Négy otthon töltött este és ugyanennyi részben kényszerből, részben saját döntésre törölt előadás után úgy éreztem, hogy ezen a pénteken a mindenféle összegyűlt feszültség levezetésére a legeslegjobb megoldás az, ha Hernádi Judit önálló estjét megnézem, amelynek ráadásul ma volt a premierje, így újdonság.
Ebből az alkalomból körültekintés nélkül mentem a színházhoz és néhány ismerősömhöz hasonlóan legalább nyolcan hittük azt tévesen, hogy az előadás hétkor kezdődik. NEM, itt van rögtön a hasznos információ, muszáj megnézni minden előadásnál a műsort, mert a Belvárosi Színházban változó időpontban kezdődnek az előadások. A rövidebbek (ez kevesebb, mint két óra) nyolckor. Önmagában is érdekes helyzet volt, amikor többen álltunk a bejárat előtt, mindenki rohanva érkezett és hirtelen hozzájutottunk egy felesleges órához. Néha egy-egy ilyen helyzet sokat elárul az embernek, például azt, hogy milyen jó is lenne csak úgy minden cél nélkül mászkálni, nem belefeszülni egy-egy feladat elvégzésébe. Én éppen ezért, voltaképp nem is bántam, hogy így alakult – ma eleve lelazulni mentem színházba, és ez így voltaképp elkezdődött már az előadás előtt.
Hernádi Judit estje – ki hinné – Hernádi Juditról szól elejétől a végéig. Nem választották a könnyebb utat, nem érték be azzal, hogy a színésznő még most is változatlanul bársonyos és szokatlanul mély hangján énekel, amely semmit nem öregedett-kopott az eltelt évtizedek alatt. Pelsőczy Réka egy ívet rak össze a megtett út bemutatására, amelynek vannak keserű tanulságai is. Az idő nagy részében Hernádi Judit énekelt, közben magáról beszélt, egy-egy apró élettöredéket is megismerhettünk korábbi életéből – a teljesség igénye nélkül – , és ezek által érvényesült öröme, fájdalma, a pálya iránti odaadása, megtudtuk, amit eddig sem titkolt, hogy nagyon élvezte a szerelmet és a szexualitást is, és mégis az egész estét belengte valamiféle feloldhatatlan magányosság, amely valószínűleg a teremben ülő összes néző életére is jellemző (nyomokban feltétlenül), csak esetleg nem mindenki vallja be ezt magának.
A kendőzetlen őszinteség nyílt hangsúlyozása ellenére nem ment át a műsor a bulvár szférájába, és kevésbé éreztem intimnek a látottakat, mint például Csákányi Eszter néhány éve futó önálló estjében („Akit az istenek szeretnek”), és ezt eleve ki is zárja, hogy a Belvárosi Színház nagy nézőterének megtöltése a vállalt (és a színésznő népszerűsége miatt könnyen is teljesíthető) cél.
Hernádi Judit nagyon jól énekel és úgy tűnt, mintha kizárólag ennek az estnek az alkalmából új dalokat is kapott volna. (Amennyiben nem újak, akkor én nem hallottam őket korábban.) Én kicsit arra számítottam, hogy a még a nyolcvanas években lemezre vett slágereit is hallani fogjuk, de az áthangszerelt és megkerülhetetlen „Soha se mond”- ot leszámítva, erre mégse került sor, mert a kivetített bejátszásokkal, az önreflexív szövegekkel együtt mégis az volt a cél, hogy a dalok segítségével önmagáról beszéljen, nem egy egyszerű szórakoztató műsor összeállítása. (A régi dalok a régi Hernádi Juditról szóltak, ezek viszont a mairól, aki elénk állt.)
Jó esetben erre az önálló estre mindenki el fog menni, akit élete bármely korábbi szakaszában Hernádi Judit egyénisége vagy színészete vonzotta vagy foglalkoztatta és mivel sokan ismerik, sokan lehetnek ilyenek.
A régi bejátszások között volt egy vígszínházi Sirály is, amelyben Nyina negyedik felvonásbeli szövegét néha a filmről hallottuk, a pályakezdő Hernáditól, néha pedig saját szövegeként mondta tovább és akár azt is hihette valaki, hogy civilben teszi ezt, annyira természetesnek tűnt. Ez a néhány perc volt számomra az előadás csúcspontja és igazolta azt a gondolatomat, hogy Hernádi Judit, a rendkívül erős kisugárzással rendelkező, minden szerepet magára húzó és ezeket érdekessé tevő színésznő az elnyert siker ellenére sem kapott meg mindent a pályától, amit megkaphatott volna. Játszhatott volna sokkal több drámai szerepet és kevesebb bulvárt, minden adottsága megvolt ahhoz is, hogy jelentős "művész színházi" színésznő legyen. Valószínűleg a szerencsén kívül pályája alakulása alkatától is függött, nem volt aszkéta-típus, szüksége volt a sikeren túl a csillogásra és a pénzre is.
Az est nekem erről a hiányérzetről is szólt, sőt én még most is el tudtam volna képzelni egy még sokoldalúbb Hernádit, mert a most megmutatott arcainál is több van benne.
A rendezés mértéktartóságát csak dicsérni lehet, nem rakott rá az előadásra Pelsőczy Réka felesleges sallangokat, show-elemeket (akár ebbe az irányba is elmehetett volna), a zenészek közül csak egyszer állt fel Heilig Gábor, hogy táncoljon a művésznővel. Egy díva bemutatásához az sem volt túlzás, hogy három különböző karakterű ruhában láthattuk őt, akinek nőiességéhez eddig sem fért kétség, most is megállapítható, hogy nemcsak „jó egészségnek örvend”, hanem még mindig tartja a formáját, mutatós.
Az, hogy a közeledő öregedés problémáját kezelnie kell és erről beszél is, nem lephetett meg senkit, ezzel sincs egyedül és az erre vonatkozó mondatai is arra jók, hogy utat találjanak a nézők szívéhez. Hernádi részben díva, különleges, „szexuális forradalmár”, szókimondó, a szélsőségek kedvelője, másrészt pedig éppen olyan szenvedő és magányos ember, aki a legnagyobb gyötrelmeit csak magában tudja feldolgozni, mint akárki más. Ez a kettős hatás biztosítja az est sikerét. Olyan mint mi és mégis más, mer helyettünk is bátran élni.
Siker lesz, nekem nincsenek kétségeim, hiszen az ilyen önálló estekre csak azok mennek oda, akik az adott művészt eleve szeretik nézni, most pedig a Hernádi-kedvelők, akik nem lehetnek kevesen, majdnem két órát kaptak belőle. Az Orlai produkció ezt ígérte és ezt adja is. Pont.
