a legalkalmasabb, feltétlenül nyomot hagy a nézőben, ha néhány méterről nézhet egy ilyen beszélgetést. Molnár Piroska alig mozog, az ágyán ül végig, mégis leköt minket minden pillanatban, nem is beszélve Pető Katáról, akivel egészen végig együtt tudunk érezni és most is elmélyült, nagy alakítást láthatunk tőle, mint legutóbb a Napraforgóban.
A férj szerepében Őze Áron csak a második rész végén érkezik, lényegében feloldani a felgyülemlett feszültséget. Ez egy pár mondatos szerep, mégis fontos elvárás, hogy annak, akire ezt ráosztják igazán erős kisugárzása legyen. Ahogy ránézünk először, azonnal elhisszük neki a börtönt, a temérdek szenvedést. Akkor is, amíg egyedül van a színen és később is, amikor már Pető Katával találkoztak, fellépésével, egész jelenlétével bizonyítja, hogy olyan ember, akire érdemes volt várni, akit két szintén erős karakterű nő is mindenek fölé helyez a saját életében. Megtörtsége ellenére is benne van a lázadó, még akkor is, ha 56-ról és a forradalmi szerepvállalásáról nem esik szó konkrétan.
Sütő András két kisebb, de fontos dramaturgiai szerepű karaktert kap és mind orvosként, mind meghunyászkodó, a hatalommal kiegyezett volt-barátként hiteles, szívesen néztem volna még többet is. (A Mellettem elférsz című előadásban is igazán jó volt, első látásra maradandó nyomot tud hagyni.) Erdélyi Tímea az említett régi barát féltékeny feleségeként még kevesebb teret kap, de azt jól kitölti, őt is megértjük, hogy nem akarja a férjét kettesben hagyni azzal az asszonnyal, aki érezhetően még most is hatással van rá.
Léner András rendező letisztult előadást rendezett, takarékosan használta a szereplők mögötti falat néhány korabeli híradórészlet bejátszására, jó, hogy ennyit láttunk és nem láttunk többet. Enyvvári Péter polgári szobadíszlete megfelelő közege a beszélgetéseknek és Kovács Yvette Alida ruhái is feltűnésmentesen szolgálják a produkciót.
Májusban mindössze három lesz. Mindenkit csak biztatni tudok, hogy feltétlenül próbálkozzon a bejutással.
